John Lyly: Bombie anyó
I. Erzsébet uralkodásának ideje az irodalom igazi aranykora volt Angliában. Valamennyi műfajban remekművek születtek; igaz, hogy Shakespeare még ezek közül is kiemelkedik, és a hírneve mindenkit elhomályosít. Ne gondoljuk azonban, hogy Shakespeare magányos sziget a viharvert óceánban, amelyet egyetlen csónak sem közelíthet meg. Mint mindenki más, az avoni hattyú sem járt csukott szemmel, és mindig tudta, hogy mi az aktuális irodalmi divat. Rá is hatottak egyes korabeli nagyságok, akik nevét mára jószerével elfelejtettük.
Bizony, az elődök nyelvi leleményei ott mosolyognak A két veronai nemes, a Tévedések vígjátéka és a Felsült szerelmesek párbeszédeinek sorai között. Az okos és szellemes, ugyanakkor végtelenül terjedelmes, és valljuk be, manapság nehézkes mondatok szellemi atyja John Lyly (Lilly vagy Lylie, 1553/4 – 1606), aki 1576-ban hallatlan sikert ért el az Euphues vagy a szellemesség anatómiája című regényével. Az olvasóközönséget nem a fordulatos cselekmény vagy a kiváló jellemrajzok bűvölték el – ebből a szempontból az Euphues inkább unalmas olvasmány. Hanem a stílus! Az udvarban egyszerre mindenki úgy érezte, hogy ezt kell utánozni, és majmolták is több-kevesebb eredménnyel, pedig nem lehetett könnyű. Szerb Antal idézi egy mondatát, amely olyan csodálatos, hogy én sem hagyhatom ki:
„A piszkos koca, ha beteg, tengeri rákot eszik, és mindjárt meggyógyul; a teknős, ha vipera csípte, eriganumot (vad majorannát) nyal, és gyorsan magához tér; a medve, ha halálán van, hangyákat nyel le, és rendbe jön. Csak az ember nem talál orvosságot sem fűben, sem mesterkedésben, semmi módon, a szerelem türelmetlen betegsége ellen?”
Az angol reneszánsz természettudományos ismeretei, hogy is mondjam, elég érdekesek voltak, és bár a medvék kétségkívül könnyen ráakadhattak a halál ellenszerére a mindenütt megtalálható hangyákban, komolyan aggódhatunk a piszkos kocákért és teknősökért, akik nem biztos, hogy a döntő pillanatban hozzájutottak az életadó tengeri rákhoz vagy eriganumhoz; mindenesetre tudhattak valamit, amit mi már nem tudunk, mert ma is vígan élnek a Brit Szigeteken, míg a medvék a hangyabőség ellenére kihaltak.
Most azonban nem a medvék sorsát kísérjük nyomon, hanem Bombie anyóét, aki ma is megállná a helyét a színpadon. Szívesen elhisszük Lyly-nek, hogy egykor valóban élt Rochesterben, és különösen szerelmi ügyekben osztotta bölcs tanácsait. Mi másnak nevezték volna, mint boszorkánynak? Nagy szerencséjére, ekkor még nem jelent meg a színen I. Jakab, és vele a szégyenletes boszorkányégetések.
Mai fejjel nem is értjük, miért üldözték egyforma szenvedéllyel azokat, akik valamivel eltértek a dogmától, azt hitték, hogy szövetséget köthetnek az ördöggel, régi korok babonáit ápolták, áldozatul estek az illúziónak vagy az öncsalásnak, fortélyos ígéretekkel ürítették ki mások zsebeit, füvekkel és virágokkal gyógyítottak, antiszociális viselkedéssel tüntettek, vagy csak nagyobb volt a szexuális igényük, mint amennyit az egyház helyesnek gondolt. A gyanú mindig ébren virrasztott, és kevesen menekültek meg azok közül, akikre az inkvizítorok kivetették a hálójukat. Bombie anyó felől sem lehetett mindenki biztonságban. „Azt mondják, hogy boszorkány vagy,” jegyzi meg óvatosan Silena, Lyly színdarabjának az egyik szereplője. „Hazudnak, mondja erre Bombie anyó, hiszen én csak fortélyos vagyok.” De még itt is több rétege van a jelentésnek, mert Silena a darab logikája szerint „fool,” és ez a szó a 16. századi Angliában egyszerre jelentett bolondot, ostobát, egyszerű, de jótét lelket; és azt is tudjuk, hogy Shakespeare bolondjai sokszor bölcsebbek, mint az uralkodóik.
Bombie anyót más szerzők is említik a darabjaikban (Heywood, Dekker, Ford, Rowley). Később, a boszorkányüldözések fénykorában a közönség a színpadon is nagyobb formátumú szörnyetegeket, patologikusan gonosz lényeket igényelt, és meg is kapta Macbeth vagy az edmontoni és a lancashire-i boszorkányok történeteiben.
Lyly vígjátékot akart írni, de Terentius nyomán indult el; szinte valószerűtlen bonyodalmakba keverte a szereplőit, hogy a végén annál izgalmasabb és meghökkentőbb legyen a happy end. A kenti Rochesterben vagyunk, amely ekkoriban kisváros volt új katedrálissal és a holland támadások emlékeivel. Itt él két gazdag öregember, akik szeretnék összeboronálni a fiukat és a lányukat, Acciust és Silenát. A probléma nem az, hogy a fiatalok mást szeretnek, sőt majdnem az okozza a bajt, hogy vonzódnak egymáshoz; ugyanis Accius és Silena testvérek, az öreg dajka, Vicinia gyerekei, aki annak idején elcserélte őket az öregek igazi gyerekeivel. Maestius és Serena most egymásba szerettek, de ugyanakkor azt hiszik, hogy testvérek, és igazán nagy bajban vannak. Van a színdarabban még egy szerelmespár, Candius és Livia, akiknek az apjuk gazdagabb házastársat képzel, mégpedig a „buta,” de tehetős családból származó Silenát illetve Acciust. A fiatalok időnként ruhát cserélnek egymással, mindenki másnak mutatkozik, mint ami, és a helyzetet tovább bonyolítja a négy szolga, Dromio, Riscio, Lucio és Félpenny, akik természetesen a fiatal szerelmesek pártján állnak.
Nagy leleplezések vezetnek a happy endhez, és Bombie anyó a fő manipulátor, a rochesteri „fortélyos asszony.” Magában a cselekményben nem vesz részt, csak minden titkot kiszimatol, és mindenbe beleüti az orrát. Nagy színpadi tapasztalattal rajzolta meg ezt a hálás szerepet Lyly, aki az Euphues sikere után búcsút mondott a regénynek, és számos színdarabot írt (A szerelem átváltozásai, Holdbeli asszony, Endymion, Campaspe, Sapho és Phao, Gallathea, Midas, Intés a szép asszonyokhoz, A szobalány színeváltozása), valamint számos „Szórakozást” (Entertainment). A Szórakozás vegyes műfaj volt, tánc, dalok, és álarcos felvonulások keveréke, amelyeket az előadásuk helyszíne (Chiswick, Mitcham, stb.) alapján különböztetnek meg.
A szerelmespárok éppen úgy kergetik egymást, mint Shakespeare vígjátékaiban, a szolgákat nem viseli meg a kemény munka, és a szereplők időnként dalra fakadnak. A következő csacska dalokat Silena, illetve Accius éneklik:
(Silena)
Királyoknak nagy királya,
Égi szellem, Cupidó!
Miért szállsz te fürge szárnyon,
Mikor lábad is van, ó?
Dicsekszel, hogy milyen gyors vagy,
Ha megsebzel egy szívet?
Ha lefogják lábait,
Megnyesik a szárnyaid,
Íjad nem öl sok ilyet.
(Accius)
Venus léha iskolája
Minden ember szíve vágya,
Akad ott sok bölcs és dőre,
Mindegy, hogy ki ül előre.
Sokszor nem az eminens
Tudja, mi az evidens,
Nőket jobban ért meg ő,
Mint a hangos kérkedő,
Sőt, hol sok diák tolong,
Asszonynépnek jobban tetszik
A bolond.
3 hozzászólás
Kedves Müszélia!
Amíg nem olvastam az írásaidat, művelt embernek tartottam magamat. 🙂 Aztán rájöttem, hogy hozzád képest sehol sem vagyok! 🙁 Olyan dolgokról írsz könnyedén, magától értetődő természeteséggel, aminek én hírét sem hallottam. Ennek az írásodnak már az eleje megfogott. Az a gondolat, hogy Shakespeare nem az a magányos sziget a viharvert óceánban, amelynek az iskolában tanultam. Bevallom Bombie anyót becsukva utána olvastam a témának /nem először történt ez meg, miután Tőled elolvastam valamit/, és mára már sokkal árnyaltabb lett a Shakespeare képem. 🙂 Nem csodálom, hogy nem írtak hozzászólást a többiek, ki szeret ilyesmit bevallani magáról? 🙂
Judit
Kedves Judit, sajnos nekem elég egyoldalú a műveltségem: csak azzal foglalkozom, ami érdekel. matekből pl teljesen sík vagyok, belenéztem egy programozói kézikönyvbe, és egy betűt sem értek. Neked megvan a sok tapasztalat meg minden, és Bombie anyó teljesen lényegtelen – csak nekem tetszik a régi angol irodalom.
Egyébként mi van a regényeddel, alakul, vagy már készen is van?
Kedves Müszélia!
Kattints fönt a villogó borítékodra, ott válaszoltam.
Judit