C.C. Scotto márki
A spiritizmus történetében egymást érik a bárók, grófok és hercegek; a szellemvilággal való kapcsolat lehetősége mindenkit egyformán vonz. Persze nagy különbség, hogy valaki egy szűkös, bérelt szobában kénytelen rendszeresen transzba esni, vagy a saját, minden kényelemmel fölszerelt kastélyában.
Carlo Centurione Scotto márki ebben a kiváltságos helyzetben volt. A szépnevű úriember büszke volt az őseire, akik egykor a szent római birodalom hercegei címet viselték, büszke volt a parlamentre, amely őt 11 éven át a tagjai között tudhatta, de legfőképpen a fiára, Vittorio dei Principi Centurione márkira volt büszke, akit kiváló pilótának ismertek. 1926 szeptember 21-én egy új gépet próbált ki, amely lezuhant a Lago di Varese fölött, és a pilóta-márki szörnyet halt.
Ez a csapás megváltoztatta az apa életét. Nem tudta elfogadni, hogy az élet véget érhet, akár hirtelen és értelmetlenül. Vigaszt keresett és talált Dennis Bradley könyvében (Towards the Stars, 1924). Szerzett egy ajánlólevelet Ernesto Bozzano professzortól, aki akkor már két tucat könyvet és több száz cikket írt a spiritizmusról, és Londonba ment, hogy személyesen konzultáljon Bradley-vel.
Bradley fő médiuma egy George Valiantine nevű amerikai volt, aki 43 éves korában, egy idegen szállodában, teljesen véletlenül fedezte fel, hogy kapcsolatot tud létesíteni a szellemekkel. Nem volt sok műsorszáma, sőt tulajdonképpen csak egy. Transzba esett, és a körülötte rajzó szellemek egy kis trombitán keresztül nyilvánultak meg angolul, németül, spanyolul, oroszul, walesi nyelvjárásban. Egy alkalommal Dr. Neville Whymant sinológus kedvéért maga Konfucius is a tiszteletét tette a szeánsz-szobában, és természetesen archaikus kínai nyelven kommunikált a kis trombitán keresztül. Ez nagyon kedves volt tőle, mert alkalmat adott Whymant-nak, hogy megállapítsa néhány, már nem használatos kínai szó hangértékét. Sajnos Valiantine többször is bajba került a trombita miatt. Észrevették, hogy az állítólagos mély transzban, a szoba jótékony sötétjében lehajolt, mocorgott, és a szellemkommunikációk után a trombita megfelelő részét melegnek és nedvesnek találták. A szegény szellemek hiába magyarázták, ahhoz, hogy beszélni tudjanak, kénytelenek hangképző szerveket materializálni, és dehogyis Valiantine használta a trombitát; amit bűnjelnek gondolnak, az tisztára szellemi melegség és szellemi nyál.
Valiantine reputációja nem volt feddhetetlen, a márki fia mégis jelentkezett a londoni szeánszokon, ő pedig fölismerte a hangját, a lezuhanó repülőgép utolsó hörgéseivel együtt. Ilyenkor mindig elmondják, hogy sem Bradley, sem a médium nem ismerték a márkit, nem tudtak semmit a fia haláláról, stb. A kétség ördöge azonban azt suttogja, hogy a márki nem váratlanul állított be Bradley házába, a látogatást hosszas levélváltás előzte meg, miközben akár be is szerezhették a kívánt információt.
A márkit meggyőzte Valiantine produkciója, és hamarosan New Yorkba ment utána, ahol folytatódott a kommunikáció. Egyszer aztán a médium megajándékozta őt egy valódi, értékes alumínium trombitával, és „könyörgött,” tegyen vele egy próbát. Mit tesz Isten, a márki most már közvetítés nélkül is társaloghatott a szellemekkel, akik közül az egyik Cristo d’Angelo néven jelentkezett be. Az angyali Kristóf egykor a szicíliai Sant Anselmo al Monte falu birkapásztora volt, Garibaldi seregében harcolt Calatafiminél (1860), és 76 éves korában halt meg tüdőgyulladásban. Szerény iskoláztatása ellenére szinte mindent tudott erről és a másik világról; az ismereteit élő(halott) beszédben, illetve automatikus írásban közölte, adott esetben latinul is.
Nem lehetett unalmas az élet a márki genuai házában, illetve a Castello Millesimo-ban. Mindenki fölismerte magában a szunnyadó médiumi képességeket: a márki, a felesége, Luisa, Bradley, Mrs. Bradley, egy barátjuk, Fabian Rossi, valamint Signora Rossi. Csevegésükön kívül a szellemek különféle csodákkal örvendeztették meg az egybegyűlteket. Szokatlan formájú, nagy méretű tárgyak jelentek meg a szeánsz-szobában, pl. ismeretlen eredetű kövek, egy alabárd, pisztolyok és kardok a márki saját fegyvergyűjteményéből. Egy alkalommal egy lándzsa „táncolt” a teljesen besötétített szobában, és egy pár páncélkesztyű barátságosan kezet rázott néhány résztvevővel, majd visszamentek, és elfoglalták a helyüket a Castello lovagtermében. Máskor magát a márkit repítették a szénapadlásra a szellemek. Az eseményeket Cristo d’Angelo kommentálta, aki egyszer megjövendölte a márkiné egy rokonának a közeli halálát; bekeretezett képét odabűvészkedte a hölgy ölébe, és az illető úr meg is halt két napon belül – kísérteties.
A tudós kutatók nagy sajnálatára a márkit és baráti körét csupán a jelenségek érdekelték, azok magyarázatával vagy vizsgálatával nem törődtek. Bozzano csak annyit ért el, hogy az asztalon és a székeken kívül minden bútort kivittek a szeánsz-szobából; de az ajtókat nem zárták be, és mindig teljesen sötét volt. Nem csoda, hogy többen megkérdőjelezték az események hitelességét; különösen Albert von Schrenck-Notzing báró, Rudolf Lambert és Theodore Bester, a Society for Psychical Research titkára. A Castello Millesimo hírnevének az sem tett jót, hogy egyszer rajtakapták Valiantine-t, amikor személyesen beszélt a trombitába, és kiderült, hogy a szellemek ujjlenyomatai kínosan egyeznek a médium bal könyöke illetve a nagy lábujja lenyomataival.
Amatőr szellemidézők és szellemirtók gyülekezete, de legalább jól érezték magukat, és többre becsülték az apport-gyűjteményüket, mint a Castello fényűző berendezését.
2 hozzászólás
Kedves Müszélia!
Már egészen kezdtek hiányozni nekem a szellemidézőkről szóló írásaid. Kár volt aggódnom, hogy kifogytál belőlük. Érdekes, hogy mennyi szellemidézőről maradtak fenn emlékek, amikor az egyház, a szent iratok tiltják a szellemidézést. /Lev 19, 31/ A tiltás azért került Mózes könyvébe, mert a szellemidézés és halott jóslás pogány szokás volt. Az egyház azért nem nézi jó szemmel, mert a híveket a mágiától félti. Könnyen lehetséges, hogy a „halottlátó” e képességével az embereket valami babonás hitbe téríti el. Bár a kereszténység azt tanítja, hogy az ember születik, meghal, de a halál az élet végén nem „pont”, hanem „kettőspont”, egy folytatásra nyitott kapu. Akik átnéztek ezen a nyitott kapun /vagy azt állították/, azok mégis a boszorkányság vádját kockáztatták. Judit
Kedves Judit,
az embereknek mindig az kell ami tilos (vagy egészségtelen). Még hihetetlenül sok spiritisztáról tudok, talán írok is némelyikről.