Nicolas Camille Flammarion (1842 – 1925) francia csillagász és több, mint 70 könyv szerzője leginkább a pszichikai jelenségek kutatójaként maradt meg az emlékezetünkben. Életének története messze nem olyan izgalmas, mint sokirányú érdeklődése. Montigny-le-Roiban született, öccse, Ernest később egy könyvkiadó vállalatot alapított. Pénzügyi nehézségeik miatt a szülei Párizsba költöztek; a teológia iránt érdeklődő Camille-t papi szemináriumba adták, és rábízták a falusi plébános gondjaira. A gyerek 1856-ig maradt a szemináriumban, majd a szülei után ment a fővárosba, és kitanulta a vésnök mesterséget. Ekkor már a természettudományok érdekelték, különösen a csillagászat. 16 éves korában, 500 oldalon foglalta össze addigi ismereteit, Univerzális kozmológia címen, majd a párizsi obszervatóriumba került, mint Le Verrier (akinek számításai a Neptun bolygó felfedezéséhez vezettek) asszisztense. Közben leérettségizett, különféle mérési programokban vett részt, és 1878-ban jó 10,000 kettős és többszörös csillag katalógusát adta ki.
1874-ben nősült meg először, a gyermekkori szerelmét, Sylvie-t vette el. Nászútjukat egy léghajón töltötték, feltehetően ugyanazon, amelyen Flammarion többször is a felhők fölé emelkedett, hogy közelebbről tanulmányozhassa a csillagokat. A magaslati levegőt vagy az oxigénhiányt rosszabbul viselte, mint a fiatalasszony. Szörnyű emlékeit csak 1890-ben dolgozta fel irodalmi formában, az Uránia 2. részében. Itt egy ragyogóan tehetséges francia tudós és egy norvég lány egzaltált szerelmének a történetét mondja el, sok önéletrajzi elemmel. Georges és Iklea szintén egy léghajón emelkednek a felhők fölé, hogy az északi fény jelenségét tanulmányozzák. A ballon azonban műszaki hiba miatt lezuhan, és mindketten életüket vesztik. Flammarion stílusa akkor természetes volt, ma szinte elviselhetetlenül patetikus, és különösen furcsa, hogy akkor tette közzé ezt a történetet, amikor Sylvie-vel még boldog házasságban éltek (Sylvie csak 1919-ben halt meg).
Flammariont mindenféle szerencsétlenség elkerülte, sőt inkább az ölébe hullott a pénz és a siker. 1882-ben egy gazdag csodálója, Louis-Eugene Mérel felajánlott neki egy telket Juvisy-sur-Orge-ban, Párizstól 20 km-re. Itt több emeletes, tornyos és kupolás obszervatóriumot épített magának, romantikus parkban.
Korának elismert csillagásza volt, bár így utólag nehéz megmondani, hogy miért. Nagyrészt a fantasztikum világába tartozik mindaz, amit például a naprendszerről írt: a Mars bolygó vörös színét a növényzetnek lehet tulajdonítani, felületét csatornák hálózzák be, lakói sokkal fejlettebb civilizációhoz tartoznak, mint mi, földi emberek; a marslakók már többször is megpróbálták felvenni a kapcsolatot a földdel; a holdbeli emberek kiválóan alkalmazkodnak a víz- és levegőhiányhoz; a Jupiteren légnemű halmazállapotú lények élnek; valamennyi égitestnek az a rendeltetése, hogy értelmes lények lakóhelyéül szolgáljon. 1907-ben bejelentette, hogy egy hétcsóvás üstökös közeledik a föld felé; 1910-ben a Halley üstökös csóváját gyanúsította meg azzal, hogy meg fogja mérgezni a föld légkörét, és minden élőlényt elpusztít. A félelmetes jóslatok nem váltak be, és az azóta a holdon illetve a Marson talált ez-az meg sem közelíti a sok csodát, amelyeket Flammarion odaálmodott.
Tudományos érdemei elismeréséül róla nevezték el a hold illetve a Mars egy-egy kráterét, a Neptun és a Jupiter egy-egy holdját viszont ő nevezte el Tritonnak illetve Amaltheiának.
Nem ő az egyetlen, aki a csillagok sápadt fényében mellékösvényekre tévedt. A holland Huysgens biztosra vette a földönkívüliek létezését, Kepler holdlakókkal kommunikált, Halley azt gondolta, hogy a föld belsejében egy másik „világ” van, Newtont az alkímia, Branlyt a spiritizmus érdekelte. Ez mind nagyon érdekes, ma is élvezettel tanulmányozhatjuk Flammarion fejtegetéseit a föld mágnesességéről, a Tejút és a csillagködök rejtelmeiről; de a csillagászat rohamléptekkel fejlődik, és ma már legalább olyan messze van a 20. század elejétől, mint az asztrológiától.
Az elképzelt, bár elméletileg lehetséges világok sokkal vonzóbbak, mint a száraz mérések vagy számítások, és Flammarion tudományos-fantasztikus írása, a Lumen, a maga korában nagyon népszerű lett. Formája öt beszélgetés, a „quaerens” (kérdező) találkozik a másik világ egy lakójával (Lumen), aki a legkülönbözőbb dolgokról adja elő a tanításait: lélek – reinkarnáció – a naprendszer, ahogyan a mennyből látni – utazás egy fénysugáron – idő, tér, öröklét – csillagképek – tápláló atmoszférák – magasabb rendű érzékszervek – az élet sokfélesége a Szíriuszon – foszforeszkáló szenvedélyek, stb. (Lumen történetének egy részét lásd az 1. mellékletben.)
Flammariont már gyerekkorában érdekelték a keleti vallások, különösen a buddhizmus, de nem ő volt az első, aki a reinkarnáció eszméjét Európában népszerűsítette; Fontanelle, Cyrano de Bergerac, Huygens, Lalande, Brewster, J.H. Rosny, Jean Reynaud számos téren megelőzték. A siker azonban határozottan Flammarion mellé szegődött, és élete végéig nem is hagyta el. Fanatikus hívek vették körül. Egy francia grófnő halálosan beleszeretett, bár soha nem találkoztak személyesen. A fiatal hölgy a hátára tetováltatta Flammarion képét. Amikor súlyosan megbetegedett, és a felgyógyulására nem volt remény, arra kérte az orvosát, hogy a halála után a háta bőrét küldje el Flammarionnak, és kérje meg, hogy abba köttesse be a következő könyve első példányát. A híres szerző teljesítette a kérést, arany betűkkel íratta az első példány címlapjára a kötés titkát. Igaz-e, vagy sem? Tény, hogy ilyen könyv nem került elő a hagyatékból.
Idővel Flammarion érdeklődése egyre inkább a spiritizmus, médiumitás és általában a pszichikai jelenségek felé fordult. Ki sem kerülhette volna, hiszen a szellemek a hydesville-i „kopogtatások” óta rohammal vették be a világot. Királyokat, tudósokat, egyszerű embereket, mindenkit megigézett a táncoló asztal. A szellemek híreket hoztak a túlvilágról, tanítottak, materializálódtak, lefényképeztették magukat, és mindenki róluk beszélt. Flammarion azt gondolta, hogy a szellemvilág rejtélyeit kizárólag tudományos módszerekkel lehet megfejteni, mert a vallási megközelítés valamennyi formája illúzió. Az illúzió természetesen a tudósokat sem kíméli, de Flammarionnak sikerült néhány csapdát elkerülnie: nem tartozott a könnyen rászedhető hívők, de a kérlelhetetlen szkeptikusok közé sem. Könyve, Az ismeretlen természeti erőkről (2. kiadás, Párizs, 1900) ma is nagyon kellemes olvasmány, különösen a híres nápolyi médiummal, Eusapia Paladinoval végzett kísérletek. Eusapiát sokszor kapták csaláson, de számos esetben produkált, kellő ellenőrzés mellett, olyan jelenségeket, amelyek máig megfejthetetlenek maradtak. Flammarion stílusa annyira szórakoztató, hogy a legszívesebben az egész könyvet idézném.
Csak sajnálhatjuk, hogy nem voltunk jelen, amikor Eusapia nagy nyögések és sóhajtozások közepette székestől a levegőbe emelkedett, vagy a médiumtól több méterre elhelyezett fotelok csúszkálni kezdtek. Ezeket a jelenségeket nem lehet öntudatlan izommozgásokkal magyarázni.
Sylvie halála után, 1919-ben Flammarion Gabrielle Renaudot-t vette feleségül, aki az asszisztense volt, maga is csillagász, amit a 20. század elején kevés hölgy mondhatott el magáról. A kései szerelem egy regényre ihlette a 77 éves Flammariont (Stella). Gabrielle 1962-ig élt, fenntartotta az obszervatóriumot Juvisy-ben, és folytatta a férje által megkezdett kutatásokat.
Flammarion a Francia Csillagászok Társaságának alapítója és első elnöke volt, 1887-től szerkesztette a társaság hivatalos folyóiratát. Néhány a számos műve közül:
Univerzális kozmogónia, 1858
A lakott világok sokfélesége, 1862
Valódi és képzeletbeli világok, 1865
Ismeretlen természeti erők, 1. kiadás, 1865
Égi csodák, 1865
Lumen, 1867
Isten a természetben, 1867
Történetek a végtelenről, 1872
A légkör: népszerű meteorológia, 1872
Az ég földjei, 1877
Kettős és többszörös csillagok katalógusa, 1878 (Messier nyomán)
Népszerű csillagászat, 1880
Az ég csillagai és kuriózumai, 1882
Uránia, 1890
A Mars bolygó és a lakhatóság feltételei, 1892
A világ vége, 1893, sci-fi regény; egy üstökös összeütközik a földdel, ami fokozatosan a bolygó pusztulásához vezet
Az ismeretlen és a pszichikai problémák, 1900
Ismeretlen természeti erők, 2. kiadás, 1908
Stella, 1919
Halál, 3 kötetben, 1920-21
1. melléklet
Lumen a reinkarnációról
… amikor elfordultam a Place de la Révolution véres jeleneteitől, egy antik stílusú épület vonta magára a figyelmemet, a Notre Dame előtt. Kitöltötte az egész mai teret, a katedrális előtt. Öt embert láttam a bejáratnál, fa padokon, fedetlen fővel pihentek a napsütésben. Amikor fölkeltek, és átmentek a téren, észrevettem, hogy az egyik az apám volt, fiatalabb, mint ahogyan én emlékeztem rá, a másik az anyám, még fiatalabb, a harmadik egy unokatestvérem, aki abban az évben halt meg, mint az apám, csaknem 40 éve. Először nehezen ismertem fel, mert nem szemből, hanem felülről láttam őket. Eléggé meglepett ez a váratlan találkozás, de aztán eszembe jutott, hallottam, hogy a szüleim a Place Notre Dame-n éltek a születésem előtt. El sem tudom mondani, milyen mélyen érintett ez a látvány; úgy éreztem, alig látok, egy felhő takarja el Párizst a tekintetem elől. Mintha elvitt volna a forgószél, mert elvesztettem minden időérzékemet. Amikor ismét jól láttam a tárgyakat, észrevettem, hogy egy csomó gyerek szalad keresztül a Place de Panthéon téren. Olyanok voltak, mint az iskolából kiszabadult gyerekek, mert táskák és könyvek voltak a kezükben; ugrándozva és hadonászva mentek hazafelé. Kettő különösen feltűnt, mert láttam, hogy összevesztek, és éppen verekedni akarnak; egy másik kis kölyök szét akarta választani őket, amikor nagy ütést mértek a vállára, és a földre esett. Nagy csodálkozásomra, ez a gyerek én magam voltam. 72 évet éltem a földön, az életem tele volt váratlan változásokkal és különös eseményekkel, de egyet sem éreztem át annyira, mint ezt a látványt; teljesen elhűltem, amikor ebben a gyerekben felismertem magamat.
… magamat láttam, hat éves korom szőke fürtjeit, a kis gallért, amelyet anyám keze hímzett, a világoskék inget, amelynek mandzsettája mindig gyűrött volt. Ugyanazt láttam, mint Ön a félig elhalványult miniatúrán, amely ott állt a kandallómon. Az anyám odajött hozzám, jól megszidta a többi fiút, a karjába vett, aztán megfogta a kezemet, és úgy vezetett el a házba, amely a Rue d’Ulm közelében állt. Láttam, hogy áthaladunk a házon, és ismét megjelenünk a kertben, népes társaság között…
Nem volt káprázat, sem látomás, kísértet, reminiszcencia, hasonmás; valóság volt ez, határozottan én magam, a testem, a gondolataim… A kertben ugráltam, körülfutottam a tavat, amely körül balusztrád volt. Valamivel később a nagyapám a térdére vett, és olvasnom kellett egy nagy könyvből. El sem tudom mondani, hogy mennyire elképedtem… Két példányban vagyok, az egyik odalent, a földön, a másik itt, az űrben – két komplett személy, és mégis egészen különbözők? Ha egy megfigyelő foglalta volna el a helyemet, láthatta volna ezt a gyereket a kertben, ahogyan én láttam; ugyanakkor látott volna engem is. Igaz kell legyen – ez vitathatatlan. Ebben a gyerekben van a lelkem; de itt is van, nem kevésbé. Ugyanaz a lélek, az én lelkem. Hogyan adhatok életet két lénynek? Milyen furcsa! Nem mondhatom azt, hogy megtévesztem magam, vagy hogy az, amit látok, csak egy optikai illúzió, mert a természet és a tudomány törvényei szerint egyszerre látom a gyereket és az öreg embert – az egyiket ott, messze, a másikat itt, ahol én vagyok; az egyik boldog és vidám, a másik zaklatott és elgondolkodó.
… láttam magam, hogyan növök fel Párizs óriási városában, 1804-ben beiratkozom a főiskolára, az első katonai gyakorlataimra akkor került sor, amikor az Első Konzult császárrá koronázták. Egy napon, amikor elhaladtam a Carrousel mellett, megpillantottam Napoleon uralkodói és töprengő arcát. Nem emlékszem, hogy már előbb is láttam volna; érdekes volt, amikor elvonult a szemeim előtt. 1810-ben léptem át a Politechnikai Iskolába, és a tanulmányaimról beszélgettem Francois Arago-val, a legjobb baráttal. Ő már az intézethez tartozott, és Monge-t váltotta fel az iskolában, mert a császár Binet jezsuitaságára panaszkodott. Láttam magam ifjúságom ragyogó éveiben, tele tudományos kutatási tervekkel, Arago és Humboldt társaságában, láttam az utazási terveket is, amelyeket végül is csak az utóbbi valósított meg. Később láttam magam a száz nap alatt; átsiettem a régi Luxemburg-kert fái között, a Rue d’Est-en és a Rue St. Jacques-en, hogy találkozzam a szerelmemmel az orgonafák alatt…
Láttam az angolokat és a poroszokat a Champs Élysées-en, a Louvre lerombolását, az utazást Ghentbe, XVIII. Lajos érkezését.
Elba szigetének zászlaja lengett a szemeim előtt, és később megkerestem a távoli szigetet az Atlanti óceánban, ahol leláncolták a tört szárnyú sast. A föld forgása hamarosan elém hozta a császárt Szent Ilonán: szomorúan tűnődött egy szikamórfa tövében…
Nem észleltem az idő múlását; de az egész panorámát úgy láttam, mint egymásra következő jeleneteket, egyetlen nap, talán pár óra alatt…
Láttam, hogy holtan fekszem az ágyon, és jelen voltam az utolsó pillanatban is. Igen, azt mondom, hogy visszatértem a földre. Teljesen elmerültem a kontemplációban, gyorsan elfelejtettem a hegyet, az öreg embert és a Capella (csillagot). Mint az álomban, minden elhalványult a szemeim előtt.
Alig észleltem először a különös látomást, amely lenyűgözte valamennyi érzékemet. Nem tudom megmondani, melyik az a törvény vagy erő, amely a lelkeket ilyen nagy sebességgel viszi át az egyik helyről a másikra. Elég annyi, hogy nem egészen egy nap alatt visszatértem a földre, és szinte a távozásom pillanatában léptem be ismét a szobámba. Gyorsabban utaztam visszafelé, mint a fény sugarai, ezért láthattam ilyen gyors egymásutánban az életem egymást követő fázisait. Amikor az út felére értem, a fénysugarak csak 36 éves lemaradásban voltak, nem úgy mutatták nekem a földet, amilyennek 72 évvel ezelőtt látszott. Az út háromnegyedének megtétele után a dolgokat olyanoknak láttam, amilyenek 18 évvel ezelőtt voltak; az utolsó negyed felénél mintha 9 évvel ezelőtt jártunk volna, végül az életem összes eseménye egyetlen nappá sűrűsödött, mert a lelkem utazási sebessége messze meghaladta a fénysugarakét…
2. melléklet
Flammarion nevével kapcsolatban mindig felmerül a róla elnevezett fametszet vagy véset, amely tudomásunk szerint A légkör: népszerű meteorológia című könyvében jelent meg először.
Rejtélyes alkotás, amely nagyon középkorinak tűnik. Egy szerzetesi ruhát és botot viselő zarándokot ábrázol, aki mintegy elhúzza a függönyt, hogy megvizsgálja az univerzum rejtett működését. A kép aláírása: Egy középkori misszionárius azt mondja, megtalálta azt a pontot, ahol az ég és a föld érintkezik.
A furcsa kép nagy érdeklődést váltott ki, és lázasan keresték az eredetijét. Ki rajzolhatta? Arthur Beer asztrofizikus, aki Cambridge-ben tanított, vagy Bruno Weber, zürichi könyvtáros és régiségbúvár? 1544-ben jelent meg először, Sebastian Münster kozmográfiájában, vagy Szent Macarius legendája inspirálta, amelyet Flammarion részletesen elmesélt (Valódi és képzeletbeli világok, 1865)? Esetleg azt a kereket látjuk a képen, amelyet Ezékiel próféta a Kébár folyó partján?
Maga Flammarion nem sokat mond a titokzatos ábráról:
„Mi ez a kék ég, amely bizonyára létezik, és eltakarja előlünk nappal a csillagokat? … És ez az égbolt mégsem létezik. Én magam is fölemelkedtem egy léggömbben, sokkal magasabbra, mint ahol állítólag a görög istenek éltek, és nem találtam meg ezt a pontot – éppen olyan sebesen tűnik el a szemünk elől, mint ahogyan feléje közeledünk.”
A mai kutatók úgy látják, hogy a kép egyes elemeit különböző forrásokból szedték össze, és egy olyan vésőtűvel készült, amely csak a 18. század vége óta használatos. Elég valószínű, hogy Flammarion maga rajzolta, aki egy időben vésnöknek tanult.
1 hozzászólás
szegény flammarion, pedig milyen népszerű volt a maga idejében. sic transit gloria mundi