Eszembe jutott – először Kelemen Aurélia, a gimnáziumi földrajztanárnőm, röviden csak Cicero, mivelhogy rengeteget beszélt – és mert az első év első óráját azzal kezdte, el vagyunk maradva – később is állandóan lemaradásban voltunk, de mindaz csak tiszta nyereség, amit földrajzból nem kellett megtanulni. Cicer, amit a régi rómaiak kikernek ejtettek, csicseri borsót jelent, és a család azért kapta ezt a nevet, mert valamelyik ősüknek nagy orra volt: ez csak alig valamivel rosszabb indokolás, mint a semmi. És mintha lett volna egy ilyen nevű politikus – Marcus Tullius Cicero, csupa fontos ember kortársa, és maga is rendkívül fontos személyiség. Kétszer vonult önkéntes száműzetésbe, harmadszorra szökni akart, de elfogták, és megölték. Mindig nagyon az útjában volt valakinek; ez a tökéletes bizonyság arra, hogy nem volt jelentéktelen.
Nekünk már egyáltalán nem mond semmit az a sok hatalmi harc, ami kitöltötte Cicero életét. Ha nem tévednek, a demokráciát féltette a mindenkori diktátortól, a Kr.e. 1. évszázadban. Szédületes utat tettünk meg azóta, nem kevésbé szédületes sebességgel, és eljutottunk oda, hogy semmi érzékelhető különbség nincs a demokrácia és a diktatúra között. A demokrácia kitermelte a maga zsarnokait, régi, szép magyar nevükön a tirányosokat; akik viszont kénytelenek némileg demokratikusan kormányozni, mert másként nem lehet. Bajban vannak a mai cicerók, mert milyen alapon döntsék el, hogy melyik oldalra álljanak? Végül nem marad más kritérium, mint a nyakkendő a választási plakátokon, és a személyes szimpátia, és régen rossz, ha a szimpátia bármit is számít a politikai életben.
Ciceróra úgy emlékszik a világ, mint nagy szónokra. Prózáját is szívesen dicsérjük, pedig már egy szót sem tudunk görögül vagy latinul; annyit bizonyára nem, hogy meg tudjuk állapítani, Cicero, Tacitus, Livius vagy Seneca stílusa elegánsabb. Meg aztán, mintha lett volna egy Catilina-féle összeesküvés vagy lázadás, amit az akkoriban konzuli tisztséget betöltő Cicero vert le – nagyon egyszerűen: kivégeztette a lázadók öt vezérét, mindenféle bírósági eljárás nélkül. Tökös legény, mondták a társaik, és elment a kedvük a további lázadástól.
Az összeesküvések azonban nem mentek ki a divatból, és erről sokat mesélhetne Caesar, ha véletlenül életben marad. Marcus Antonius mindenképpen bosszút akart állni Caesar gyilkosain, és mivel gyűlölte Cicerót, biztosra vette, hogy ő is Caesar ellenségei közé tartozik. Elfogott egy levelet, amelyben valaki panaszolta, hogy Cicero nem hívta meg őt a nagyszerű bankettre, március idusán.
Ez már elegendő bizonyíték volt. Cicero megtudta, hogy mi készül, szerzett is egy hajót, amely elvitte volna Macedóniába. A gyilkosok érkeztek hamarabb. Két rabszolga azt mondja, hogy nem látták a gazdájukat, nincs itthon – végül egy felszabadított rabszolga árulta el. Fennmaradtak Cicero utolsó szavai: „Katona, nem helyes az, amit teszel, de próbálj meg rendesen megölni.” Meztelen nyakát és torkát tartotta a fegyvernek, de a katona előbb szíven döfte, és csak azután vágta le a fejét.
Mondják, hogy Fulvia, Marcus Antonius felesége, kirángatta a nyelvet a levágott fejből, és a hajtűjével szurkálta, mondván: Ezt a remek szónoklataidért kapod.
Dicső római matróna! Kár, hogy ez nem igaz; Fulvia sosem járt Cicero tengerparti villájában.
2 hozzászólás
Olvasmányos, jó stílusú cikk.
Köszi, Irén.