A pakisztáni Sehvanban van egy ilyen szokás, Lál Sahbaz ünnepén előadnak egy színdarabot, amelynek témája részben a nagy szent élettörténete, részben mirákulumjáték, amit Európa is nagyon kedvelt a középkorban.
Lál Sahbaz nevének jelentése Rubinsólyom, a színdarab szerint azért, mert egy alkalommal megfürdött egy kád forró olajban, és nem lett tőle semmi baja, vagy mert a legmélyebb tisztelet jele, ha valakit drágakövekről és ragadozó madarakról neveznek el, például Gyémántkerecsen-nek, vagy Achátturulnak. Mások szerint azért kapta ezt a nevet, mert mindig vörös kaftánban járt.
A nagy szent Uszman Sah néven született az afganisztáni Marvandban, a 14. században, és ennek megfelelően a színpadul szolgáló emelvényen egy földhányást lehetett látni, ez jelképezte a Kokcsa hegységet, ahonnan évszázadok óta szállítják az értékes lapis lazulit, és még mindig nem fogyott el. Továbbá nem fogynak el azok sem, akik a lapis lazuli lelőhelyét megtalálják, a követ kifejtik, lehozzák a hegyekből; de azok sem, akik véletlenül olyan kereskedőnek adják el, aki megfizeti a vételárat; nem fogynak el, pedig a csúszós utak, szakadékok, a viharos időjárás és a vadállatok minden évben rengeteg áldozatot követelnek, a rablókról nem is beszélve. A szépséges lapis lazulit egy kékre festett deszka, a vérengző fenevadakat egy döglött kutya képviselte a földhányás oldalában, illetve a tetején. A farkas ellen a színészek tiltakoztak, az élő kutya ellen maga a kutya, aki folyvást a láncait csörgette, és beleugatott az előadásba. A döglött kutya mellett szólt az is, hogy nem követelt gázsit.
A nyitóképben Uszman Sah és a barátai, Baha-ud-Din, Faridgandzs és Makhdum mulatoztak a bagdadi király udvarában. Ez nagyon naturalisztikus jelenet volt, orientális pompa az összes túlzásaival: Szőnyegek és párnák a földhányás körül, mert a Kokcsa hegység ez alkalommal szintén Bagdadba költözött, hogy emelje az ünnep fényét. Női ruhák nyomait viselő fiúk szolgálták fel az ételeket és italokat; arcukat a közerkölcs védelmében sűrű fátyol takarta. A bor gyanúsan sárga színű volt, a színészek csupán az ajkukhoz emelték a kupát, majd letették nagy fintorogva. Bölcs előrelátás volt ez az ünnepség szervezői részéről, mert mi van, ha a szereplők mindjárt az első képben úgy berúgnak, mint a csacsi?
Függöny és hosszú szünet ismeretlen fogalmak lévén, a nézőközönség békésen átvonult a következő emelvényhez, ahol már készen állt egy ágy. Az Uszman Sahot, illetve Lál Sahbazt alakító színész fölmászott a tyúklétrán, és befeküdt az ágyba. Itt előbb egy rövid beszédet tartott, természetesen versben, és az imént látott Zulejkák, Leilák és Fátimák szépségét magasztalta. Majd „elaludt,” és már meg is szólalt az égi hang, amely a jövendő nagy szentet elszólította Indiába.
Hogy kevesebb színpadképre legyen szükség, és a cselekmény is felgyorsuljon, Baha-ud-Din, Faridgandzs és Makhdum szintén felmásztak a tyúklétrán, és a hang megismételte az utasítást. Rövid habozás után a barátok elhatározták, hogy lemondanak az eddigi vidám életükről, valamint az összes vagyonukról, elmennek Indiába, csak előbb egy kis kitérőt tesznek Mekka felé. A lélektanilag kiválóan megindokolt döntést a közönség nagy éljenzéssel fogadta, látszott rajtuk, hogy elmennének a világ végére is, csupán az tartja vissza őket, hogy nem igen van vagyonuk, amiről látványosan le lehetne mondani.
A mekkai zarándoklatot nem játszották el, mert a szent dolgokkal nem illik tréfálni. Ezért egy mekkai életkép következett, és a közönség átgyalogolt az új helyszínre.
Ez egy pékség-cum-boltot ábrázolt, az érthetőség megkönnyítése végett több lapos, kovásztalan kenyérrel az alacsony asztalokon. A péknét egy kövér histrió játszotta, szerepének megfelelően ki-kikacsintgatva a nagyon is áttetsző fátyol alól. Faridgandzsot kellett volna elcsábítania, aki nagyon jóképű legény. Gyanútlanul bemegy a boltba, kenyeret akar vásárolni, és sikeresen ellenáll a csábítás minden trükkjének. Ez nem is olyan nehéz, mert a pékné dús bajusza a kevésbé erényes ifjakat is elriasztaná. A bajszos szépség rosszul viseli az elutasítást, és minden Potifárnék módjára, paráznaságra való felbujtással vádolja a szegény Faridgandzsot. Ez nagyon mozgalmas jelenet, a színen több pék rohangál, az egyik valószínűleg a bajszos hölgy férje, a többi a szeretői. Sebbel-lobbal megácsolnak egy nagy akasztófát, de az égből leereszkedik egy királyi, vörös sólyom… hát, majdnem az égből. Egy kerekes alkotmányon tolják be a túlméretezett madárfélét, akinek a hasában egy ember kuporog, és föl-alá csapkod a madár szárnyaival. Pékek, szomszédok és mindenki más jól megrémülnek, és Faridgandzs megmenekül.
A negyedik emelvényen abszolút semmi nincsen, csak egy dézsa víz. De a közönség már sokadszorra látja a nagyszerű drámát, mindenki pontosan tudja, hogy kietlen pusztaságban vagyunk, a dézsa víz nem más, mint a megáradt folyó, amelyen át kellene kelni. A háttérben, de a nézők számára láthatatlanul, a kórus egy hosszú litániát ad elő, amelynek hasonló a refrénje, mint a magyar népdalnak: Általmennék én a Tisztán, nem merek, / Nem merek, de nem merek. / Attól félek, hogy a Tiszába esek, / Hogy a Tiszába esek. Csak valaki ki ne akarja hámozni ebből a magyar-pakisztáni nyelv- és genetikai rokonságot.
A négy barát is általmenne, de nincs se komp, se hajó. Lál Sahbaz a vízre bocsátja a kolduló tálját; megáradt folyókon ez a legbiztonságosabb jármű, és a révészt sem kell megfizetni. Vidáman utaznak a folyón, de egyszer csak süllyedni kezd a cseréptál. Ki hozott magával világi terhet? Általános tiltakozás, végül Baha-ud-Din bevallja, hogy ő bizony elmenekített Bagdadból egy aranyrudat, a nehéz napokra. Nincs mit tenni, a tampont… bocsánat, az aranyrudat be kell hajítani a dézsába. Baha-ud-Din beledob valamit, ami egészen biztosan nem aranyrúd, és lám-lám, már ott is vannak India határán.
A következő színhely azt akarja elhitetni velünk, hogy az ősi Sivaszthén, muszlim nevén Sehvan város kapujában vagyunk. A kapu kínosan emlékeztet a mekkai jelenet akasztófájára, csak tele van aggatva zöld lombokkal és aranyfüst lemezkékkel, és megpróbál impozáns hatást kelteni. A kapu körül szent és kevésbé szent emberek tolonganak, az összes létező vallásfelekezetet jelképező köntösökben, leplekben, burnuszokban és reverendákban. A szerepük szerint mindegyik nagyon gonosz, és úgy is vannak maszkírozva, mint az ördögök. A reverendások szarva a leghosszabb. Annyira gonoszak, hogy egy tejjel színültig teli csuprot tesznek Rubinsólyom elé. Ez természetesen azt jelenti, hogy a város már tele van egyházi emberekkel, és többnek nincs helye. Lál Sahbaz kihúz a zsebéből egy szál virágot, amit előrelátóan éppen az imént szakított le a sivatagban. A virágot ráfekteti a tejre, és csodák csodája, nem folyt ki egyetlen csepp sem. A gonosz papok ördögien ravasz terve meghiúsult, Lál Sahbaz és a barátai a közönség nagy megelégedésére bevonulnak a városba. A dicsőséges bevonulás a közönségnek háttal történik, el a cselekmény színhelyétől, de ez láthatóan senkit nem zavar. Maszt o maszt kalandar teri / hán main teri hán, kiabálják, és még az idegenek is összeölelkeznek. Azért ez annyira nem érdekes, mert a nézők között nincs egyetlen hölgy sem.
A hatodik és utolsó emelvényen már csak költők és dalnokok lépnek fel, akik részben zenekísérettel, részben anélkül folytatják Lál Sahbaz történetét. Előadják, hogyan is volt az a híres fürdés a forró olajban, hogyan nőtt ki két kopár fa a karókból, ahová a nagy szent a kancáját kötözte, hogyan fakasztott meleg forrást a sivatagban, hogyan térítette meg a csaló és vad bahelija törzset, és hasonlók. A közönség extázisban táncol, és azt kiabálják, hogy egyetlen királynak sincs akkora hatalma, mint egy kalandárnak. Akinek még van jártányi ereje, az átvonul a szent síremlékéhez, meggyújt egy szál agarbattit (füstölőt) vagy diját (mécsest).
Késő éjszakáig szólnak a nagy, hordó alakú dobok, csengők, gongok, kürtök, és mindenféle húros hangszer, az emberek énekelnek, a dervisek a dhamal nevű táncot járják, földig érő köntösük pörög-forog körülöttük, karpereceik csilingelnek és zörögnek.
Másnap aztán lebontják a deszkákat jelentő deszkákat, és kezdődhet a murakba (meditáció).
2 hozzászólás
Kedves Müszélia!
Ez a cikk, ami Lál Sahbaz ünnepén előadott színdarabról szól, annyira hasonlatos az általad kitalált indiai történetekhez, hogy eleinte azt hittem, hogy rossz a műfaji megjelölés.
Érdekes, hogy a szinpadkép változáshoz nem "A" szinpadot rendezik át, hanem egy másik emelvényhez /szinpadhoz/ mennek a nézők.
Alapos betekintést kaptam az ünnepi eseményekbe, kicsit ugyan zavarban voltam, amikor azt írtad, hogy csak férfiakból áll a közönség…
Judit
Kedves Judit. köszön, hogy itt jártál, és "megünnepelted" a Rubinsólymot. Európában is volt ilyen szokás, több színpad élőképekkel. Csak itt a "színpad" egy-egy szekér volt.