Mostanában megint sokat hallani Emilie Sagée francia tanárnőről.
Egy újabb feminista élharcos?
Egyáltalán nem, 1845-46-ban történtek az események, amelyek a hölgyet ma is a figyelem középpontjába állítják. Egy Wolmar nevű lett vagy litván kisvárosban kapott alkalmazást, egy úgynevezett felsőbb lányiskolában, azt hiszem, ez volt az akkor szokásos elnevezés. Ez egy bentlakásos iskola volt, és a tizenéves lányok hamarosan suttogni kezdtek egymás között: a mademoiselle bent van a szobában, de ugyanakkor a lépcsőházban találkoznak vele. Két mademoiselle áll a táblánál, az egyik magyaráz, a másik pontosan utánozza a mozdulatait. Amikor ebédel, egy fantom áll a széke mögött, és úgy tesz, mintha enne. Máskor feláll, de az a titokzatos másik ülve marad a széken. Egy délután a lányok egy szobában ültek és kézimunkáztak, a francia hölgy ott is volt velük, meg kint a kertben is, ahol virágokat szedett. Az események annyira felizgatták a lányokat, hogy másról sem tudtak beszélni. Faggatták a kisasszonyt, hogy mit érez, ő is látja-e saját magát.
Gondolom, a lányok unatkoztak, jobb szórakozást kerestek, mint a kézimunka.
Lehet, de a dolog nem ilyen egyszerű, mert a két teljesen egyforma mademoiselle-t idegenek is látták. A szülők aggódni kezdtek, egyik a másik után vette ki a lányát az intézetből. Amikor a 42 lányból már csak 12 maradt, a vezetőség felmondott Sagée kisasszonynak. A hölgy nagyon elkeseredett, és elmondta, hogy emiatt már 18 iskolából bocsátották el, bár mindig elismerték, hogy nagyon lelkiismeretesen dolgozik.
Rejtélyes történet, de én még mindig arra gondolok, hogy a lányok nem érezték jól magukat abban az internátusban, kitaláltak egy fantomot, és el is érték a céljukat.
Ebben az esetben Sagée kisasszony nem ismerte volna be, hogy a Doppelgänger már többször is az állásába került.
Labilis személyiség, akit a lányok nem vettek komolyan. Elhitették vele, hogy két példányban létezik, és nagyon jól szórakoztak. Nincs más racionális magyarázat, hiszen „egy fő az egy fő,” nem is beszélve arról, hogy még az az egy is nagyon sok.
T. Pakraduny megpróbálkozott egy racionális magyarázattal: az egész a tudatalatti játéka. Tegyük fel, valakinek bent kell tartózkodnia a munkahelyén, mondjuk a tanteremben, pedig semmit sem szeretne jobban, mint a kertben virágot szedni. Lehet, hogy ez a kívánság nem tudatos, de a személyiségének egy része leválik, spontán megjelenik, mint fantomkép, az eredeti pontos mása.
Nem szeretem az olyan magyarázatokat, amelyek még bonyolultabbak, mint a kérdés. Mi az, hogy személyiség, mi válik le, miért van az, hogy egy francia kisasszony körül mindig látható, másoknál soha? Ha még egy ilyen egyszerű kívánság is látható formát ölt, ahogy Pakraduny képzeli, akkor minden embert a fantomok seregei vennének körül. Ebben az esetben nem is Doppelgängerről beszélnénk, hanem Mehrfachgängerről. Van ennek az izgalmas jelenségnek magyar neve?
Nem igazán; néha alakmásnak, hasonmásnak vagy alteregónak mondják. A Doppelgänger az eredeti másolata, itt azonban felmerül a kérdés, hogy mi az eredeti: a közönséges, látható test, annak finom fizikai párja, a tudat, a lélek, vagy a személyiség. Mert tudtommal még senki nem vizsgálta meg közelebbről ezt a jelenséget, úgy értem, senki nem akarta megérinteni vagy lefényképezni. Lehet, hogy azonos a finom fizikai vagy asztráltesttel, lehet, hogy azoknak van igazuk, akik egyfajta árnyéknak látják.
Vagyis a te francia kisasszonyod bent volt a szobában, az árnyéka meg kint a kertben vagy a lépcsőházban.
Úgy értem, árnyék-személyiség, egy alapjában véve jó ember sötét árnyéka vagy rossz oldala, gonosz ikertestvére.
Dr. Jekyll és Hyde.
A tudatosan kivetített személyiségkép, illetve az elfojtott, amiről magunk sem akarunk tudni. Az ember nagyon találékony, amikor a saját negatív tulajdonságairól van szó. A fukarságból takarékosság lesz, az önzésből gazdasági kényszer, az erőszakból önvédelem. Egyes kívánságokról lehet nyíltan beszélni, másokról nem. Például egy anya nem mondhatja ki, hogy utálja a gyerekét, aki állandóan nyafog, követelőzik, megfosztja őt a valódi vagy képzelt szabadságától. Lehet, hogy ebben az esetben a túlkompenzálást választja, állandóan a gyereke rendelkezésére áll, minden pillanatban hangsúlyosan neveli, így aztán sikeresen pokollá teszik egymás életét. Mindkettejükben felhalmozódik egy hatalmas adag feszültség, amit le kell vezetni.
Ezért jelenik meg az alakmás… bocsáss meg, németül egy fokkal jobban hangzik.
Double, fetch, vardogre, fylgja, vöror, arrach?
Maradjunk a Doppelgängernél. Én azonban továbbra sem értem, miért jelenik meg a feszültség egy személy formájában, a jól bevált betegségtünetek helyett.
Van egy másik tudományos magyarázat is, és ez az észlelés lassúsága vagy pontatlansága. Mondjuk, valaki lát egy mozgó alakot, elfordul, de 1-2 pillanatig még mindig „látja,” eddig tart a kapcsolási reakció. Azt hiszi, hogy egyszerre két helyen látta a mozgó alakot, és ebből tévesen arra következtet, hogy az két példányban létezik. Előfordul, hogy látunk valamit a szemünk sarkából, ami nincs ott, vagy egészen más formája van. Mire tudatosul bennünk, hogy mi történik, már régen valódinak tekintjük a tapasztalatot. Ez teljesen normális, és ha nem tulajdonítunk neki túl nagy fontosságot, a következő pillanatban már el is felejtjük. Velem egyszer előfordult, hogy egyedül voltam otthon, ajtó-ablak bezárva, és egyszer csak közvetlenül mellettem állt egy idegen ember. Félmeztelen volt, csak egy fehér leplet viselt. 1-2 pillanat múlva eltűnt, én meg arra gondoltam, ez volt a tipikus észlelési hiba.
Nem ijedtél meg?
Nem. Nem volt annyi időm. Különben is, az észlelési hiba egyáltalán nem rendkívüli. Néha olvasunk ilyen misztikusnak álcázott történeteket, ezt is Pakraduny idézi: Egy lány kisebb gyerekekkel játszott a kertben. A nővére behívta a házba, a lány bement, meg is szólalt: Itt vagyok! A következő pillanatban eltűnt, semmivé vált. Ez a hölgy nagyon megijedt, de aztán összeszedte magát, megint kinézett a kertbe, és látta, hogy a lány ott játszik a gyerekekkel, mintha mi sem történt volna. Felelősségre vonta, de a lány azt állította, nem is volt bent a házban; elfelejtette, hogy behívták. Ez ugye nagyon misztikusan hangzik, de ha jobban megvizsgáljuk, gyakorlatilag nem történt semmi: téves észlelés.
Azt akarod mondani, hogy a folklór összes kísértete, szelleme, tündére és manója mind csak téves észlelés, a vízisellőkkel, óriásokkal, törpékkel és persze a Doppelgängerekkel együtt?
Természetesen nem. A valóság ennél sokkal bonyolultabb. És néha alaposan megtréfálja azokat az embereket, akik büszkén hirdetik magukról, hogy csak azt hiszik el, amit látnak. Az érzékelés teljesen szubjektív. Senki sem jelentheti ki, hogy csak az igaz, amit ő lát, és mindenki más téved.
Persze. De azért sok dologban van konszenzus. Ha az emberek többsége pirosnak mond egy almát, akkor elfogadjuk, hogy piros.
Nem. Meg kell tudni, milyen érdekük fűződik ahhoz, hogy ezt vagy azt állítsák. Többnyire csak konformisták. Nem akarnak kilépni a sorból, mert akkor mit mondanak a kollégái. De én azt mondom, ne menjünk most bele az ismeretelméletbe, mert mindjárt megállapítjuk, hogy minden világi tudás illúzió, és a szavaknak egyáltalán nincs semmi értékük. És akkor soha nem derítjük ki, mi az igazság a Doppelgänger körül.
Igazság?
Igen, a folklór és a legendák igazsága. Nem lehet tagadni, hogy a legendák jelentős hatást gyakorolnak az emberi gondolkodásra vagy psychére, és ebben az értelemben ugyanolyan fontosak, mint az úgynevezett hétköznapi tárgyak vagy események. Részei az élő környezetnek. Képeket, színeket, hangokat idéznek fel, és ezek nélkül nem lenne költészet.
Doppelgänger a költészetben? Heine versére gondolsz?
Még a folklórral sem végeztünk. A folklórt persze nem az érdekli, hogy pontosan micsoda a Doppelgänger – a legendák nem igen tesznek megkülönböztetést test, szellem vagy lélek között, és nem elmélkednek azon, lehetséges-e, hogy egy tárgy vagy személy egyidejűleg két helyen vagy kétféle állapotban létezik. Mert hiszen ez a lényeg, a test vagy a személyiség kettőnek látszik, megszűnt az integráció, ami a személyiséget pszichikai egyensúlyban tartja. Minden Doppelgänger-történet dráma, amelynek az a csúcspontja, hogy ez a kettő találkozik. Szemtől-szemben találkoznak, ahelyett, hogy az egyik megbújna a másik árnyékában, örökké a háttérből követné a domináns személyiséget. Mikor kerülnek szembe egymással? A vélemények eltérőek, egyesek szerint bizonyos napokon, úgymint Szent Márk napjának előestéjén, Mindenszentek napján, Szent Iván és Karácsony éjjelén. Mások azt mondják, hogy a Doppelgängert nagy lelki megrázkódtatás teszi láthatóvá: az embernek úgymond szembe kell néznie önmagával, ami a legkevésbé sem kellemes. Mert ez a tükör éppen azt mutatja meg, amiről nem akarunk tudomást venni. De abban mindenki egyetért, hogy a Doppelgänger megjelenése nagyon rossz jel, balszerencsét, betegséget, halált jelent. Rossetti híres képén két fiatal pár találkozik egymással. Az első pillantásra teljesen egyforma az arcuk, a hajuk és a ruhájuk, de az egyik ifjú halálosan sápadt, és a karjára támaszkodó hölgy elájul. A másik párt halvány fény veszi körül, komolyan és gondterhelten tekintenek maguk elé. Rossetti nagyon eltalálta a kísérteties légkört, ami egyszerre jóslat, fenyegetés, és elkerülhetetlen végzet.
Most már értem, miért akadozik a kutatás. Nem elég, hogy találkozunk a Doppelgängerrel, még vissza is kell térnünk a síron túlról, hogy beszámoljunk a tapasztalatainkról.
Nem feltétlenül. Mademoiselle Sagée naponta többször találkozott önmagával, és nem okozott neki gondot. Bilokációnak nevezik, amikor egy ember egyszerre két helyen is jelen van. Azt lehet mondani, hogy az egyik a Doppelgänger, és onnan lehet felismerni, hogy nincs árnyéka – ő maga az árnyék. Egyébként értelmesen és koordináltan viselkedik, végrehajtja a feladatot, amit rábíztak. Érdekes, hogy csak kétféle embertípust tartanak képesnek arra, hogy egyidejűleg két helyen legyen: a szentet és a boszorkányt.
Hallottam, hogy a híres Padre Pio megígérte egy barátjának, hogy mellette lesz, amikor meghal. Pár évvel később ez a barátja tényleg meghalt Uruguayban, és az éjjeli szekrényén egy papírlapot találtak: Padre Pio eljött.
Ebben a történetben van még egy csavar, Pio atya előbb meglátogatta Antonio Maria Barbierit, Montevideo érsekét, és azt mondta neki: Siess gyorsan Damiani atyához, mert haldoklik. Ebben az időpontban Pio atya igazolhatóan Olaszországban tartózkodott, de az érsek látogatását és a papírlapot nem kell feltétlenül bilokációval magyarázni. A klasszikus Doppelgängert senki más nem látja, csak a tulajdonosa. Nagyritkán beszélgetnek is egymással. A Doppelgänger szívesen ad tanácsot, vagy gondolatokat ültet el az áldozata elméjében. De jobb, ha a tanácsot nem fogadjuk meg, mert a Doppelgänger rosszindulatú, vagy nincs erkölcsi érzéke.
Miért akar ártani nekem a Doppelgänger, aki bizonyos értelemben én magam vagyok?
A történelmi magyarázat szerint a Doppelgänger eredetileg démon, aki azért jelenik meg az áldozata hasonmásaként, hogy még jobban becsaphassa. A spiritiszták szintén azt gondolják, hogy a Doppelgänger idegen szellem, halott, és ott árt az élőknek, ahol csak tud. De ezzel megint eltávolodunk a klasszikus elképzeléstől. A Doppelgänger nem pusztít el senkit, csak bejelenti az elkerülhetetlent.
És már sokan találkoztak önmagukkal?
Nem olyan sokan, de van köztük néhány híres ember. William Rufus11. századi angol király találkozott a Doppelgängerével, néhány nappal azelőtt, hogy egy nyíl megölte a New Forest-ben. Nagy Katalin cárnő látta, hogy valaki szembejön vele, aki pontosan olyan, mint ő. Intett a katonáinak, akik azonnal lőttek. A cárnő csak akkor hökkent meg, amikor a hasonmása eltűnt, köddé vált. I. Erzsébet angol királynő a ravatalon látta magát, nem sokkal a halála előtt. Nem a természetfeletti élmény rendítette meg, hanem az, hogy milyen sápadt és ráncos az arca. John Donne 16. századi angol költőt is azok között emlegetik, akik találkoztak a Doppelgängerjükkel, bár ő nem a saját hasonmását látta, hanem a feleségéért. Ennél sokkal érdekesebb John Aubrey-nek, a régiségek 17. századi kutatójának a története.
A nevét már hallottam, de nem tudom, hol.
Aubrey-gödrök, Stonehenge.
Persze! És ő is látta a Doppelgängert?
Ő nem, de egy Lady Diana Rich nevű ismerője, a londoni Holland House kertjében. Sajnos a hölgy nem sokszor mesélhette el az izgalmas élményt, mert egy hónappal később meghalt. Viszont a nővérének, Lady Isabel Thynne-nek ugyanilyen élménye volt a halála előtt. Szintén a 17. században Dr. William Napier szobát kért egy lepusztult vendégfogadóban. Fölvezették az emeletre, ahol már valaki feküdt az ágyban: ő maga volt az. Nem sokkal később valóban meghalt, bár nem ugyanabban a fogadóban. Shelley 1822-ben, nem sokkal a 30. születésnapja előtt látta a hasonmását, aki némán mutatott a tenger felé. Nem sokkal később a költő utoljára csónakázott a viharos tengeren. Nagyobb szerencséje volt Goethe-nek, aki jó néhány évtizeddel túlélte a Doppelgängerrel való találkozást. Goethe gazdaságosan bánt az élményeivel, előbb-utóbb mindegyikből irodalmi alkotás lett. Ezt az élményt is leírta a Dichtung und Wahrheit-ben. Sessenheimben volt, és éppen elbúcsúzott az aktuális szerelmétől, Friderikétől. Amint hazafelé lovagolt, szembejött vele a másik Goethe, ugyancsak lóháton, de arannyal díszített, szürke ruhában. Nyolc évvel később még egyszer meglátogatta Friderikét. Arannyal díszített, szürke ruhát viselt.
Dichtung oder Wahrheit. Senki nem mondhatja, hogy Goethe-nek ne lett volna érzéke a drámához.
Más írók is beszámoltak Doppelgänger-élményről, még Maupassant is, akit egyébként egyáltalán nem érdekelt az okkultizmus. Élete vége felé történt, hogy bement a szobába, leült magával szemben, és diktálni kezdett. (Lui, 1883; Une famille, 1886.) Persze hogy az írók gyakrabban írnak az élményeikről, végül is ez a mesterségük. Edgar Allan Poe, E.T.A. Hoffmann, Dosztojevszkij nem hagyhattak ki egy ilyen izgalmas témát. Bizonyos értelemben a Doppelgängerről szól Oscar Wilde egy időben nagyon híres regénye, a Dorian Gray arcképe. Igaz, hogy itt a főhősnek csak egy festménnyel kell szembesülnie, de az élmény nem kevésbé kísérteties, hogy ne mondjam, hátborzongató.
Ezek csak szimbólumok.
Abraham Lincoln-t senki nem sorolhatja a szimbolikus költők közé. És mégis, nem sokkal azután, hogy megválasztották, két példányban látta magát a tükörben. El is mondta a feleségének, aki meg akarta nyugtatni, azt mondta neki, ez csak azt jelentheti, hogy kétszer is meg fogják választani.
Nos, ha meg akarod tudni a véleményemet az egész Doppelgängerről: Hiszi a piszi.
6 hozzászólás
Már olvastam estébb, és megmondom őszintén: kirázott a hideg.
No, nem az írásodtól, mert nagyon jól összeszedett, és sok új infót tartalmazó cikk ez.
Csak éppen harcot vívott bennem a szokásosan lázadozó szkepticizmus és a "jajjnemár, ugye, nem igaz???"-érzés.
Nem tudom…olyan ez, mint a Poltergeist.
Magyarul: éppen az a jelenség egyike, amelyikkel valahogy soha nem szeretnék találkozni…
érdeklődésedet köszönöm. én is magammal vitatkozom ebben az írásban, mert egyrészt a dolog teljesen hihetetlen, másrészt orvosilag nagyon is bizonyított.
Értem, nagyon is.
Azért talán a hit is belejátszik. Mert mi az, amit az orvosok bizonyítanak? Amit látnak? Amit valahogyan, speciális műszerrel mérnek? Ami egzakt? Ezeregy kérdés, és ebből következően, ezeregy hitetlenkedés…nem tudom. Nagyon érdekes cikk, az tény, és mindig amolyan félelemmel vegyes érdeklődéssel olvasom az ilyen témákat – s azt se merem mondani, hogy nem hiszem – mert akkor, ugyan, mitől is félek? 🙂
Mint a szellemek. "Nem hiszek bennük, mégis félek tőlük", ezt mondta a Kisfiam valamelyik nap.
Amiben nem hiszünk, attól félni se lehet.
orvosilag, a skizofrénia nevű jelenségre gondolok. a személyiség megkettőződése is egyfajta doppelgänger. ez gyógyítható, kész. engem igazából a misztikus események érdekelnek. szeretném azt mondani, hogy nem hiszem ezt vagy azt, de volt egy-két esemény az életemben, amire nem tudom ráfogni azt, hogy ez csak képzelődés volt, kitalálás, álom, betegség, mit tudom én. 2 pld-ban még nem láttam magam amúgy elég belőlem egy is.
Kedves Müszélia!
Alaposan meglepődtem a cikkeden, de sok rejtélyes dologra magyarázatot is találtam. 🙂
Ja! Ha Doppelgängerek mászkálnak a világban, akkor már érthető, hogy egyesek miért tesznek úgy, mintha soha nem mondták volna azokat a dolgokat, amiket mondtak, soha nem tették volna azokat az igéreteket, amiket tettek, soha nem követték volna el azokat a csalásokat, amiket elkövettek, stb. Szegények, hogy megtréfálták őket / bennünket meg mégjobban/ azok a csúnya Doppelgängerek.
Azt hiszem ez egy remek dolog! Ha nem tetszik a hozzászólásom, nem csoda, nem is én írtam, hanem a Doppelgängerem. 🙂
Judit
nagy távlatokat nyitottál meg a doppelgänger-kutatásban! nem is gondoltam ezekre a ragyogó lehetőségekre. lehet, hogy a szegény dolly birkának sem klónja volt, hanem egy doppelgängere?