Dr. Gerda Walther: Mutamur
Hányszor változtatjuk meg a világnézetünket? Az emberek általában azt gondolják, hogy a világnézet olyan, mint a blueprint: magunkkal „hozzuk,” vagy már gyerekkorunkban meghatározza a környezet és a neveltetés. Ritka eset, ha valaki meggondolja magát, még ritkább, ha ez a változás hirtelen, úgymond máról holnapra következik be. Annie Besant anglikán papfeleségből lett szabadgondolkodó, harcos feminista, ateista, szocialista, marxista, szabadkőműves; majd elég volt elolvasnia egyetlen könyvet, hogy a teozófia élharcosa legyen – igaz, hogy a Titkos Tanítás elég vastag könyv, és még egyszer elolvasni sem kis teljesítmény.
Ha jobban meggondoljuk, kiderül, hogy a világnézet éppen olyan törékeny és múlandó, mint bármi egyéb az anyagi világban. Hányan mosolyognak azon, hogy még tizenévesen is elhitték a Biblia meséit? Hányan keresnek menedéket egy modern szektánál, akik egy évvel ezelőtt még fennen hangoztatták, hogy csak azt hiszik, amit látnak? (Vagy azt se.) A világnézet nagyon dinamikusan alkalmazkodik a helyhez, időhöz és körülményekhez. Kevés ember tart ki a hite vagy a politikai meggyőződése mellett, ha megfélemlítik és üldözik. És ha később sem bújik ki a szög a zsákból, akkor úgy kell venni, hogy nem is volt benne.
Mindenesetre vannak, akik több szöget is tartanak a zsákban, pl. az előbb említett Besant asszony, vagy Dr. Gerda Walther (1897 – 1977).
Gerda egy feketeerdei „Varázshegyen” született, az apja tulajdonában és vezetése alatt álló tüdőszanatóriumban. Öt éves korában elvesztette az anyját, a dán Ragnhild Bayert, mire a papa, Dr. Otto Walther hirtelen elhatározással Ragnhild húgát, Sigrunt vette feleségül. A kis Gerda rosszul viselte a cserét. Napirenden voltak a nézeteltérések. Természetes, hogy a gyerek csak azért se azt csinálta, amit Sigrun elvárt tőle. Először azzal riogatta a családot, hogy a halott anyjával, no meg más halottakkal kommunikált; jobb híján élőkkel is, de kizárólag telepatikus úton. Aztán azzal döbbentette meg a családot, 17 évesen, hogy elkötelezett marxista lett.
Pontosabban, a papa nem is rendült meg annyira; számos barátja volt a szocialista mozgalom vezérei között, akikkel megvitatta a marxizmus elméleti kérdéseit. De nem is a papát kellett bosszantani, hanem Sigrunt és a dán rokonságot, akik mélyen lenézték Marxot, Bebelt, Kautskyt, Ecksteint, és a többi németet.
1914-ben Gerda belépett a szocdem pártba, amelynek ifjúsági szekciójában aktív szerepet vállalt. 1916-ban beiratkozott a müncheni egyetemre, csak azért, hogy jobban vitatkozhasson a begyepesedett fejű burzsoákkal. Eljárt a pszichológiai előadásokra, érdekelte a filozófia, és marxista nézeteivel legalább olyan jól tudta bosszantani a híres freiburgi filozófust, Edmund Husserl-t, mint Sigrunt. De aztán mégsem azért hagyta ott Husserl-t, mert nem volt eléggé marxista, hanem mert nem engedte, hogy szabadon kifejtse az elgondolásait.
Gerda visszament Freiburgból Münchenbe, és ott, a vonaton történt valami, ami teljesen megváltoztatta az életét. Egy nagyon mély, spirituális vagy vallásos élmény, amelyről később sokat beszélt, de anélkül, hogy pontosan megmondta volna, mi volt az. Megvizsgálta az érzelmi szálakat, kötődéseket, a rendkívüli tapasztalat strukturális felépítését és hasonlókat, de magáról az eseményről csak annyit mondott, biztos, hogy egy másik világból származott: talán egy látomás, talán csak hangok, lehet találgatni.
A marxizmusnak nem volt több esélye. Gerda most az asztrológiában és az okkultizmusban mélyedt el, szeánszokra járt, misztikus könyveket olvasott. Közben elvégezte az egyetemet, de a háború utáni nehéz időkben nem kapott megfelelő állást; apja vagyona elértéktelenedett az inflációban. Segédápolónőként, könyvesbolti eladóként dolgozott, gépírónő lett egy elmegyógyintézetben, ahonnan kidobták, mert egy sikeres előadást tartott a skizofréniáról.
Parapszichológiai érdeklődése vezette el Dr. Albert Schrenck-Notzing báróhoz, és 1927-ben a munkatársa lett. Az öreg báró akkor már nagyon híres, sőt hírhedt kutató volt, aki azt képzelte, hogy a szeánszok materializációs jelenségeit, a szellemjárást és egyéb rejtelmeket pontosan ugyanolyan tudományos módszerekkel kell és lehet is vizsgálni, mint mondjuk a kémiai reakciókat. Elvárta, hogy a „szellemek,” bármik is legyenek azok, éppen olyan óramű pontossággal működjenek, ahogy a lúgok és savak reagálnak egymással a retortákban. Ezzel szinte felszólította a médiumait a csalásra, mivel a pszichikai jelenségeket akkor is produkálni kellett, ha a körülmények nem kedveztek a kísérletnek.
A báró nagyon szigorú ellenőr volt, ami elméletben nagyon jó dolog. De a gyakorlatban..? Gondoljuk el, hogyan érezzük magunkat feszes, kényelmetlen öltözékben, többrendbeli motozás után, lefogva, lekötözve, leszíjazva órákon át, ellenséges és gyanakvó légkörben. Meg kell jegyezni, hogy a legtöbb médium nem pénzért dolgozott. Mélyen meg voltak győződve az igazukról, és nem volt egyéb motivációjuk, mint bebizonyítani a világnak, az élet nem ér véget a halálban.
A báró nem nyilatkozott egyértelműen, mit hisz el a szellemeknek vagy a médiumainak, így is elég sokan támadták. Gerda szerint nem minden jelenséget tulajdonított a tudatalatti működésének; elfogadta, hogy egyes, ritka esetekben test nélküli lények látogatnak el a szeánszokra.
Tulajdonképpen kár, hogy a jó öreg szellemek kimentek a divatból; nehéz elképzelni mulatságosabb tudományos kísérletet, mint egy szeánsz. A mai detektoros világból kiveszett minden romantika.
Gerda munkája is nagyon szórakoztató lehetett: jegyzőkönyvek vezetése Willy és Rudi Schneider szeánszairól, a professzor angol nyelvű levelezése, a folyóiratába beküldött cikkek véleményezése, és nem utolsó sorban a társaság: zseniális emberek, őrültek és csalók. Sajnos a báró 1929-ben elköltözött a túlvilágra, hogy a másik oldalról is megvizsgálja a jelenségeket. Gerda még sajtó alá rendezte a hátrahagyott kéziratait, valamint megírta élete fő művét: A miszticizmus fenomenológiája. A szörnyű cím ellenére nagyon népszerű lett. Miért is ne, hiszen mindenkit vonz a titokzatos.
A Fenomenológia tele van rejtélyes esetekkel. Az egyik élő rejtély a dél-indiai szent, Ramana Maharsi volt, aki gyakran transzba esett, és ilyenkor fénysugarakat bocsátott ki a teste. Amikor a transz megszűnt, a szent sem konkurrált tovább a természetes világítással. Ezzel kapcsolatban Gerda egészen elfogulatlanul beszélt arról, hogy ő is látja a testből kiáradó fényt, az aurát. Még hozzá nemcsak a szentek, hanem minden ember körül. Nagyon leegyszerűsítve, az aura méretéből és színeiből a személy egészségi állapotára, hangulatára, lelki fejlettségére, stb. lehet következtetni.
Gerda a legjobb úton volt ahhoz, hogy auralátóként vonuljon be a miszticizmus történetébe, amikor közbeszólt a 2. világháború, és az aurák iránti kereslet érthetően megfogyatkozott. A számos nyelvet – német, angol, francia, olasz, holland és dán – ismerő Gerdát egy ún. postai cenzori hivatalban alkalmazták, ami csak afféle finomabb kifejezés a hírszerzésre. 1941-ben az ellenálló hős szerepét kapta Gerda, amikor a Gestapo letartóztatta, és hallj csudát, előbb arról faggatták, milyen kapcsolatban állt 1918-ban Kurt Eisnerrel, a müncheni szocialista forradalom vezérével, aztán meg az asztrológiáról és az okkultizmusról. Néhány hét múlva elengedték, és Gerda hazamehetett, csak a legértékesebb könyvei és a levelezése hiányoztak a lakásból.
Még egy nagy fordulatot tartogatott Gerda számára a sors, 1944-ben áttért a katolikus vallásra, a misztikus élmény hatására, amelyet majdnem 30 évvel azelőtt élt át a vonaton, Freiburg és München között. De a további látomások elmaradtak. Gerdának nagyon sok könyvkritikát és semleges cikket kellett írnia ahhoz, hogy megéljen; a világnézeti meglepetésekre nem maradt energiája.
Nagyon unatkozhatott élete utolsó éveiben.
1 hozzászólás
Ez a Gerda olyan volt, mint a szivacs, minden eszmét és eszméletlent magába szívott!