„Westonia”
Elizabeth Jane Weston (1581 – 1612) nem mindennapi jelenség az angol költőnők között: Volt egy híres, vagy inkább hírhedt nevelőapja, már tizenéves korában öt nyelven beszélt, latinul verselt, múzsája hozományt és férjet szerzett neki. Akkoriban még olyan világ volt, hogy a férjet meg kellett vásárolni, és a szegény lány hoppon maradt.
Anyja, Jane Cooper az oxfordshire-i Chipping Nortonban élt. Weston úr személye teljes rejtély. Valaki csak szerepelt Weston néven Jane életében, mert 1580-ban született egy fia, John Francis, majd egy évre rá Elizabeth. Ekkor Weston már köddé vált, mert Jane csaknem azonnal feleségül ment Edward Kelly-hez. Kelly-ről mindent tudunk, még azt is, amit nem érdemes. Közönséges szélhámos vagy kristálynéző és alkimista, ahogy vesszük. Mindenesetre sikerült elszédítenie egy naív angol tudóst, John Dee-t. Dee vakon megbízott Kelly-ben, aki mindig sapkát hordott, mert valami okirathamisítási ügy elintézéseképpen levágták a füleit. 1583-ban a füles (szamár) és a fületlen (csaló) nagy egyetértésben indultak el Európába, a családjaikkal együtt. Kelly nézte a kristályt, Dee fölvette a jegyzőkönyvet arról, hogy mit üzentek az angyalok.
Lengyelországban egy Laski nevű főúr kastélyában idézték a szellemeket, aztán átköltöztek Prágába, ahol II. Rudolf császárt rendkívül érdekelte az aranycsinálás. Kelly nagyüzemi aranygyártásra rendezkedett be, és nagyon gazdag lett. Főúri pártfogói szívesen finanszírozták a kísérleteit. John Francist Németországba, az ingolstadti egyetemre küldte, Elizabeth mellé Cambridge-ből hozatott tanítókat. Egy ideig nagy luxusban éltek. Kelly megunta Dee kristályait, meg akart szabadulni a jámbor vén tudóstól. Elhitette vele, Madini angyal azt üzeni, ezentúl használják közösen a feleségeiket. Azt remélte, ezzel vége az együttműködésben, de nem: Dee elfogadta a feltételeket. Született is egy fiú, akinek az apja Kelly (vagy Madini?) volt. Jane Kelly egy halott kislányt hozott a világra. A tudományos együttműködés ennek ellenére megszűnt, a boldogtalan Dee 1588 vagy 1589-ben hazautazott Angliába.
Ezen a ponton Kelly úgy érezte, neki mindent szabad. Megölte Rudolf egy udvaroncát, és ami még ennél is nagyobb baj volt, nem árulta el Rudolfnak az aranycsinálás titkát. A császár börtönbe vetette, először Krivoklat várában, aztán a moszti Hnevinben. A legenda szerint Kelly meg akart szökni. A kötél elszakadt, Kelly összezúzta magát, és meghalt.
Felesége és nevelt lánya számára nehéz idők következtek. A moszti városi tanácsos vagy polgármester, Heinrich von Pisnic a házába fogadta őket, de a tüdőbeteg John Francis meghalt Ingolstadtban; pénzükre rátették a kezüket a hitelezők. Elizabeth-nek különösen az fájt, hogy zárolták a hozományát. Ő pedig mindenképpen férjhez akart menni. Elnézhetjük neki ezt a butaságot: még csak 16 éves volt.
Ekkor már többen ismerték a latin költeményeit. Georg Martin von Baldhoven volt a legnagyobb csodálója, aki megismertette őt számos befolyásos emberrel, és a versek kiadásáról is gondoskodott. Úgy látszik, nem volt köztük romantikus kapcsolat. Ha megnézzük Elizabeth egyetlen fennmaradt képét, meg is értjük, hogy miért. A poéta hölgynek semmi esélye nem lett volna egy szépségversenyen.
A költemények témaköre elég szűk volt. Néhány természetleírás:
Az ég kegyetlen lázít vad szelet,
Esőben áznak fönt a fellegek,
A vízözönnel Moldva is rokon,
Zubogva ömlik túl a partokon.
A többi alkalmi vers születésnapokra és más ünnepekre, ezópusi mesék versben, és főleg könyörgő episztolák. A Kelly név nem hangzott jól a prágai udvarban, de „Westoniát” mindenki sajnálta: milyen fiatal, milyen okos, sosem kerül vissza Angliába, és még a bíróság is az ő hozományából akarja kielégíteni a nevelőapja hitelezőit. Mindenki kapott egy könyörgő episztolát, akitől segítséget lehetett remélni, persze elsősorban Rudolf császár. De elég sokan szerepelnek a listán, pl. Georg Carolides von Karlsberg latin poéta, Oswald Croll orvos, Paul Melissus heidelbergi könyvtáros (aki mindössze egy babérkoszorút küldött válaszul), Johann Barwitz, a császár titkára (akinek segítségét Elizabeth a kertjének magasztalásával köszönte meg), I. Jakab angol király és II. Mátyás császár és Krisztus:
Krisztus, reményem benned éledik,
Segíts, különben lelkem elveszik,
Nem kérek esdve képet vagy követ,
Nem ember biztosítja üdvömet.
Enyém vagy, áldóm, tündöklő remény,
Ha tűz, ha víz, mindig követlek én,
Tiéd a dics, és teljesül a vágy,
Vagy itt, vagy fönt, hol él örök Atyád.
A sok jámbor könyörgés elérte a célját: 1603-ban megkapta az apai örökségét és az áhított férjet. Johann Leo német jogász volt, Christian von Anhalt herceg megbízottja a prágai udvarban. Házasságuk kilenc éve alatt hét gyerek született, négy fiú és három lány. A fiúk mind korán meghaltak, az utolsó lány születése Elizabeth életébe került. Csodálói előbb egy hosszú esküvői poémával örvendeztették meg, Leo-hoz és az ő „nőstény oroszlánjához” címezve; majd jöttek a gúnyos megjegyzések: a Westonia éppen olyan sűrűn produkálja a gyerekeket, mint a verseket.
Műveinek összefoglaló kiadása 1608-ban jelent meg Parthenica, A szűz irományai címen. A cím jól hangzott, de nem volt igaz. A Parthenica számos versét akkor írta, amikor már megszülettek a gyerekei.
Anyám halott, és erre nincs vigasz,
A gyermek könnye megtanítja azt.
A sorsa gyászos, várnék, nincs kire,
Hazámtól elszakítva messzire.
Szelíd szavakkal többé nem vezet,
Tanácsot tőle már nem kérhetek,
Nem áld meg engem és családomat,
Kereszt jelével meg nem látogat…
Uram, te mentsd meg gyermekim kivált,
És állítsd meg a pusztító halált,
Csak értük s férjemért imádkozom,
A sors ha üldöz, nem panaszkodom.
A földi pályát hogyha megfutám,
Egy újabb élet, jobb jön ez után.
Tisztelt anyám, örökre ég veled,
És búcsúzóul vedd e könnyeket.
31 évesen ment el Westonia. Hogy a világ viszonylag hamar elfelejtkezett róla, annak ugyanaz volt az oka, mint ami a hírnévhez segítette: a latin nyelv. A 16. században még ez volt a lingua franca, és minden művelt ember értette Európában. Aztán lassan kiment a divatból (Magyarországon nagyon lassan), és vele a régimódi poéták, poétriák.
És még egy rendhagyó névnapi verset. Ezt a saját névnapján írta Elizabeth a patrónusához, Heinrich von Pisnitz-hez:
Fénye a napnak rám ragyog, mégis a vendégseregnek
Hordasz te ételeket, ínyenc, jó falatot,
Töltöd a bort, hogy abban feloldhasd sok kötelékem,
Itt tartasz szabadon, óvsz is, mint az apám.
Mit tegyek? Megköszönöm, ha segítesz, úgy ahogy illik,
Szívvel azt, amit adsz, elveszem jogtalanul.
Bár soha el ne felednénk azt a sok jót, amit adtál,
Lenne az ég kegyesebb máskor a névnapodon!
Mint a nagy Nesztor, addig éljen a hű feleséged,
Nőjenek vígan, erőben az ágyad zálogai!
Mind, ki e vendégkörben itt ma az asztali társunk,
Vígságot nekik, és légyen a sorsuk kegyes.
Most, ha tehetném, színarany kelyheket hoznék elétek,
Ünnepekre való, még dúsabb lakomát,
Ám az irigy sors elveszi osztályrészemet így,
Mások tartanak el: ehhez kell türelem.
Jótevőm, ki leoldasz minden más köteléket!
Hála kösse kezem, kössenek érdemeid.
2 hozzászólás
Felkeltetted a figyelmemet, tehát meg fogom keresni, és jó cikk.
Az egyik estémet azzal töltöttem, hogy csak Téged olvastalak. Nem a cikkeket, hanem a prózáidat. Már igen rég a kedvencem vagy, de minden újabb olvasás megerősít ebben.
köszönöm a csillagokat. érdekes világ lehetett az, amelyben "westonia" élt. én is sokat olvastam az írásaidat, amíg volt mit, mert újabban, sajnos, nem sokszor fordulsz elő.