Móricz Zsigmond írja:
„Mennyi ember van, aki fontosnak, szükségesnek, elkerülhetetlennek látja, hogy elmondja életét! Csodálatos az emberekben a közlési vágy.”
Nem éppen rendkívüli felfedezés, akárki írhatta volna. Át is lehetne siklani felette: Hát persze, hogy így van, mi másról beszéljenek? Ez az egy kis nyomorult életünk van, ezeket a szánalmas eseményeket tudjuk másokkal megosztani – és még ez sem igaz. Számos bizonyíték van arra, hogy éltünk már, sőt nem is egyszer, de ezerszer ennyi bizonyíték is lepattanna a konok ellenkezés gyémántfaláról: én azokra nem emlékszem. Amire nem emlékszem, az nem létezik. Ha nem emlékszem arra, hogy húsz évvel ezelőtt, egy szép májusi reggel mi volt a fölöstököm, napnál világosabb, hogy akkor nem ettem semmit.
Valaki azt mondhatná erre, régen volt, nem fontos többé – kit érdekel, miért van az, ami? Nem sokkal egyszerűbb Istent, a természetet, a géneket, vagy bármi mást okolni minden szerencsétlenségért? Mennyivel jobban hangzik, hogy én mindig ártatlanul szenvedek…
Viszont az is igaz, hogy csak egyetlen életről számolhatunk be elég részletesen, néha már az önkínzás gyönyörével, és ez a mostani. Ezt érezzük a tulajdonunknak, erre vonatkozik a közlési vágy, amely sajnos nem mindig csodálatos.
Nincs író, aki nyíltan vagy fedetten, de egy keveset be ne építene a mostani életéből a műveibe, és Móricz sem kivétel. Egyik regénye, A boldog ember, egyetlen monológfolyam, Joó György elmondja az élete történetét.
A történet csak félig fikció, Móricz egyik rokona volt a minta. De milyen szűrőn mentek keresztül a rokon szavai, mire bejutottak a regénybe!
Tudjuk, hogy Móricz nem látta a falusi életet idilli boldogságnak. Túl közelről ismerte ahhoz, hogy meghatódjon. Fák, patakok, kislibák még csak-csak, de az emberi törvény kegyetlenebb, mint a bűn tanyáinak kikiáltott nagyvárosokban. Itt szinte lehetetlen kitörni abból a szűk körből, amelyikbe a gólya lehajított. Zsellérek és kétholdas parasztok sem keverednek, a társadalmi szakadék szélesebb, mint a hercegek és „köz bárók” között. Lehet valaki bármilyen tehetséges, megfullad a sárban és a porban. A kitörési kísérletet nem segítő szándék, hanem irigy ellenszenv kíséri. Móricz regénye az 1930-as évek kegyetlen panorámája. A főszereplő, Joó György csak azért „boldog,” mert fiatal még, és formálható. Apró boldogságokat keres magának, megelégszik azzal, ami könnyen elérhető: egy kis rácsodálkozás a természetre, önfeledt játék a pajtásokkal, egy-egy lány, aki olcsón adja azt, ami nem ér semmit. Keserves leckék arról, hogy az embereket nemcsak meg lehet vesztegetni, de el is várják; jobb, ha beletörődünk a megváltoztathatatlanba: nem születtünk erkölcsi példaképnek. Háborúban, vagy akár csak a háború árnyékában még az a kevés is visszájára fordul, ami egyébként szép volt és nemes.
Joó Györgynek végül csak egy „megesett lány” jut feleségül; jószívű teremtés, de tudja, hogy „hibás áru,” nem válogathat. Kiábrándult, fáradt ember lesz a mesélőből, aki gépiesen, önmaga megnyugtatására ismétli, hogy ő így is boldog.
Sötét színekkel rajzolt képek, de az igazi éjszaka akkor jön el, amikor Móricz saját élete lesz a téma. Majdnem szó szerint… bár látszatra nincs benne semmi rettenetes. A főszereplő sikeres szobrász, nászútra indul a nemkülönben sikeres színésznővel. Igaz, hogy Itália helyett Bécsben kötnek ki, de ezen aránylag simán túlteszik magukat – míg új a szerelem. Csak el lehetne felejteni az első feleséget, aki nem tudott együtt szárnyalni a férjjel a bohém semmibe, és megölte magát – a második feleség egyelőre ártatlannak tűnő kacérságát – a művész kiszolgáltatottságát a pénzembernek – a társasági élet ürességét – a gyereket, akire már akkor sincs szükség, míg új a szerelem.
Mondják, hogy nem Móricz legjobb regénye. Nem is lehet az, mert semmi más, mint kegyetlen őszinteség. De fontos, szükséges, sőt elkerülhetetlen volt elmondani. Balzsam volt a sebre, amikor már nemcsak a szerelem, de a házasság sem volt új.
2 hozzászólás
Tökéletesen így van, Móricz esetében is és a többi író esetében is. Mindenki magáról ír, minden regény kicsit "önéletrajzi" regény is – nagy áttételekkel esetenként!
Nagy élvezettel olvastalak. Minden mondatodból az átgondoltság, az igényesség árad.
Kedvet kaptam ismét a prózairodalmunk elévülhetetlen óriásához.
Gratulálok. a