„Irdatlan testem hőségtől málladozva süllyed a háztető teraszán álló roskatag, fonott karosszékbe” – nyugodj meg, ezt nem én írom, hanem Peggy Payne. Nekem nem jutna eszembe, hogy így kezdjek el egy regényt (Sister India). Egészen pontosan, már nem is kezdem el sehogy- Nem történik velem semmi érdekes.
Körülöttem mindenki más tele van jobbnál jobb történetekkel. Itt van mindjárt Peggy Payne, akiről azt mondja a fülszöveg, hogy a Berkeley egyetemen tanult meg írni. Én csak egy nyíregyházi bérlakásban, és még csak nem is tanítottak, magamtól jöttem rá, melyik pont és melyik kacskaringó mit jelent. Ez a családi legenda. Ötéves voltam, és nem tudtam mit kezdeni a sok szabadidőmmel, mert kidobtak az óvodából. Gondolom, én vagyok az egyetlen, akit eltanácsoltak, mint javíthatatlan, taníthatatlan, és nem tudom, még mihatlan kölyköt. Ez is családi legenda; sem az óvodára, sem a dicstelen távozásra nem emlékszem. Arra már igen, hogy egy ipari legenda-számba menő írógépet nyűttem, hogy az utókor számára megörökítsem a magvas gondolataimat. Többnyire bizonyos törpékről volt szó, akik az erdő magányában gombabársonnyal bevont székeken üldögélnek. Az erdő valóság: az akkori város és a Sóstó között kiterjedt erdőség húzódott, fele úton a Bableves csárdával. Ellenállhatatlanul vonzott ez a romantikus név, és nem értettem, miért nem ebédelünk mindennap a Bablevesben.
Egy alkalommal az „egész erdő” tele volt csodálatos, sötétkék lepkefélékkel. Azt hiszem, nem igazi lepkék voltak. Nemcsak a szárnyuk volt sötétkék, hanem fej-tor-potroh, villogó, aranysárga pontokkal. Rajzottak, mint a kérészek a Tiszán. Soha többé nem találkoztam velük. Láttam szentjánosbogarat is, óriási csalódás volt. Minél nagyobb a fényesség, annál kevésbé érdemes közelről megvizsgálni.
Estig sorolhatnám a hasonló élményeket. Nem úgy, mint mások, akiknek egyszerűen nincs idejük arra, hogy feldolgozzák az emlékeiket. A nap minden órájában, minden percében élnek, és a gondolkodást meghagyják az olyan javíthatatlan és taníthatatlan elmélkedőknek, amilyen én vagyok.
A gondolkodás természetesen negatív tulajdonság. Gátolja azt a leírhatatlanul felséges tevékenységet, amit általában az élet szóval írunk körül. Ön dönt: él, vagy gondolkodik. Gondolkodom, tehát nem vagyok alkalmas semmi másra. Nem éppen felemelő érzés, bár nem tudom, hogy sokkal boldogabb lennék-e a plafon közelében. Esetleg leszedhetnék néhány pókhálót. Vagy pókhálovat. Sohasem értettem, miért pont én legyek következetes, ha a nyelvtan sem az.
Másokkal persze mindig történik valami. Ezért is nevezzük őket másoknak. Olvastam, hogy mit csinált egy nagyon híres ember két kevésbé híres húga. Az hagyján, hogy hol férjhez mentek, hol elváltak, zavarba ejtő gyakorisággal. De mindezt egy másik testvérpárral adták elő. Komoly gondot okozhatott nekik minden este. X. most a férjem, vagy a sógorom? Illik-e ágyba bújni a volt sógorommal, aki egyben a volt férjem is? A hölgyek időnként öngyilkossági kísérlettel próbáltak véget vetni a dilemmának, arra persze vigyáztak, hogy ne sikerüljön. Dologtalan apa, agresszív anya, agyalágyult féltestvér szerepelnek még a tablón. Halmozottan terhelt család, na. Mondanom se kell, hogy a híresség se végezte jó helyen. Ha ugyan tényleg olyan jó hely az ágyban, párnák között. Melyen titkps féreg foga rág.
Nem irigylésre méltó a kőszirt sorsa sem. Nem is szokta megírni a memoárjait.
Pedig nagy szenzáció lehetne, egy kőszirt visszaemlékezési, 85 kötetben. Azt mondják, tovább élnek, mint a hunzák. Úgy látszik, mégsem csak az étrend dönti el.
Ennyi minden eszembe jut, és még csak el sem olvastam a regényt. Hiába ajánlgatják nekem, hogy képes a dolgok szívébe hatolni – nem használja a kulturális előítéletek sötét színeit – egyszerre profán és elbűvölő – feszültséggel és gyilkossággal teli történet a szent Gangesz folyó mentén fekvő városban. Meg vagyok győződve arról, hogy nem is szabad elolvasni az ilyen könyveket.
2 hozzászólás
Bevallom, és lehet, hogy rémesen ciki, de rá kellett gugliznom Peggy Paine-re.
Nos, nem lettem okosabb.
Az írásodon viszont ismét nagyon jól szórakoztam 🙂
szerintem nem ciki, sőt.