Kardinálisnak lenni nagyon jó lehet, közelebbi részleteket nem tudok, mert még nem próbáltam. Sőt, nem is láttam eleven kardinálist, de azt mondják, piros kalapja van, és ez rendkívül nagy megtiszteltetés. A piros kalaposok, vagy más néven légyölő galócák részt vehetnek a vatikáni munkamegbeszéléseken, és időnként pápát választhatnak maguk közül – Malachiás jóslatai szerint már csak egyetlen ilyen választás lesz, akkor viszont az Antikrisztus lesz a pápa, és mindenféle szörnyűségek történnek. Szakértők már most vizsgálják, ki a legantikabb, de a dolognak határozottan nem sok tétje van. A maják már megmondták, hogy idén decemberben vége lesz a világnak, és ez már csak két hónap, guggolva is kibírjuk.
Egyes kardinálisok személye annyira titkos, hogy senki sem tud róluk, nincs piros kalapjuk, nem vehetnek részt az ankéton, és ami talán a legfájóbb, a jövedelmük se annyi, mint egy valódi légyölő galócának. Ilyen cardinal in pectore-nak, magyarul nímandnak nevezték ki Pietro Bembót 1538-ban, aminek bizonyára nagyon örült. Én is szeretnék egy ilyen nesze semmi, fogd meg jól kinevezést! Az nem lehet akadály, hogy konkrétan nem vagyok pap, mert Bembo se volt az.
Hát akkor miféle érdemei voltak? Pietro Bembo (1470-1547) velencei arisztokrata családban született, és már az apja halhatatlan érdemeket szerzett Itália irodalmi életében, amennyiben felállíttatta Dante szobrát Ravennában. Mi, földhöz ragadt, sőt röghöz kötött 21. századiak, el sem tudjuk képzelni, mennyire felpezsdül az irodalmi élet egy megfelelő méretű kő- vagy rézdarabtól. Talán az a baj, hogy nincs Ravennánk, egy megfelelő temetkezési hely a nemzethalál közepette; Pusztaszer éppen jó lett volna, de ott már az utolsó szabad kapacitást is lekötötte a turultenyészet.
Bembo megtanult görögül, járt egy kicsit a páduai egyetem mellé, utazgatott, Boccacciót és Petrarcát utánozta, aztán kitalálta, hogy megteremti a toszkán irodalmat.
Régen minden sokkal egyszerűbb volt, az ember csak kiválasztott egy népnyelvi dialektust – nálunk Lisznyay Kálmán próbálkozott valami hasonlóval, de nagyon nem jött be neki, annyira nem, hogy degeszre kereste magát a „palóc” verseivel. Bembónak nem volt szüksége pénzre, ő csupán dicsőségre szomjazott, de arra nagyon.
Mit tegyen egy közepes költő, ha mindenképpen híres akar lenni? Egyszerű, mint a faék, költészettani kézikönyvet kell írni. Bembo prózában fejtette ki, hogy milyen a jó vers (Prose della volgar lingua). Ez nagyon tanulságos olvasmány. Bembo azt tanította, hogy minden szó helyét pontosan ki kell mérni a versben, mert nem mindegy ám, hogy hány szótagos, rövid vagy hosszú sorba kerül. A versben elfoglalt helyétől függően fogja majd kiváltani az olvasóban a nemes érzelmeket, a fennkölt lelkesedéstől a lennkölt szomorúságig. Követői sutba dobták az ihletet, műveltséget, meg a többi ócska lomot; körzővel és vonalzóval méricskélték, mit és hova, és jó lesz-e, ha ott marad.
Bembo a szavakon kívül a szépasszonyok ágyát is méricskélte: elég széles vagy elég hosszú-e. Valamit tudhatott, mert Lucrezia Borgia is megvolt neki. Mondjuk, ez nem volt olyan értékes trófea, mert elég sokan osztoztak a térden alul érő szőke hajon, hibátlan bőrön, tökéletes kebleken; Lucrezia védelmére csak annyit, hogy politikai, hatalmi érdekekből lökdösték az egyik házasságból a másikba, és a férjei sem ismerték a hűséget.
Érdemeit még azzal is szaporította Bembo, hogy beállt az ispotályos lovagok (a későbbi máltai lovagrend tagjai) közé; innen már egyenes út vezetett előbb a titkos, majd a nyilvános kardinálissághoz, és 1540-ben, élete alkonyán, rájött, hogy nem ártana, ha utólag pappá szentelnék, és tanulna egy kis teológiát.
Ha csak ennyi kell hozzá, akkor nekem is lehet egyházi karrierem. Vagy egy piros kalapom.
1 hozzászólás
jó sokan olvastátok, örül a bembó