Lady Hester Stanhope (1776 – 1839) excentrikus utazó és botrányhősnő, apja Stanhope gróf, anyja Lady Hester Pitt nagy jómódban nőtt fel Cheveningben, gyermekkora óta megszokta, hogy a kívánságai és a szeszélyei azonnal teljesülnek. Nagy különc volt az apja is; rokonszenvezett a francia forradalommal, magát Stanhope polgártársnak, palotáját a demokrácia csarnokának nevezte, még a birtokát is el akarta adni, hogy sans-culotte és sans-palais legyen; de aztán mégis meggondolta magát, napjait a laboratóriumában töltötte, teljesen felesleges kísérletezésekkel. Fiát szinte fogságban tartotta, hogy be ne tudjon iratkozni az egyetemre; és amikor a 20 éves Hester a tilalma ellenére elment egy vendégségbe, kitagadta; a szülői ház kapui örökre bezárultak Hester előtt.
Anyja, a gróf első felesége, már régebben meghalt, Hester most a Pitt nagymamához költözött, akivel jól megértették egymást, még hasonlítottak is, bár Hester igazából a nagyapja, Lord Chatham természetét örökölte: akárhová vetette a sors, mindig ő volt a domináns személyiség.
Nem volt szép, de nagyon művelt, intelligens, érdekelte a politika és a filozófia, volt üzleti érzéke, a toalettjeikről és a gyerekeikről fecsegő női társaságot mélyen megvetette. 1-2 évet Európában töltött, majd egészen kivirult a nagybátyja, William Pitt miniszterelnök házában, aki sosem nősült meg, és Hester lett a szalon koronázatlan királynője. Talán ezek voltak a legszebb évei. Fölényes tudása, szókimondása sok barátot és néhány ellenséget szerzett, az előbbiekre nem volt szüksége, az utóbbiakkal nem törődött. Beleszeretett egy Granville Leveson Gower nevű politikusba, aki a nagybátyja köréhez tartozott, és titokban egy másik hölggyel, Lady Bessborough-al élt együtt, és sosem akarta feleségül venni Hestert. Ez fájdalmas csalódás volt, de nem az utolsó.
Pitt halála után Wales-be költözött Hester, a brit nemzettől kapott évjáradékból kényelmesen élhetett volna, de ez nem felelt meg a természetének. Sir John Moore lett a következő szerető, aki a franciák ellen harcolt Spanyolországban. 1809-ben elesett a csatatéren, és Hester nevével az ajkán halt meg – vagy mint a prózai történetírás tudja, „Remember me to your sister, Stanhope,” ezek voltak az utolsó szavai. Hester felejteni indult a Földközi tengerre, határozott cél és program nélkül. Szokás szerint nagy kísérettel és rengeteg csomaggal utazott, tényleg csak a trón hiányzott. Vele voltak, többek között, a társalkodónője, Miss Williams, a komornája, Anne Fry, és egy fiatal orvos, Dr. Charles Meryon, az egyetlen, aki Hestert önzetlenül szerette, és az egyetlen, akit Hester nem szeretett viszont. 1845-ben kiadta 3 kötetben utazásaik történetét; idealizált, hódolatteljes képet festve a megközelíthetetlen hölgyről, aki csak Meryon számára volt megközelíthetetlen. Gibraltárban megismerkedett Michael Bruce-al, aki nála 12 évvel fiatalabb volt, nagyon jóképű és nagyon gazdag. Nyíltan együtt éltek, ami akkoriban hallatlan dolog volt. Hester tudta, hogy Bruce előbb-utóbb el fogja hagyni, csak azt nem sejtette, hogy ennyire fájdalmas lesz a válás.
Valahol a Földközi tengeren Hesternek eszébe jutott, hogy egyszer még Londonban jósoltatott magának, és a névtelen próféta azt találta mondani, ő lesz a napba öltözött asszony, és a12 jeruzsálemi törzs vezére. Ezt akkor még maga sem hitte, de mindig vonzotta a misztikus kelet, a romantika, fatalista és fanatikus emberek, elképzelt mesevilág, amiben minden megtörténhet. Először Athénbe mentek, ahol Byron, a költő, messze kiúszott a hajója elé. Aztán Konstantinápoly következett; innen Kairóba akartak menni, de Rhódosz szigeténél hajótörést szenvedtek, és elvesztették a csomagjaikat. Hester egy patkányokkal teli szélmalomban töltötte az éjszakát; másnap férfiruhát szerzett, és attól fogva az élete végéig férfiruhát viselt. Ez nagyon praktikus a keleten, ahol a nők csak lefátyolozva, tetőtől-talpig becsomagolva léphetnek ki az utcára; a különcség ott nyilvánult meg, hogy Hester rendkívül díszes öltözeteket, szinte jelmezeket választott, amilyet senki emberfia nem viselt, rajta kívül.
Egy angol hajó elvitte őket Alexandriába. Kairóban Mehmet Ali pasa meghívta az ismeretleneket; még sosem látott közelről előkelő angol hölgyet. Hesternek csak az volt a gondja, hogy nincs megfelelő öltözéke. Meryon írja: „Berber, gondolom, tuniszi kosztümöt választott, arannyal gyönyörűen hímzett, lila bársony ruhát. Turbánnak és övnek egy-egy kasmíri sálat vásárolt, amelynek darabja 50 Ł. Arannyal hímzett nadrág 40 Ł, mellény és köpeny 50, kard 20, nyereg 35, kiegészítők újabb 100 Ł. B. úr (Michael Bruce) ruhája éppen ilyen drága volt, 50 Ł (1,000 piaszter) csak a kardja. Én magam az efendik egyszerű öltözetét viseltem…
A pasa öt, mameluk módra gazdagon felszerszámozott lovat küldött, fölszálltunk, és elvezettek minket a palotába. Őnagyságát nagy tisztelettel fogadták, látszott ez az előtte vitt ezüst botok számában, a kiváltságban, hogy csak a belső kapunál kellett leszállnia; csekélységek, de a nézők ezeken mérik le a személy fontosságát.
A pasa állva fogadta Lady Hestert egy kis kioszkban vagy pavilonban, háreme kertjének külön szobájában, amelyet kívül-belül olyan szépen kifestettek és bearanyoztak, hogy olyan volt, mint egy tündérpalota. A szoba három oldalán dúsan hímzett kerevetek, középen szökőkút. Először finom, zöld serbetet szolgáltak fel metszett kristálypohárban; őnagyságát pipával kínálták, de nem fogadta el, mert ezt még nem próbálta. Aztán kávét hoztak drágakövekkel kirakott, arany zerf-ekre állított porcelán csészékben. A pasa vígan pöfékelt, és éppen olyan drága findzsából itta a kávét; alacsony ember, ruhája egyszerű, de értékes. Már nem emlékszem, miről folyt a beszélgetés. A látogatás kb. egy óráig tartott. Tolmácsként Boghoz úr szolgált, egy végtelenül udvarias ember, aki nemcsak híven fordított – tehette, mert sok nyelvet ismert – de a kedvessége megszépítette a mondatokat, amelyeket el kellett ismételnie. Búcsúzóul megmutatták a hárem szobáit, ahol éppen tataroztak. Olyan rendezetlen állapotban voltak, hogy nem tudtuk megítélni, milyenek lesznek végül; de az elkészült mennyezetek félig sem voltak olyan ízlésesek, mint amilyeneket néhány régi kairói és damaszkuszi ház aranyozott arabeszkjeiben láttam.”
Nem ez volt az első találkozás; már látták a pasát az utcán, rájuk is szóltak, hogy legalább a lovaikról szálljanak le, ők persze meg sem mozdultak. A pasa nagyon udvarias volt, nem tette szóvá.
Később még sok pasa, emír és kormányzó fogadta Hestert, és kb. egyformán zajlottak le a látogatások, kivéve hogy a hölgy Libanonban rászokott a pipázásra.
Ennél érdekesebb, hogy fölmásztak a Kheopsz piramis tetejére, és onnan élvezték a kilátást: az egyik oldalon falvak, zöld legelők, csordák és nyájak, a másikon „a rettenetes sivatag.” Nem sokkal azelőtt egy angol utazó egy egész éjszakát eltöltött a piramis tetején. Hester nem ment be a kamrákba, de a többiek megcsodálták az üres szarkofágot, és bevésték a neveiket egy ajtóba.
Kairóból a Szentföldre utaztak, megnézték Jeruzsálemet, Názáretet, a Holt-tengert, meg a többi szokásos látnivalót. Bruce és Meryon végig veszekedtek; Bruce Galileában megszökött a piszkálódások elől, aztán mégis visszatért Hesterhez. Minden városban ugyanaz a jelenet ismétlődött: Hester nem viselt fátylat, csak akkor szállt le a lováról, ha éppen kedve volt hozzá, az emberek találgatták, férfi-e vagy nő. Egyáltalán nem zavarta, ha megbámulták. Mindenki meg akarta hívni, és Hester jóindulatú leereszkedéssel fogadta a hódolatot. Most már nem a 12 törzset akarta vezetni; fejébe vette, hogy nagy dolgokra hivatott, hamarosan eljön a Messiás, aki őt elveszi feleségül. Ebben a boldog tudatban járta be a nagyon keresztényellenes Damaszkuszt, és az emberek néma csodálattal figyelték. Haja szála sem görbült meg a harcias beduinokkal teli sivatagban, amikor Palmyrába látogatott; pontosabban, nem is görbülhetett meg, mivel Hester turbánja alatt már jó ideje borotvált fej rejtőzött. Palymrában ő is úgy öltözött, mint a beduinok, csak a ruháit 22 teve szállította. A sejkek megünnepelték „Eszter királynő” bevonulását.
De Palmyra után elhagyta a szerencse. A királynő megöregedett; Bruce visszament Angliába, ahonnan összesen csak háromszor írt, és ami még rosszabb, a megígért pénzt sem küldte el. Hester már évek óta kölcsönökből fedezte pazarló életmódját, és nem volt hajlandó az igényeit lejjebb szállítani. Fárasztotta a sok utazás. Először a Szidon melletti Mar Elias kolostorba költözött, amely régóta üresen állt; aztán egy távolabbi, nehezen elérhető helyet választott, a Deir Mamouseh kolostort Abra falu mellett, végül a szintén elhagyott Dzsoun-t, egy dombtetőn, Szidon közelében. Szerette ezt a nagy, rozoga házat, ahonnan az érkezőket és a távozókat egyaránt szemmel lehetett tartani. Kellett is a nagy ház, mert az albán katonák mellett rengeteg fekete rabszolgát tartott, és az évek során több szár drúz menekültet fogadott be. Vendégei addig maradtak, ameddig nekik tetszett; egy francia katonatiszt egészen addig, amíg meg nem halt, és Hester átmenetileg abban a kriptában helyezte el, amelyet magának szánt.
Egyszer elhatározta, hogy megszerzi a hírek szerint Aszkalonban elásott kincset. Itt volt az első keresztes hadjárat utolsó csatája; normandiai Róbert és Tankréd legyőzték az egyiptomiakat, Al Afdal elmenekült, és a környéken azt rebesgették, hogy a kincsei még mindig itt vannak a föld alatt. Hester megszervezte az expedíciót, a brit kormány természetesen nem akarta fedezni a költségeket, és nem is találtak semmit.
A környékbeliek Hester minden parancsát teljesítették, annyira féltek tőle, hogy Ibrahim pasa formálisan engedélyt kért tőle 1832-ben, hogy megtámadhatja-e Szíriát; ugyanakkor jóslatot kért, mi lesz a hadjárat eredménye: az emberek meg voltak győződve arról, hogy Hester látja a jövőt. Csak egy hitelezője nem hódolt be, annyira szerette volna visszakapni a pénzét, hogy az angol királyi udvarhoz fordult. Lord Palmerston parancsára visszatartottak az évjáradékából annyit, amennyivel a szíriait kárpótolni ugyan nem lehetett, de legalább el tudták hallgattatni; ez nagy csapás volt, és Hester egyáltalán nem látta előre. Panaszt tett Viktória királynőnél, aki nem válaszolt.
Közben Hester egyedül maradt, a hűséges Miss Williams meghalt, Meryon is visszament Angliába, és megnősült. Már csak a szolgák éltek Dzsoun-ban, akik fizetség hiányában mindent elloptak, amit tudtak, és csak az úrnőjük halálát várták. Hester rosszul viselte az egyedüllétet, asztrológiai és alkimiai tanulmányokkal foglalta el magát, elixírnek nevezett gyanús kotyvalékot szolgált fel az utolsó látogatóknak, akiket csak besötétedés után fogadott, és akik nem láthattak belőle többet, mint a kezeit és az arcát. Arab kancáját állandóan megvilágított istállóban tartotta, édességekkel etette, és serbettel itatta. 63 éves volt, amikor meghalt, és a holtteste már oszlásnak indult, amikor megtalálták. A brit konzul azt jelentette, hogy a félig romos házban csak ócska lomokat talált.
¤
Meryon írja a názáreti látogatásról:
„Catafogo úr vendégszeretete kifogyhatatlan volt. Mivel az angolok egészen más időpontokban esznek, mint a Levante lakói, sok gondja lehetett ennek az úriembernek, hogyan alkalmazkodjon hozzánk. Kérdezősködéssel (látszólag csupán kíváncsiságból) megtudja, hogyan és mikor reggeliznek és ebédelnek az angolok; nagyon igyekezett, hogy a saját asztalánál is meghonosítsa ezeket a szokásokat.
A turkok csaknem mind hajnal előtt kelnek, a korai ima miatt; és általában így tesznek az itt élő keresztények is. Megmosdanak, megisszák a kávéjukat, kb. annyit, amennyi egy kis boros pohárba fér, közben pipáznak. Aztán testgyakorlás vagy üzletelés következik, mindkettő nagyon megy nekik, mert az üres gyomor következtében könnyű a testük és tiszta az értelmük. Gazdag és szegény délben reggelizik vagy ebédel, a mértékletes étkezés után pipa és kávé következik, majd visszavonulnak a hárembe aludni. 3 körül ismét fölkelnek, dolgaikat intézik napnyugtáig, amikor megvacsoráznak. Az estét látogatásokkal, zenehallgatással, beszélgetéssel, tánccal és hasonlókkal töltik, késő éjszakáig. Ezzel az időbeosztással a régiek szokásaihoz közelítenek.
Vendéglátónknak volt egy nyári rezidenciája Názáretben, József és Mária lakóhelyén. Meghívta oda Lady Hestert, aki elfogadta a meghívást, mivel ez a hely mindig nagyon érdekli a keresztényeket. Június 22-én, napnyugtakor hagytuk el Akre-t (Akko). Az éjszaka sötét volt, és elég hideg. Sokan voltunk. Castafogo úr volt a vezetőnk. Az utat olyan jól ismerte, mint az angol keresztutakat egy vidéki úr a szomszédságban, de a lovásza hanyagságából az egész karaván eltévedt, és hogy visszajussunk az útra, kukoricaföldeken és egy széles földsávon kellett átlovagolnunk, ahol vad articsóka termett, igen bőségesen, ami nem igen kellemes terep a lovagláshoz, mivel nagyon szúrós. A tévedés miatt fárasztóan alakult az utazásunk, és csaknem kivilágosodott, mire megérkeztünk Názáretbe.
Názáret a Gebel Khalil-on fekszik, amit a mi fordításaink Galileának (Khalili) neveznek, és kb. 33 km Akre-től. A ferences barátokat a rendjük szabályai kötelezik, hogy nőket ne engedjenek be a kolostoraikba; a lelkiismeretüket azzal nyugtatják meg, hogy válaszfalat képzelnek a celláik és az épület azon része között, amely a bejárathoz a legközelebb esik; és mivel Catafogo úr háza túl kicsi volt ahhoz, hogy ott szállásolja el Lady Hestert, a kolostornak ezt a részét rendezték be a fogadására, míg B. úr és én a szerzetescellák mellett kaptunk szállást. Mindezt már előre elrendezték…
Nekem a könyvtárhelyiség jutott, ahol kb. 50 polcon elhanyagoltságtól poros, használat hiányában féregrágta kötetek tettek kétes tanúságot az atyák szorgalmas tanulmányairól. Mivel néhány nap elegendő volt ahhoz, hogy mindent megnézzünk Názáretben, és a körülményekből arra következtettem, hogy jó ideig itt maradunk, átvizsgáltam a könyveket, hátha találok egyet, ami segíthet nekem az arab nyelvtanulásban. Szerencsére ráakadtam Erpenius nyelvtanára és szótárára, és tanulni kezdtem.
Kellemesen telt az idő. Názáret közelében meglátogattuk a Tabor hegyet, Kánát, ellovagoltunk más, közeli helyekre. B. úr a mamelukja, József kíséretében elment a galileai tengerhez. 2-3 nap távollét után visszatérve elmondta, milyen különös módon találkozott egy emberrel, aki Ibrahim sejknek nevezte magát…”
1 hozzászólás
Nem lehetett könnyű együtt élni ezzel a hölggyel.