Azt mondod, Feleki László neve nincs ott a magyar irodalom aranylapjain? Nem mind arany, ami fénylik, és maga Feleki valószínűleg nem is erre törekedett. Aki belenyugszik abba, hogy a Nemzeti Sportba, Népsportba és a Ludas Matyiba írogassa a cikkeit – na jó, alkalmi kirándulásokkal az Élet és irodalom, vagy a Film Színház Muzsika felé – és igaz, hogy írt vagy tizenhárom színdarabot, és legalább egy forgatókönyvet – de „a halhatatlanság finnyás hölgy, társul akárkit nem fogad.”
Lehet, hogy Feleki nem lesz halhatatlan, de számos mondása máris az.
Úgyszólván a kabátujjából rázta ki ezeket a bölcsességeket, két fröccs és több konyak között. Aprópénzre váltotta a tehetségét? Van ilyen – és lesz is, mert azokat a bizonyos aranylapokat a kasszás néni még a másvilágon se mindenütt fogadja el. Néha felírnak oda egy nevet, aztán kitörlik – ritka eset, hogy visszaírják – a szerző csak a halála után ezer évvel dőlhet hátra: Most már biztosan nem érnek támadások.
Feleki bölcs ember lehetett, mert volt annyi bátorsága, hogy humoristának nevezze magát. Egyes dolgokat csak az udvari bolond jelmezében szabad kimondani. Akkor viszont minden szó nagyot üt, és azok is idézik, akik Shakespeare-nél kezdték el a tanulmányaikat (és sajnos be is fejezték ugyanott).
Sokan gyűjtik a nagy mondásokat, én is onnan veszem, a közismert gyűjteményből:
Fleming több ember életét mentette meg, mint amennyit Wellington és Nelson valaha is elpusztított.
Ha mindenki tanulna az elkövetett hibáiból, korunk bővelkedne tanult emberekben.
Ha azt akarod, hogy utáljanak, tanulj a mások hibáiból.
Amíg a világon fal és borsó lesz, addig az emberek meg akarják győzni egymást.
Értem nagyobb kár, mint másokért, mert másokból több van, de belőlem csak egy.
A türelem igazi próbája az, amikor valaki jótett helyébe jót vár.
Adni jobb, mint kapni. Ezt minden ökölvívó tudja.
A filozófia nem tud választ adni a nagy kérdésekre, de rendkívül színvonalasan mond csődöt.
Az önző ember csak magával törődik, az irigy mással is.
Végül az, amiért most tollat ragadtam: Nem lehet békét remélni, amíg az egész világ olyan, mint egy nagy család.
Nagy koponya, nagy ész! Ha jól meggondoljuk, a világon minden bűnt családtagok követnek el családtagok ellen. Logikus következtetés, hogy nem velünk, emberekkel van a baj – a kizárólagos felelős a család.
Vagy mégsem? Nézzük csak meg az ideális családmodellt.
Ott kezdődik, hogy szinte kötelező, és lehet-e vonzó abban, ami kényszerűség? A társadalom könyörtelenül összezár, ha valahol egy habozót gyanít, és megkezdődik a lélektani hadviselés. Te még nem? Mire vársz még? Mikor akarsz megkomolyodni? Én a te korodban már – és már jön is a fényképekkel gazdagon illusztrált felsorolás: autó, gyerek, lakás, válás (többnyire ebben a sorrendben). Állj be a sorba, ha jót akarsz magadnak! Nem tűrjük a szakadárokat!
Család alatt azokat a többnyire rendkívül szűk helyen összezsúfolt embereket értjük, akik abban az illúzióban élnek, hogy a boldogság létezik, csak az a másik olyan piszok, vagy galád, hogy nem adja meg nekem. Szigorú munkamegosztás teszi még vonzóbbá a családokat: egyvalaki keresi a pénzt (és sosem talál eleget), egyvalaki látástól vakulásig dolgozik (és mindenki irigyli: de jó neked, egész nap otthon lehetsz), a többiek versenyt kritizálják őket. Pénzen kívül csak két dolgot követelnek: az egyik a 100 %-os figyelem, a másik az, hogy hagyják őket békén. Helyszűke miatt folyton egymás tyúkszemére lépnek, és kész a csbe. Megelőzni sem tudod, mert a családtagok a legváltozatosabb helyeken növesztenek egy újabb tyúkszemet, és mindannyian azzal védekeznek, hogy a másik visszaütött.
És most képzeljük el ugyanezt globális szinten, amikor az egész világ egyetlen falu, és minden bokorban kamera van.
A magam részéről őszintén csodálom, hogy a történelem a háborúk éveit tartja számon, és nem a béke ritka másodperceit.