Régi és teljesíthetetlen kívánsága az embernek, hogy az alakját tetszés szerint meg tudja változtatni. A kelta és az északi-germán mondavilág tele van alakváltoztató szereplőkkel. Veszély esetén, vagy akár csak szórakozásból átváltoznak, sokszor hosszú sorozatban. Mindig az alkalomhoz illően jelennek meg: hol ragadozók, hol jelentéktelen állatok, akik feltűnés nélkül bejuthatnak akárhová. Különleges szerepet játszanak a nagy madarak, pl. a sas vagy a méltóságteljes hattyú.
Nem mindig érthető az ember ösztönös vágyakozása, hogy visszatérjen az állati létezéshez, vagy egy ideig állat formájában éljen.
Sietnek is visszaváltozni, amilyen gyorsan csak lehet, gondolj csak Apuleius regényére, az Aranyszamárra. És az átváltozás se mindig önkéntes. A hattyúk között nagyon sok az elvarázsolt hercegnő vagy lovag.
Lohengrin a leghíresebb hattyúlovag, bár az elnevezés nem egészen jogos. Hiszen csak beül egy csónakba, amelyet a hattyú vontat.
Igen. Wagner operája után mindig ez a kép jelenik meg előttünk: arany csónakban, pajzsán támaszkodó vagy alvó lovag, talpig aranyban és fehérben. A Lohengrin-mondának azonban számos változata van, és eredetileg maga a herceg érkezett hattyú formájában.
Talán átvétel a görög mitológiából, ahol Zeusz egészen hasonló célból változott hattyúvá: meg akart szerezni egy földi lányt, aki természetesen hercegnő volt – a mitológia tele van álruhás királyfikkal és gyönyörű hercegnőkkel.
Ezt a hasonlatot vissza kell utasítanom Lohengrin nevében. A kelta hattyúlovagok és hattyúlányok mind lélekmadarak. Kilépnek a testből, szabadon röpködnek a földi és a transzcendentális világ között. Sokszor olvasunk arról, hogy az ázsiai sámánok tollruhát vagy tollakkal díszített köpenyt öltöttek, és így kísérelték meg a mágikus repülést. De nem tudunk arról, hogy előnyben részesítették volna a hattyú tollát; sőt úgy látszik, akármilyen tarka toll is megfelelt, amilyet éppen találtak. Völund és Daidalosz madártollakból csináltak maguknak szárnyat, hogy a fogságból elmeneküljenek; persze hogy bennük is sámánokat látnak. Sámán volt Wayland vagy Weland kovács, aki egyszer hattyúszárnyakon menekült el a gonosz király elől; az egyik hagyomány szerint a feleségétől kapott tollruhát, aki walkür volt. Sámánizmusról beszéltek akkor is, amikor megtalálták egy hattyúszárnyra fektetett gyerek testét egy Kr.e. 5000 körüli sírban, Dániában. Egy skót hagyomány szerint a nagy kőköröket, de legalább is Callanish-t sötétbőrű idegenek építették, akiket egy vadkacsa- vagy hattyútollakba öltözött papkirály vezetett. Bizonyos értelemben ők voltak az első hattyúlovagok.
És sámánok.
A sámánizmussal az a gond, hogy elsőnek a szibériai, mondjuk jakut sámán képe jelenik meg a lelki szemeink előtt, aki egy hihetetlenül piszkos sátorban, piszkos köpenyben dobol, részegen vagy betépve; az első lelkes, de laikus leírások alapján ez maradt meg a köztudatban. A sámán, a sámánizmus szavak megteltek negatív tartalommal. Nagyon archaikus, primitív kultuszt gondolunk el magunkban, ami biztosan megfelelt Szibériában, vagy más, távoli és elmaradott vidéken, de természetesen az európai színvonal… ha érted, mire gondolok.
A fehér ember gőgje. Az európai kultúra készen és teljes fegyverzetben jelent meg, mint Pallasz Athéné Zeusz homlokából. Nem állítom, hogy ez tudatos, de az európai mentalitásban mindig ott bujkál egy kis fölény.
Pedig ha a sztereotípiáktól eltekintünk, a hattyúlovag éppen úgy viselkedik, mint a sámán. Hattyú formájában teszi meg a misztikus utazást, amelynek elsődleges célja, hogy gyógyítson vagy igazságot szolgáltasson: a jók megkapják a jutalmat, a gonoszok elszenvedik a büntetést. Az utazás nemcsak misztikus, de nagyon kockázatos, meg kell küzdeni legalább egy komoly ellenféllel. Végül egyedül marad; a jelölt nem jut el az avatásig, mert nem tudja teljesíteni a feltételeket. Számtalan változatban ismerjük a hattyúlovag történetét, de mindig ez a két elem ismétlődik: a misztikus utazás és a nem kevésbé misztikus feltétel: Nie sollst du mich befragen, woher ich komme.
Lehet azt tudni, hogy melyik a monda legrégebbi formája?
Nem, de valószínűleg az, amelyet a Beowulf őrzött meg, a nagy angolszász eposz. Igaz, hogy erről sem tudunk sokat; egyetlen példány maradt ránk, amelyet a 7-8. században írt a névtelen költő, talán egy nyugati szász keresztény, akit megihlettek a régi kelta mondák, vagy akár szerzetesek, akik egy meglevő alkotást értelmeztek át az új keresztény világképnek megfelelően. A történet úgy kezdődik, hogy egy napon titokzatos hajó fut be a kikötőbe, egy ismeretlen országból. Egy Scyld (shield, pajzs) nevű gyermek van a hajón, aki később a dánok királya lesz. Semmit nem tudnak róla, de mivel egy gabonakévén (sceaf) aludt, amikor megtalálták, Scyld de Scefung-nak, a kéve fiának nevezik. Amikor meghalt, visszavitték a hajóra, királyi pompával felravatalozták, és tengerre bocsátották abban a reményben, hogy vissza fog térni a hazájába.
Éppen ilyen titokzatosan érkezik és távozik Lohengrin, csak éppen a hattyú hiányzik.
Ezek is fontos motívumok: a hős megérkezik egy országba, amelyet neki kell megvédenie, és csak addig marad, amíg nem teljesítette a feladatát. Érdekes, hogy ez megismétlődik az eposzban: amikor Scyld utódját, Hrothgart ellenség, ebben az esetben egy Grendel nevű emberfeletti szörnyeteg fenyegeti, éppen ilyen misztikus módon siet a segítségére Beowulf, „a hattyú útján.” Beowulfról azt mondják, hogy Hygelac-nak, a Svédország déli részén élő jüt nép királyának egyik lovagja, a hattyú-utat pedig egyszerűen tengernek fordítják. Magát a Beowulf nevet hol méh-farkasnak, hol medvebocsnak (Baerwelf, bear whelp) értelmezik; lehet, hogy csak fehér farkast jelent; volt egy fehéret jelentő, ősi indoeurópai szó, amely ma is megvan pl. az oroszban mint bjelij, a lengyelben bielo. A hős legyőzte a szörnyeteget, halála után ugyanúgy bocsátják a tengerre, a hattyú útjára, mint Scyldet. Ők ketten bizonyos értelemben azonosak, és a történet egy felnémet változatában az áll, hogy „Schaffing” (hordó) később maga tért vissza a hajón, amikor ismét veszélybe került az ország. Az apa és a fiú szerep mosódik össze egy másik variánsban is, ahol egy magányos gyerek sodródik a tengeren, egy hajón. Egy hattyú megszánja, és kihozza a partra. A királynő a fiának fogadja, felneveli, bátor hős lesz. Feleségül vesz egy lányt, de megtiltja neki, hogy a származása felől érdeklődjön. Egy ideig boldogan élnek, de amikor az asszony megszegi a parancsot, megjelenik a hattyú a hajóval, és elviszi magával. Itt már közelebb kerültünk az operából ismert történethez, bár a hős kisgyermekként érkezik, és végül nem árulja el a titkát; talán maga sem tudja.
Úgy látszik, Wagner egy másik forrás alapján dolgozott.
Több forrása is volt, a legjelentősebb Wolfram von Eschenbach (12-13. század) költeménye, a Parzival, innen származik a jól ismert történelmi háttér. A középkori német költő a francia Chrétien de Troyes befejezetlen művéből vette a Grál-történetet, és bonyolult módon szőtte össze a hattyúlovag-legendával. Wagnernél ebből csak keveset találunk. A hattyúlovag neve Loherangrin, Parzival és Condwiramurs (vagy Blanchefleur) fia, és van egy ikertestvére, Kardeiz. Montsalvasche várában élnek, amely Wales-ben, Man szigetén vagy valahol az angol Tóvidéken, mitikus országban van; a németes hangzású névben a Mons Salvationis, a megváltás hegyét jelentő latin szavak rejtőznek. Parzival még egyszerre volt Grál-lovag és gazdag földi király; halálakor elosztja a javait, Kardeiz örökli a földet és a vagyont, Loherangrin a várban marad, mint Grál-lovag. 11 társával él ott, és azt a fogadalmat teszik, hogy megvédelmezik az örökös nélkül elhalt királyok országait, illetve az igazságtalanul megvádoltakat. Brabant és Limburg hercegség kétszeresen is védelemre szorul, mert a herceg után csak egy egészen fiatal lány maradt, másrészt mert a lányt igazságtalanul megvádolja egy Friedrich von Telramund nevű lovag. A Grál-monda szempontjából a hattyú csak díszítő elem – Loherangrin sok más módon is eljuthatna Brabantba, hogy védelmébe vegye az elárvult országot és a fenyegetett hercegnőt.
Anglia felől a lovagnak mindenképpen a tengeren át, vagyis a hattyú útján kell érkeznie; talán a hattyú kezdetben nem is jelentett mást, mint a hős tengerentúli származását. Szándékai tisztaságához és nemességéhez jól illett, annyira, hogy nekünk nem a Grál jut az eszünkbe először Lohengrinről, hanem a hattyú.
Pedig a Grál nélkül semmi értelme az operában is olyan nagy szerepet játszó tilalomnak. Wagner még ezt írta: „Lohengrin a nőt kereste, aki hisz benne, nem kérdezi, ki ő és hol van a hazája, hanem olyannak szereti, amilyen… aki előtt nincs szükség magyarázatokra, hanem feltételek nélkül szeret.” Ez mind szép és romantikus, de Lohengrin nem szeszélyből titkolózik, még csak nem is azért, mert feltétel nélküli szeretetet követel azért a kevésért cserébe, amit ő csak feltételekkel képes megadni. Többről van itt szó: a Grál mágikus tilalmáról. Mint tudjuk, a Grál az a csodálatos arany és kristály-, vagy rubinkehely, amelyben arimathiai József felfogta a keresztre feszített Jézus vérét. Mágikus tulajdonságai vannak, pl. étellel-itallal és mindenféle jóval látja el a 12 lovagot, emberfeletti erőt és képességeket kölcsönöz nekik, de csak addig, ameddig a titok megmarad titoknak. A válaszról nem beszélve, a tilos kérdések feltétele már önmagában is veszélyezteti a Grál csodatevő képességét.
Érdekes ez a kölcsönös kapcsolat, ahogyan a Grál a lovagokat, a lovagok a Grál erejét védelmezik. Én azonban úgy tudom, hogy amikor Lohengrin Brabantban járt, a Grál már régen nem volt Montsalwasche várában, és a megvédelmezés feladata sem hárult rá többé. Volt ugyanis Parzivalnak egy Feirefiz nevű féltestvére, akit következetesen szíriainak neveznek. Amikor Parzival meghalt, ez a Feirefiz magához vette a Grált, és elvitte Szíriába. Ott feleségül vett egy Repanse de Schoye nevű hölgyet, és született egy fiuk, aki később „János pap” néven vált híressé. Feirefiz a Grált odaadta a fiának, aki a mitikus Sambhalában uralkodik, amelyet Tibetben vagy a Tibettől északra eső, még ma is kevéssé ismert, hegyes-sivatagos vidéken gyanítanak.
A Grál-legendának sokféle változata van. Mivel többé-kevésbé kitalált történetről van szó, nem érdemes azon vitatkozni, hogy melyik igaz. Van egy olyan változat is, amely szerint Lohengrin ikertestvére, Kardeiz halva született, vagy rögtön a születése után meghalt. A pszichikai kapcsolat azonban nem szakadt meg az élő és a halott ikertestvér között. A hattyúlovag bejárta az egész világot, és mindenütt az elveszett testvérét kereste. Csak azért szeretett bele a brabanti hercegnőbe, mert úgy gondolta, hogy benne tért vissza Kardeiz, pontosabban a lélek, aki egy rövid ideig Kardeiz testében élt. Talán nem véletlen, hogy Elza életében is megismétlődik a testvér-motívum. A monda egyes változataiban Telramund nemcsak egyszerűen meg akarja szerezni a védtelennek gondolt hercegnő birtokait, hanem azzal vádolja, hogy megölte az öccsét. Elza hiába mondja, hogy a kisfiú megbetegedett és meghalt, senki sem hisz neki. De később, amikor már túl vagyunk az ismert eseményeken, és a hattyú eljön Lohengrinért, hogy visszavigye a titokzatos várba, a csónak nem érkezik üresen, ott ül benne Elza testvére.
Az a szép ezekben a régi legendákban, hogy különféle rétegek rakódnak egymásra: mitikus, történelmi és fantasztikus. És mindenki azt választhatja, amelyik neki a legfontosabb. Át is lehet dolgozni, minél régebbi egy legenda, annál jobban elviseli. Volt pl. a 15. században egy névtelen szerző, aki nem akarta elhinni, hogy egy ilyen történetnek csak tragikus befejezése lehet: elválás és a viharos tengerparton magányosan bolyongó Elza, aki még mindig reménykedik, hogy visszatér hozzá a szerelmese. Aki talán csak azért szabta ezt a lehetetlen feltételt, hogy eleve biztosítsa magának a menekülés útját. Ez a 15. századi költő Lorengelnek nevezte a hattyúlovagot, aki nagyvonalúan megbocsátja az indiszkrét kérdéseket; Elza és Lorengel még ma is boldogan élnek, ha ugyan meg nem haltak.
Kérdéses persze, hogy a boldogságot nem lehet-e másként is elképzelni, mint ezzel a kissé Hollywood-ízű happy end-el.
Amíg az emberek azt hiszik, az a boldogság, ha két ember együtt öregszik meg, és végignézi egymás teljes testi és szellemi leépülését, addig a költők és a hollywoodi szerzők sem gondolkodhatnak másként.
Lohengrin története azonban sokkal több, mint egyszerű találkozás és elválás. Tündérmese formájában mondja el a Flamand Népkönyv. Flandria királya, Oriant éppen egy másik országban harcol, amikor hét fiút szül a felesége, Beatrix. A király gonosz anyja kicseréli a gyerekeket kutyakölykökre, Beatrixot börtönbe vetik. A gonosz asszony megparancsolja egy vadásznak, vigye el, ölje meg a gyerekeket az erdőben, és hozza vissza a hét ezüstláncot, amelyekkel együtt születtek. A vadásznak csak hat láncot sikerül levennie, ekkor a fiúk hattyúkká változnak, és elrepülnek. A királynőt is meg akarják ölni, ha nem akad egy bajnok, aki megvédelmezi. Az ezüstláncot viselő hattyú emberré változik, visszaszerzi a testvérei láncait, egy kivételével, amelyet már beolvasztottak. Ez a hattyúfiú jelenik meg a várárokban egy arany csónakkal. Az ezüstláncos herceg égi jelnek tekinti; aztán sikeresen meg is szabadítja az anyját. Feleségül vesz egy udvarhölgyet, aki a házasság hetedik évében teszi fel a tiltott kérdéseket. A hattyú ismét megjelenik, hogy magával vigye a herceget.
Kutyakölykök a Grál helyett, ez komoly visszaesés. Valóban elhitték, hogy egy asszonynak állatkölykei születhetnek?
A mesék és a folklór alapján feltétlenül. Teljesen komolyan vették ezeket a történeteket, és könnyen meghozták a halálos ítéletet, mert az ördög közreműködésére gyanakodtak. Mary Toft aránylag könnyen szabadult 4 hónapi börtönbüntetéssel – tudod, a godalmingi szolgálólány, aki 9 nyulat „szült” 1726-ban. Még hozzá kell tennem, hogy végül az utolsó hattyú is visszaváltozik emberré, már nem egészen emlékszem, hogyan.
És mindez Flandriában történt, esetleg a Schelde folyó partján. Miért mondják mégis, hogy Lohengrin egy német hercegi család őse, a jülich-klevebergi hercegeké? Ma is ott pompázik Kleve-ben a 2. világháború után szépen helyreállított Hattyúvár, amelynek alapjai a 9-10. századból valók.
Több előkelő családnak vannak érdekes ősei, pl. a Lusignan grófoké Meluzina, polgári foglalkozására nézve tengeri sellő. Bouillon Gottfried, az első keresztes had vezére a hattyúlovagot tekinti az ősének. II. Lajos, az őrült bajor király magát képzelte hattyúlovagnak, előbb a család régi várában, Hohenschwangau-ban, később a megelevenedett tündérmesének szánt Neuschwansteinben.
Milyen kapcsolatban van a klevei monda az operával? Ismerte ezt Wagner?
A klevei monda a rajnai legendakörhöz tartozik, és Wagner innen vette Ortrud drámaian sötét alakját. Ortrud Telramund felesége, de maga javasolja a férjének, vegye nyugodtan feleségül a hercegnőt, ő majd egyelőre a háttérbe vonul. A nagy vagyon csábításának egyikük sem tud ellenállni, és Telramund testvérgyilkossággal vádolja Elzát a császár, I. (Madarász) Henrik előtt. Párbaj, Telramund bevallja, hogy hazudott. Lohengrin nem öli meg, csak száműzetésbe küldik. Ortrud azonban nem nyugszik bele a vereségbe. Hol apácának, hol piaci kofának öltözik, és időről időre visszatér, hogy kellemetlen megjegyzéseket tegyen: Elza férje nem igazán lovag, nem is nemesi származású, közönséges csaló, körözött bűnöző. Elza csak azért teszi fel a végzetes kérdéseket, hogy a férjét tisztázza a vádak alól. Lohengrin megválaszolja a kérdéseket, a hattyú azonban magával viszi. Három fiukat nevezték Kleve hattyúlovagjainak, tőlük származik a Jülich-Kleveberg dinasztia.
Elég messzire kerültünk a sámánoktól.
Nem is fogadja el mindenki ezt a magyarázatot. Van egy szép csillagkép, a Hattyú, amelynek csillagai nagyjából kereszt-alakban helyezkednek el. Az egyik magyarázat szerint a csillagkép Nemezis sors-istennő, aki hattyú-alakban menekült Zeusz elől, aki persze nem hagyta magát, ő is hattyúvá változott. Azt gondolják, hogy a Callanish kőkör egyik sugárútja egy észak-északkeleti irányban levő, távoli hegy, az égen pedig a pont felé tart, ahol Kr.e. 3000 körül a gamma Cygni, a Hattyú csillagkép központi csillaga eltűnik a láthatárról, illetve ahol ismét megjelenik, miután balról jobbra áthaladt a meridiánon. Egyes kutatók szerint ez már önmagában is mágikus látvány; a kelták számára azonban a reinkarnáció szimbóluma.
Várj csak! A kőköröket nem a kelták építették. A kőkörök már régen a helyükön álltak, amikor a kelták megjelentek a történelem színpadán. És igaz, hogy hittek valamilyen visszatérési lehetőségben, de ez távol áll attól, amit ma reinkarnáció alatt értünk. Semmi okuk nem volt arra, hogy az égbolt millió csillaga közül a gamma Cygni-t válasszák ki. Csak a laikusok beszélnek Callanish-ról, Stonehenge-ről, meg persze a Kheopsz piramisról, mint hatalmas, ókori csillagvizsgálókról.
És a tudományos eredmények?
Szamárság. Akárhova építesz egy kőkört, piramist vagy tornyot, mindig egy vonalba fog esni az égbolt valamelyik csillagával. És tudod, miért? Mert az égen annyi a csillag, mint… mint az égen a csillag. Ezért még nem érdemes elméleteket gyártani.
Nem gondolod, hogy a sorsot jelentő Hattyú-csillagképnek mégis lehetett valami különleges jelentősége?
Nem gondolom. A csillagképek semmit sem jelentenek azon kívül, amit mi magyaráztunk beléjük az évezredek során. Azt meg – hiszi a piszi.
6 hozzászólás
Szia!
Tetszenek az írásaid, mert széleskörű tájékozottságról tanúskodnak. Sokat olvashatsz. Szeretnék én is minél többet, de kevés rá az időm.
Szeretettel: Rozália
Kedves Rozália, sajnos nem olvasok annyit, amennyit szeretnék. Néha írni is kell :DDD nem is beszélve az olyan prózai dolgokról, mint a háztartás.
Kedves Müszélia!
Nagy élvezettel olvastam a Hattyúlovagról szóló írásodat! Igen érdekes, és tanulságos volt.
Arra gondoltam – amíg olvastam -, hogy talán azért kedvelték annyira a régi regék, mondák /amikre az újabb történetek épültek/a hattyúkat, mert nagytestű, fennségesen szép madarak, és költöző madárként eltűntek, aztán a tenger felől megjelentek újra. Még nem tudták megnézni a National Geographic-on, hogy hová mentek, mit csináltak, amíg távol voltak, és miért jönnek el újra. 🙂
Szépséges, erős madárként akár a várva várt jóságos szabadítót is elhozhatják, amiből minden korban állandó hiány mutatkozott/zik.
Judit
Kedves Judit,
engem egyszer megtámadott egy ilyen szépséges hattyú a hallstatti tóban. alig tudtam kimenekülni ellene. agresszíven védelmezte a területét. Biztonságosabb az operaszínpadon.
Kleve-ben is voltam, ahol állítólag Lohengrin és Elsa – mit mondjak, nagy csalódás volt. Nyoma se maradt egy kis romantikának.
Kedves Müszélia, remekül összehozod a mondákat, meséket a valósággal, gratulálok. Érdekes, olvasmányos.
Köszönöm, Irén, igyekszem.