Interjú Kara Lászlóval – Egy életre kelt Szinbád
„NEM TUDNÁM KELLETNI MAGAM, SEM AZ ÍRÁSAIMAT, MÉG AKKOR SEM, HA MANAPSÁG EGY REKLÁMOZOTT VILÁGBAN ÉLÜNK.”
Kara Lászlónak tavaly márciusban jelent meg az első novelláskötete, Kitépdesett lapok egy naplóból címmel. A szerzőt leginkább úgy lehetne jellemezni; egy fenegyerek, egy vagány, aki sem az életben, sem a könyvében nem beszél mellé. Élvezi és csodálja az életet, akár egy modern kori Szinbád.
Mennyire napló a naplód?
Kara László: A könyv kéttucatnyi novellájából, kettő mutathat rokoni vonásokat a naplóval, esetleg a bloggal. És egy kicsit tovább gondolva; a naplóírásra és az én stílusomra is jellemző lehet, a vallomásosság, a személyes hangvétel, a dolgoknak az énre való lebontása.
Mennyire hiszik a te naplódnak? Mennyire keverik össze a novellák szereplőit a saját személyeddel?
Kara László: Ez nem az én naplóm, sőt nem is feltétlen napló. De ha az lenne, bárkinek a naplója lehetne, mint ahogy a történeteket is bármelyikünknek a naplójából kitépdeshették volna. És gyakran összekevernek a figuráimmal, még akkor is, ha a figurák gondolatiságát én adom, én tervezem, ám még így sem mindegyikben én bújok meg, nem mindegyikre aggatom a tulajdonságaimat. Végül is ez nem napló. (Közben nevet az író – a szerk.) Kaptam olyan üzenetet is, tényleg igaz-e, hogy a kollégiumban csak két nadrágom volt? Ez az utalás az első novellában, a könyvem talán első lapján található. Legalább odáig eljutott az olvasó, az üzenő, az ismerősöm, ezzel szedáltam magam, mindamellett, hogy sosem voltam kollégista, és mindig több nadrágom volt, mint kettő, de ha csak egy lett volna, azt is büszkén hordtam volna.
Írtál valaha naplót? Olyan naplót, amit nem tártál a nyilvánosság elé.
Kara László: Igen. Írtam. Elsőéves gimnazista voltam, és odavoltam egy negyedikes lányért, afféle platonikus vonzalommal. Igézően szép volt, és egészen más, mint a többiek, nem a divat síkjain élte a mindennapjait, tényleg egy különleges lány volt, aki nagy hatást gyakorolt rám. Miatta kezdetem el írni naplót, úgy voltam vele, legalább abból egyszer megtudja, hogyan is voltam az ő bűvkörében.
Ahogy láttalak most, körülbelül olyan hatást gyakorolhatott rád, mint Dantéra Beatrice. Na, jó, ebben van egy kis túlzás. És végül olvasta a naplódat?
Kara László: Nem, nem adtam oda neki. Egyébként az egyik könyvbemutatómon ott volt, és meg kell hagyni; még mindig jó nő, vagy kevésbé nyeglén fogalmazva, nőiesen csinos és vonzó. És ahogy megpillantottam, egyből bevillant egy ötlet, ami már lassan egy regény-érzetté áll össze.
Novelláidban szinte mindig hangsúlyt kap; a drog, a mámor, a testi önkívület. És annyira élethűen ábrázolod, hogy meg kell kérdezni, honnét a forrás?
Kara László: Szerintem más visszatérő elem is van az írásaimban, elég, ha csak a humort és doktrínák nélküli filozofálgatást említem, de tény és való, szerepet kapnak a lapjaimon, és agyam egyéb fecnijei között is, a mámorral kapcsolatos dolgok. A szexnél talán nem kell megmagyarázni, honnét a téma, ezt mindenki fantáziájára bízom. Drog, hát igen… Talán hiteltelen lennék, ha nem vallanám be, évekkel ezelőtt kipróbáltam néhány bódítószert, és megfordultam párszor a pesti éjszakában, ahol sok mindent látni. Persze, nem azt mondom, hogy valós élmények nélkül nem lehet átélten írni, de a valóság a legtöbb dolognak a forrása.
A mai divatos irodalmi elméleteknek ellentmondva, ha nem kezeljük önálló textusként a könyvedet, vagyis nem vonatkozattunk el a szerzőtől, akkor az ember azt is hihetné a soraid alapján, egy törvényen kívüli, hedonista, önpusztító fickó vagy, egy modern Szinbád. Mennyire veled estek meg a történetek?
Kara László: Van benne önihletettség, ahogy már korábban is utaltam rá. De nemcsak saját élethelyzeteimre reflektálok, nemcsak azokat dolgozom fel. Mint legtöbb alkotóembernél, nálam is működik valami plusz lelki szenzor, így a világból több jó, és rossz is látható, az összefüggések csak így írhatók le. És mikor toll és papír van a kezemben, van bennem egy érzés, azt akarom magammal egálba hozni. Írás közben néha magam is meglepődöm, milyen emlékek hozódnak elő, olyanok is, amik nem velem estek meg, de valami úton-módon tanúja voltam, és át tudtam annyira élni, hogy szinte velem is megeshetett volna. A novellák zöme valós történéseken alapszik, a maradék kis rész, pedig írói kiegészítés, túlzás, fantázia, ám az is a hihető kategóriába íródik, hisz úgyis történhetett volna.
Igaz, hogy verekedés miatt bírósági eljárás folyik ellened?
Kara László: Igaz. És nem is szégyellem, mert a büszkeségemért álltam ki. Jogos védelmi helyzet volt, még ha csoportos garázdaság bűntettével is vádolnak. Ha csalással, vagy egyéb aljas bűncselekménnyel vádolnának, azt kurvára szégyellném, mert az nem egy becsületbeli ügy.
Kinek ajánlanád olvasásra a könyvedet?
Kara László: Senkinek, aki elolvassa, el, aki nem, nem. Persze, jöhetnek a marketinges háttérhangok, hogy manapság a jó bornak is kell a cégér. Nem érdekel. Nem tudnám kelletni sem magam, sem az írásaimat, még akkor sem, ha manapság egy reklámozott világban élünk.
Mennyire szabad választás az, hogy valaki író lesz?
Kara László: Jó kérdés. Egzakt válasz szerintem nincs rá, habár a genetikusok manapság már képletek közé tudják szorítani a géniusz fogalmát is. Aztán, ha valami sorsszerű árnyalást vinnénk bele, az meg túl magasztosnak hangozna, főleg úgy, hogy életemben nem nagyon mondtam még ki; író vagyok. De talán mást, nem tudnék ennyire lélekből csinálni.
Mit jelent számodra írni?
Kara László: A legkönnyebb és a legnehezebb kérdés. Könnyen mondhatom, az írás jelenti a mindent. Aztán, ha ezt ki kéne fejteni, a legnehezebb kérdés lesz belőle. Úgy vagyok vele, ha szerelmesek vagyunk, elég kimondani azt a bűvös sz betűs szót, vagy még azt sem, viszont ha már magyarázkodni kell, főleg, ha többször is, ott már valami nem stimmel. Néha csak úgy jó, hagyni a dolgokat.
Mennyire számítanak az olvasói vélemények és az egyéb kritikák?
Kara László: Számítanak. De nem határoznak meg. Leginkább a húgom szokta nézegetni a különböző fórumokat, ő vadászik, netvadászik rám, és átküldi azokat, amiket el szoktam olvasni, sőt már én is ütöttem be a nevemet a keresőbe. És akkor mi van? Nem akarok egy kamu, alakoskodó szerepben tündökölni, ahol csak a pozitív tulajdonságaimat domborítom ki.
Nem zavar, hogy nem olvasnak manapság az emberek?
Kara László: Szerintem igenis olvasnak, csak más kérdés, hogy mit? Sőt többet olvasnak, mint egy-két emberöltővel ezelőtt, hála az internetnek. Nem akarok paradigmaforgató lenni, se álszent, de még a tévé, úgy van beállítva sok családnál, hogy vacsora közben is tudjuk nézni, közben tízszer nyomkodom a telefont, s még az iskolákban el akarják olvastatni kötelezőként a könyveket, és nem meg szerettetni olvasást, addig nagy változás nem lesz, ám lehet, hogy nem is kell, és így van rendjén, a tévében is lehetnek jó műsorok. Aztán a végén kiforgatjuk Madách fókás hasonlatát, és több lesz az író, mint az olvasó.
Gondolom, már a könyöködön jönnek ki azok a kötelező kérdések, hogy mikor kezdtél el írni, kik hatották rád stb., engem sokkal jobban érdekelne mi a hobbid, hogyan telik egy napod? Vagyis az írót is emberként látni.
Kara László: Szex is számíthat hobbinak? Mert akkor azt mondom. Egyébként meg a focit és festészetet mondanám. És hogy telik egy napom? Lehet, tényleg naplót kellene írjak. Nem vagyok egy otthonülős, unatkozós alkat, habár szeretem az otthon meghittségét, jó érzés, ha van hová hazamenni. Szeretem a természetet, órákon át, el tudok veszni, egy kissé vadon hagyott tájban, de egy városi kocsma teraszán is jól tudom érezni magam. Azt hiszem, olyan hely, hogy paradicsom nincs, az csak egy bennünk létező állapot, bárhol jól érezhetjük magunkat. Szeretek sokáig fent lenni, nagyon korán, vagy nagyon későn kelni, közben meg a szokásos dolgokon kívül, olyat tenni, amin magam is néha kicsit meglepődöm. Valahol hallottam, olvastam, talán Mark Twain-től, nem szószerinti idézésben; körülbelül úgy élni, hogy megadjam minden napomnak a lehetőséget, hogy az, életem legszebb napja legyen.