Gyerekkoromban sokszor hallottam a nagybátyámtól, hogy ő vagy valamelyik testvére, már meg nem mondom, hogy melyik, oldalról került be a családba. Semmi köze a dologhoz annak az úrnak, akit én a nagypapámnak neveztem volna, ha valaha is találkozunk – mert a nagyszüleim elváltak, nagypapa a világ végére költözött, és én azóta sem hallottam annyi pocskondiázást, amennyit nagymama árasztott a fejére.
Mítosz volt a családban, hogy Dodó, Ilona vagy Gyuri apja egy Cziráky gróf, és a nagymamám jámbor béketűréssel hallgatott, valahányszor ez a kényes téma szóba került – pedig nem volt éppen alázatos természet, pocskondiázott ő mindenkit, nemcsak az elvált férjet. Rokonok, szomszédok, távoli ismerősök egységesen megkapták a magukét. Pofonra ugyan nem emlékszem, de a hangos felcsattanásai még ma is a fülemben csengenek. Semmi sem volt jó, amit mások mondani vagy tenni mertek. Büszkén fölszegett fejjel járt, igazsága örök tudatában, és élete végén már senkivel nem állt szóba, legföljebb leereszkedő hódolattal fogadta a köszönéseket.
Otthon aztán emiatt is morgott, mert a köszönés nagyon gonosz dolog, felér egy szándéknyilatkozattal. Hogy jön ahhoz a Dobosné vagy a Bodnárné, hogy beszélgetést kezdeményezzen VELE? Ezek mind parasztok vagy prolik. Csak nem képzelik, hogy leáll velük eszmét cserélni?
Ezt az egyet leszámítva, a nagymamámnak igazán nem voltak arisztokrata allűrjei. Télen korán lefeküdt, mert a villany drága. Nyáron korán kelt, felhúzott a kútból harminc vagy negyven vödör vizet, és szenvedélyesen locsolt. Egy keveset piszmogott a kertben, bevásárolt az egy utcasarokra levő kisboltban, megfőzte az ebédet – magának, mert Dodó már ezer éve elköltözött egy olyan országba, ahol nem esznek, nem isznak, csak egy felhő szélén ülnek, és a hárfát pengetik – mi többiek csak késő este vetődtünk haza, és napközben, Gyuri szavaival azt ettük, amit az utcán találtunk. Nagymama néha olvasott ebéd után, szigorúan csak magyar regényeket, mert az idegen neveket az ördög sem jegyzi meg, máskor stoppolt vagy foltozgatott, esetleg csak nézett maga elé. Mire gondolt ilyenkor? Siratta az elrontott életét? Ami azt illeti, lett volna mit siratnia, de nem emlékszem én könnyekre sem. Civódás volt inkább, vagy közöny.
Grófok, bárók vagy hercegek nem fértek volna bele a tehetségesen, sőt konok akarattal elrontott életébe. Utálta a férfiakat, meg mindent, amit a férfiak tesznek a nőkkel. A gyűlölet ott kezdődött, hogy tizenkilenc évesen halálosan beleszeretett a nagyapámba, aki lóháton járt udvarolni, a szomszéd faluból. Ez még bőven az első háború előtt volt, és a nagymamám boldog ártatlanságban nőtt fel, meg volt győződve arról, hogy ez a szerelem: a legény lepattan a paripa hátáról, átnyújtja az út közben, a mezőn szedett vadvirágot, kezet csókol, mélyen a jány szemébe néz, beszélgetnek egy keveset az időjárásról, a legény agyba-főbe dicséri a külön az ő kedvéért sütött vargabélest. Aztán eloldozza a lovát, és ismét nyeregbe pattan. Egyszer majd összeházasodnak – és a nagymamám esetében jó nagy felfordulás előzte meg az esküvőt, mindenki le akarta beszélni – a te apád kántortanító, az a fiú meg paraszt, olyan buta, hogy a fiumei tengerésziskolát se tudta elvégezni – te – tanítónő vagy, az meg bakter – nem lesz ennek jó vége. Nem is lett, de nem azért, mert bakter volt a férj – nagymamámnak az volt az egész boldogsága, hogy az állomásépületben lakott, és akkoriban még „palacsintasütővel” indították a vonatokat. Koszos, füstös kisvonatok pöfögtek a Felvidéken, ahol az első háború alatt, meg utána is még jó ideig éltek, de ez nagyon is rendben volt. A nászéjszakával kezdődött a gyűlölet, amikor kiderült, hogy a legények nemcsak lovon száguldoznak, és virágot szednek. Súlyos csalódás volt ez, amelyen sosem tette túl magát.
Valahogy mégis összejött a három gyerek, sőt ha igaz, egy negyedik is, de arról csak sugdolóztak. Vetélés volt, vagy koraszülés, fiú vagy lány? Nehéz lenne kinyomozni, mert a baktert ide-oda helyezték, végiglakták a Felvidék számos apró állomását – biztos csak az, hogy éppen Szakolcán éltek, amikor anyám megszületett.
Hogyan került volna a képbe egy Cziráky, vagy egy gróf, akármilyen?
Az első háború körül még olyan világ volt Magyarországon, hogy a grófok és egyéb urak egyszerűen elvették maguknak, amit vagy akit megkívántak. Ki örült neki, vagy megtiszteltetés számba vette, ki beletörődött, merthogy ez természetes. Illyés Gyulától tudjuk, hogy egy pusztai lány beugrott a csordakútba, hanem ott csak egy gazdatiszt vagy kulcsár volt a tettes. Hátha egy valódi gróf lett volna, vagy pláne herceg? Haszontalanság ezen elmélkedni. Közrendű népek, szegény lányok sosem voltak biztonságban. Használták, eldobták őket, egyesek még ma sem értik, hogy ez miért nem helyes. Azért van a luvnya, mi másra lenne jó a lába köze?
Egy rossz szavam se lenne a nagymamámra, ha mindez így történik, de nem történt, nem történhetett meg. A nagymama sosem élt kastélyok közelében, és az arisztokraták álmukban sem csellengenek a vidéki szárnyvonalak poros állomásain.
Miért, hogyan, honnan kezdődött a pletyka?
Melyik Cziráky gróf?
Sosem jártam arisztokraták közelében, nem is kutattam a sorsukat. Persze van egy-két híres család, történelmi család, az Eszterházyak, Andrássyak, Apponyiak, Festetichek; más nevek, pl. az Odescalchi, a furcsaságuk miatt ragadnak meg az emlékezetben. Aki benne volt a történelemkönyvben, azt megtanultuk, a többi meg jól van. Hát most fellapoztam a Czirákyakat. Régi család, abban nincs hiba. Valami Pált vagy Pókát 1247-ből emlegetnek. A grófi rangot csaj 1723-ban kapta egy bizonyos cziráki és dénesfai Cziráky József, nem tudom, miféle érdemekért. A család többi tagja se játszott főszerepet. A dénesfai kastélyt az 1627ben elhunyt Mózes építette, az is csak a nevében kastély. Akadt a családtagok között királyi személynök, országbíró, főispán, helyi hírességek.
Melyik gróf nem hagyta nyugodni az én nagybátyámat, ezt a drága nagyivót, aki tudtán és szándékán kívül formálta az ízlésemet?
Béla gróf biztosan nem, mert már 1911-ben meghalt, amikor az én nagymamám még prepa volt Ausztriában – egyházi tanítónőképezde lehetett ez, mert az emlékeim között klarissza apácák szerepelnek, és az internátus sem különbözhetett sokat a kolostortól. Akkor csakis József, a teljes és méltóságteljes nevén Dr. Cziráki és dénesfai (dienesfalvi) Cziráky József Béla László Barnabás, aki 1883-ban született a Fejér megyei Sárosdon, az ősi „kastély” utolsó ura, tizenkét évvel idősebb a nagymamámnál. Erről már lehetne kanyarítani egy történetet, romantikus fordulatokkal. Lehetne, de sajnos vagy hála Istennek, nem lehet. Egyes utak sosem keresztezik egymást.
Ez a József Andrássy Ilona grófnőt vette feleségül, és három fiuk született, Miklós (1918), Pál (1919) és Béla (1921). Tehetős, de egyhangú életük egyetlen kiemelkedő eseménye, hogy az utolsó magyar király, IV. Károly, és felesége, Zita királyné repülőgépe Dénesfa határában landolt, a kastélyparkon vágtak át, hogy eljussanak Kenyeribe, György gróf rezidenciájába.
A második háború után József gróf mehetett, amerre látott. Ne gondoljunk nagy utazásra, mert a faluban szerették, és befogadták őket. Csak a fiaik keresték a határon túl a boldogságot, Pál például Kanadában.
De mi közöm van nekem ehhez a családhoz, és főleg mi köze volt a nagymamámnak?
A családtagjaim közül már senkit sem hívhatok tetemre. Gyuri ment el utolsónak, öregen, vakon, egy hozzá képest fiatal asszony karjaiban, aki úgy gondolta, Isten se nem jó, se nem igazságos, de legfőképpen nem mindenható. Kajánul vagy tehetetlenül szemléli, hogy a gyermekei nélkülöznek, megbetegszenek, megvakulnak, belehalnak a sok szenvedésbe. Isten nem ért hozzá, nem nőtt még föl ehhez a feladathoz, nem szabad rábízni a világot. Ez a fiatalasszony, E., komolyan hitte, hogy ő fog kijavítani minden hibát, amit Isten elkövetett. Nem ismertem személyesen, de kétlem, hogy sejtette a nagy családi titkot, ami nincs, és nem is létezett soha. Hajlok arra, hogy az egészet Gyuri találta ki – nem annyira azért, hogy kékvérű ősöket kreáljon magának, mint inkább bosszantásból. Mert mindig bosszantotta az anyját, az én nagymamámat, kezdve azzal a pillanattal, hogy megfogant.
Mégis, miért éppen a Czirákyak? És miért nem hangzott el sosem ellenvetés?
Továbbá, mikor indulhatok el Kanadába, hogy átvegyem az örökségemet?
6 hozzászólás
Remélem minél előbb! De ez nem jegyzet, bánja csuda mi, nekem nagyon tetszett, mert a mi családunk is tele van mindenféle csudálatos és titokzatos emlékkel.
Kedves Laci, lehet, hogy nem jegyzet, de akkor mi a vízinyenyec? én jegyeztem, személyesen.
Na, jó, ha regényt írsz azt is Te jegyzed személyesen. De oly mindegy, mi. Nekem nagyon tetszett!
Ez nagyon tetszett! Állítólag nálunk is vannak balkézről való kékvérű ősök, az egyikük egyenesen Görgey Artúr…
Kedves Márta!
Érdekes a történeted. Szegény nagymamádat sajnáltam. Sokan élnek abban a hitben, hogyha valakinek ősei a régmúltba visszavezethetők, netán híresek, grófok-bárók voltak, akkor ő is sokkal több másoknál. De ha jól esik, hát higgyék azt.
Tetszik a történet, fordulatos.
Találtam benne javítanivalót, mindjárt az elején van: "A grófi rangot csaj 1723-ban kapta"
Szeretettel: Kata
Kedves Kata, nagymamámat ne sajnáld, elég sok ember életét megkeserítette.