Van Platónnak egy nagyon furcsa írása, a Kharmenidész, amely egy kicsit megrendíti a bizalmunkat ebben a nagy filozófusban, és sok mindent a feje tetejére állít, amit Szókratészről tudunk vagy gondolunk. Elhisszük, hogy ez a párbeszéd így, vagy körülbelül így hangzott el Kr.e. 429-ben, de teljes rejtély, hogy ezt a sok jelentéktelenséget miért kellett megörökíteni az utókor számára. Azt is jobb lett volna elhallgatni, amit mellékesen megtudunk a szereplőkről.
Javában folyik a peloponnészoszi háború (Kr.e. 431 – 404). Állandó vagy zsoldos hadsereg hiányában az athéni polgárok maguk harcolnak, egy szál lándzsával és pajzzsal, és rendszerint vesztenek is. A kerettörténet vagy a fikció szerint Szókratész is részt vett a háborúban, mint lándzsás hoplite. 429-ben a potidaea-i csata után visszament Athénba; nem igen magyarázza meg, hogy miért. Az első útja Taureász palaesztrájába, az ifjak boksz- és birkózóiskolájába vezet. Görögökről lévén szó, az okot könnyen kitalálhatjuk, egyébként meg is mondja, kedvenc szórakozása, ha meztelen fiatal fiúk között lehet. Ez nagyon is érthető, tisztességes lánynak a közelébe se lehetett jutni házasságon kívül, házasságon belül pedig a szapora gyermekáldás vette el a férfiak kedvét. Minden évben egy új bébi, ezt még egy görög sem viseli el filozofikus nyugalommal.
Szókratész először Khaerephonnal találkozik, aki a csata részleteiről érdeklődik. De Szókratész nem azért jött a palaesztrába, hogy meséljen. Szerencsére ott van Kritiász, akivel sokkal fontosabb dolgokról lehet társalogni, például a filozófia helyzetéről. Kritiász érdekes személyiség, Platón nagybátyja, tragédia- és elégiaíró, közutálatnak örvendő politikus. Ebben a pillanatban nem érdekli a filozófia. Kis védencét, Kharmidészt kísérte el a birkózó iskolába, és rögtön felkínálja Szókratésznek. A nagy filozófus először csak messziről mustrálgatja, mint a lovat a vásáron. Khaerephon még mindig ott lóg körülöttük, neki is csurog a nyála, amikor meglátja Kharmenidészt. Sajnos nem tudjuk, hogy a 30-40 éves tapasztalt kéjencek érdeklődését felkeltő gyerek, egy bizonyos Glaukon fia, mikor született. A beszélgetés időpontjában nem igen lehetett több, mint 14 éves.
Kritiásznak van egy ragyogó ötlete, hogy lehetne a gyereket megkörnyékezni. Kharmenidész panaszkodott, hogy újabban sokat fáj a feje (nemcsak a feleségek találják meg ezt a kifogást, ha valamihez nincs kedvük). Szókratész adja ki magát orvosnak, és máris megismerkedhet a szépfiúval. A kegyes csalást mindenki helyénvalónak találja. Kharmidészt odahívják, de aztán nem esik több szó a fejfájáról (bár elhangzik a híres, „doktoros” hasonlat).
Az ál-doktor első ötlete az, hogy megkérdezi a gyereket, mi a véleménye a szophroszünéről. Ez egy nagyon nehezen lefordítható szó: mértékletesség, önfegyelem, korlátozás, kevéssel megelégedés. Jobb témaindítót el se lehetne képzelni. Kharmidésznek valószínűleg halvány fogalma sincs arról, hogy a szophroszünét eszik vagy isszák, ezért csak úgy találomra mond valamit: nyugalom, békesség. Szókratész nem ezt a választ várta, mire a gyerek a szerénységgel próbálkozik. Ez sem jó, de miért nem? Mert Homérosz szerint a szerénység nem mindenkinek jó, a szophroszüné viszont igen. Ettől a gyerek még mindig nem tudja, hogy mi az. Talán azt jelenti, hogy mindenki törődjön a maga dolgával? Ezen a ponton Kritiász grimaszokat vág, és ezt Szókratész úgy értelmezi, talán neki is ez a véleménye. De nem, Kritiász megelégelte az unalmas kérdéseket, félrevonja Szókratészt, és azt mondja neki, nem várhatja el Kharmenidésztől, hogy meg tudjon felelni. Szókratésznek persze egészen mindegy, neki egészen más céljai vannak.
Tovább akarja húzni a beszélgetést, ezért most Kritiásztól kéri a meghatározást. Önismeret, feleli Kritiász elég tájékozatlanul, és egyben rátámad Szókratészre: Ez az egész kérdés-felelet játék kamu, Szókratész egyik módszere, hogy megfogalmazza a saját véleményét, vagy csak a vitatkozás kedvéért vitatkozik. És itt jön a doktoros hasonlat, illetve egyelőre annak a bevezetése. Az orvoslás az egészség és betegség tudománya, és aki ezt nem érti, nem tud egy rendes orvost megkülönböztetni egy kuruzslótól. Kr.e. 429-ben járunk, meg az egész párbeszédnek nagyon prózai a célja, de azért elvártuk volna, hogy Szókratész ennél valamivel okosabbat mondjon. Sajnos később se lesz jobb a helyzet. Megtudjuk, a bölcsesség az, amikor tudjuk, mit tudunk és mit nem tudunk, de ha ez így lenne, senki nem követne el tévedéseket. Viszont a tapasztalat azt mutatja, hogy az ember téved, tehát bölcsesség nem létezik, nem lehetséges, úgyszintén nem lehetséges a tudomány sem. A szophroszünére nem térnek vissza, de minek is, a fogalmak meghatározása szintén lehetetlen.
A tudatlanság olyan a filozófus, mint a betegség az orvos számára, mondja Szókratész. De Kritiász elégedetlen: Rossz orvos vagy te, nem tudod meggyógyítani a beteget, csak rontasz rajta. – De már ez is mindegy. Kharmenidész eléggé el van bűvölve ahhoz, hogy minden nap találkozni akarjon Szókratésszel. És nyilvánvaló, hogy nem a szophroszünéről fognak vitatkozni.
Mi indította Platónt arra, hogy leírja ezt a kevéssé épületes, ugyanakkor nagyon igénytelen párbeszédet? Kr.e. 429-ben még nem is élt, csak 427-ben született meg, addig a történetet mindössze a családi hagyomány tartotta fenn (mert a szereplők mind rokonok, egymás nagybácsijai illetve unokatestvérei). Csak az ügyes trükk, hogyan jutott Szókratész egy új fiúszeretőhöz? Annyira nem ügyes a trükk, és nem is lett volna rá szükség. Platón talán gúnyolódik? Alig hiszem, ő általában nagyon komolyan vett mindent, amit mondott.
Egyébként Kharmidész politikus lett, mint Kritiász, Kr.e. 403-ban halt meg, kb. 40 éves korában.