KIszera MÉRA bávatag, tanítja a zseniális Karinthy, és ki (vagy mi) más rejlene a halandzsában, mint régi jó ismerősünk, a kiméra, újabban mindenféle ostoba, hihetetlen ötlet vagy fantázia.
Az első, vagy igazi Kiméra Kis-Ázsiában született meg, nemesi családban. Apja Tüphon, vagy a saját fivére, Orthrosz, anyja Echidna, unokatestvérei a thébai szfinx, Kerberosz kutya, a lernai hidra és a nemeai oroszlán. Milyen szép lehetett, amikor vasárnap körülülték az ebédlőasztalt! A Kiméra vagy Khimaira neve a nőstény kecskét jelentő khimaroszból származik, és a kedves kis teremtménynek volt is egy kecskefeje, igaz, hogy nem a nyakán viselte, hanem a háta közepén. Nyakán oroszlánfej ült, farka kígyófejben végződött, és mint Homérosz írja az Iliászban (6.179-182), szájaiból borzalmas láng és ragyogó tűz csapott ki.
Hésziodosztól a következőket tudjuk meg a Kiméráról: „Pusztító tüzet lehelt, félelmetes, nagy, gyorslábú és erős teremtmény volt, három fejének egyike a zord oroszláné, hátulról sárkány és középen kecske, lobogó lángokat fújt, mígnem Pegazus és a nemes Bellerophón végeztek vele.” (Theogonia, 319-325) Ezt a témát variálja a többi régi szerző, például Pszeudo-Apoolodórosz, a Bibliotheca összeállítója, aki még hozzáteszi, hogy feldúlta az országot, és „zaklatta” a teheneket, mert olyan erős volt, mint három állat. Bozontos oroszlánsörénye ellenére hölgynek tekintették, az ábrázolásokon különösen ügyelve arra, hogy a fülei jól látszódjanak; mint az köztudomású, a hímoroszlán fülei mindig eltűnnek a sörény alatt.
A Kiméra számos ábrázolása arra mutat, hogy sokan látták, sőt gondosan tanulmányozták, annak ellenére, hogy a nézőközönsége különféle katasztrófákra, köztük viharokra, hajótörésre és vulkánkitörésekre számíthatott.
A szörnyek fiktív ebédlőasztala Lükiában volt, a mai Törökország déli tengerpartján. Hegyes, akkoriban vad, erdős vidék volt ez, 2-3000 m-es hegyormokkal, amelyek között akadtak kialudt vulkánok is. Bellerophón és a Pegazus áldásos közbelépése ellenére egyes Kimérák ma is fújják a tüzet a föld alól, az 500 km hosszú gyalogút mentén, ami Fethiyét köti össze Antalyával. Iobatész, Lükia királya, még a haló poraiban sem nyugodhat meg.
*
Annyiszor hallottuk már, hogy el is hisszük, a Kiméra tipikusan görög találmány. A korinthoszi vázafestők különösen kedvelték, kb. Kr.e. 700-tól kezdve, és a Korinthoszhoz közeli Sziküón pénzein is megjelent. Egy másik attikai hagyomány egyszerűsítette a motívumot, és megelégedett egy kétfejű szörnyeteggel: a lángok a kecskefejből törtek elő, míg a farokra illesztett kígyófej egyáltalán nem csinált semmit, elég félelmetesnek bizonyult passzivitásában is.
Néha ott láthatjuk a Kiméra társaságában a hősöket is, akik megszabadították a világot ettől a rettenettől. Ez nem volt könnyű feladat, mert a tűz minden közeledőt megégetett. Pegazus azonban tudott repülni, és onnan fentről Bellerophón kényelmesen nyilazhatott. Homérosz egyik névtelen kommentátora egy ennél sokkal leleményesebb megoldásról tud. Szerinte Bellerophón egy darab ólmot kötözött a lándzsája végére, és a bájos jószágot ezzel támadta meg. A tüzes lehelettől megolvadt ólom belecsepegett a Kiméra kitátott szájába, és az állatkínzásnak ezt a kegyetlen módját még egy monstrum sem éli túl.
Az állatvédőket, ha ugyan voltak már akkor is, nem lehetett nehéz elhallgattatni, mert ugyancsak Homérosz mondja azt is, hogy a Kimérát egy Amiszodórosz nevű lükiai király tenyésztette, kifejezetten hadászati célból, mint biológiai fegyvert. Amiszodórosz viszont az elvetemült trójaiak szövetségese volt a nagy háborúban.
A Kiméra hamar népszerű lett Magna Greciában, főként az etruszkok között, akár az elvetemült trójaiakkal, akár az ármányos görögökkel szimpatizáltak. Világhírű az arezzoi bronzbestia, aki minden szempontból egy szép, kövér oroszlán, csak éppen a farka végződik kígyófejben, és egy kecskefej nő ki a hátából, ami elég meglepő dolog.
A szintén világhírű rhódoszi kavicsmozaikon Bellerophón öli a szegény Kimérát, aki a dicstelen halála ellenére karriert csinált az irodalomban. Nem arról van szó, hogy a lúzerek szánalmat ébresztenek, és a szánalom állítólag közel áll a rokonszenvhez; inkább az történt, hogy a költők megfeledkeztek az eredeti mítoszról. Vergiliusnál (Aeneis, 5. könyv) a Kimérából óriási hajó lett, Güász sportszere a nagyszabású ókori regattán, ami persze nem is regatta, hanem politikai allegória.
A középkorban egyszerűen összetévesztették a Sátánnal; pikkelyes testtel képzelték el, mint a jó öreg sárkányokat. Gerüon látomásában három emberi arca, hat keze, hat lába és két szárnya van, és az Orthrosznak nevezett kétfejű kutya kíséri, akinek éppen olyan kevés köze van az eredeti Orthroszhoz, mint a félelmetes óriásnak a Kimérához,
Dante is találkozott egy hibrid szörnyeteggel a pokolban, akit Kimérának nevez (XVII.7-17, 25-27). A 17. századig a képmutatás és a csalás szimbóluma volt. Nálunk a szecesszió kapta fel a motívumot, mindenféle, erősen erotikus thébai szfinx-el együtt, akik fő időtöltése a tapasztalatlan ifjak elcsábítása. A szecesszió művészei elsősorban az enigmát látták a Kimérában, aki persze érthetetlen és veszélyes, de éppen ezért vonzó.
*
Azt mondtuk, hogy tipikusan görög találmány, de ez nem igaz. Egykor a világ minden szögletében éltek kompozit szörnyek, és az egész fauna sokkal szórakoztatóbb lehetett, mint manapság. Egyiptomban számos állatfejű istent tiszteltek, köztük az oroszlánfejű Szakhmetet, aki igen harcias istennő volt. Kecskefeje Szatisznak volt, és az egész egyiptomi mitológiában nyüzsögtek a kígyók; a kombinálásuk nem lehetett nagy feladat.
Szárnyas keveréklényeket az ókori Közel-Kelet valamennyi állama ismert, a legnépszerűbbek a babiloni és az asszír példányok. De a görög Kiméra-elképzeléshez a karkamisi hasonlít a legjobban. Ez a neo-hettita Kiméra, Kr.e. 850-750-ből, akár közvetlenül is szolgáltathatott anyagot a görög legendához. Neki is három feje van, igaz, hogy a középső emberi, és nem kecske, maga az állat oroszlántestű itt is. Ez a szörnyeteg Illujankasz, akit a mítosz, az egyszerűség kedvéért, csak sárkánynak nevez. Egy Hupasijasz nevű ember öli meg, szintén csellel, bár ez a csel egészen más jellegű, mint a görög mondában: leitatják úgy, hogy mozdulni se tudjon. A leitatás motívuma sűrűn szerepel a régi indoeurópai örökségben, és ezt a cselt valószínűleg IRL is sűrűn alkalmazták.
Ki lehetett az első, az indoeurópai Kiméra? A közös őshazát még nem sikerült megnyugtató módon azonosítani; akárhol lehetett, ahol a megfelelő talajrétegekből ló és kocsi/kerék maradványok kerültek elő. Mivel ezek nemcsak a most sztárolt Szintasta kultúrára jellemzőek, egyelőre hagyjuk nyitva ezt a kérdést, és látogassunk el Indiába.
*
A hettiták szoros kapcsolatban lehettek Indiában, mindenesetre az isteneik egyik csoportját onnan importálták. A védikus istenek elválaszthatatlanok az ugyancsak védikus démonoktól. Örökké harcban álltak egymással, és ezek a háborúk teszik ki a mitológia jó részét. Mindig az istenek győznek, vagy a mindenkori győzteseket nevezik isteneknek, szó szerint fénylő lényeknek (dévák). A démonokat azonban csak átmenetileg lehet legyőzni, mindig újabb fejük nő, mint a lernai hidrának. A legvéresebb gyilkosságsorozat után is mi történik? Az összekaszabolt, lefejezett, miszlikbe aprított démonok másnap ismét csatasorba állnak, és elölről kezdődik a küzdelem.
A „fénylők” ellenségeit szívesen azonosítják a „sötétség” erőivel, és ez időnként még ma is arra vezeti az indológusokat, hogy a dévák és aszurák küzdelmében természeti jelenségek allegóriáit lássák, mondjuk, a napot elnyeli az éjszaka. A nap azonban sikeresen legyőzi a sötétséget (különösen, ha az emberek a megfelelő himnuszokkal és szertartások végzésével segítik, illetve bőségesen megajándékozzák a papjaikat), és reggel ismét megjelenik az égen. Ez a felfogás jelentősen korlátozza az istenek hatalmát (nem tudnak tartós eredményt elérni), és az emberek egy idő után kiábrándulnak a nagyon hősiesen, de végül is hiába harcoló istenekből – aminthogy a védikus istenek el is tűntek a süllyesztőben, szépen helyet adtak Visnunak és Sivának, akik nem bánnak kesztyűs kézzel az ellenségeikkel. Ha egyszer végeztek egy démonnal, az nem támad fel se másnap, se később; a probléma inkább ott van, hogy mi magunk tenyésztjük a démonokat, mint a kimérákat a lükiai király. Így mindig újabb démonok jelentkeznek a világhatalomért, ami annyira csodálatos lehet, hogy minden áldozatot megér.
Illujankasz közvetlen őse Vrtra, aki a Rgvédában szintén sárkány, és az egyik viharistennel, Indrával gyűlik meg a baja. A Rgvéda nem sokat mond a külsejéről, de a Puránák emberformájúnak mondják, és adnak melléje egy fivért, Visvarúpát, akinek három feje van, a Védák nagy tudósa, de ugyanakkor meglehetősen démoni módon viselkedik. Kisebb-nagyobb harcok után Indra végez velük.
Visvarúpa egyik szellemi rokona Daksa, aki büntetésből kap kecskefejet.
Más, a Kiméra lényegéhez közel álló élőlények is vannak az indiai mitológiában. Az egyik a sarabha.
Erről a misztikus állatról csak annyi biztos, hogy nyolc lába van, négy a szokott helyen, négy a hátán, hogy amennyiben elfáradna, ezeken robogjon tovább. De nem igen fárad el, mert sokkal erősebb, mint egy oroszlán és egy elefánt együttvéve. Amúgy leginkább az oroszlánra hasonlít, a feje vagy a fejei kivételével. Ez a Rámájanában majomfej, a Mahábháratában egy oroszlán- és egy elefántfej, a Siva Puránában egyenesen ezer fejről, oroszlánsörényről és szárnyakról beszélnek. A Sarabha Upanisad egy kétfejű oroszlánról tud, a Káliká Purána szerint Siva jelent meg ennek a nagyon erős állatnak a formájában, hogy legyőzze Varáhát, Visnu inkarnációját, aki annyira belelendült a démonok elleni harcba, hogy a végső győzelem után se tudott leállni.
Dél-India templomaiban gyakran ábrázolják a purusamrgát („ember-állat”), aki a görög és egyiptomi szfinx párja. Szfinx és Kiméra közeli rokonok Görögországban is. A purusamrga oroszlántestű, emberi arcát lengő sörény veszi körül. A Jadzsurvéda szerint gyakori erdei állat, és az áldozatokon a holdnak kell felajánlani. A Mahábháratában Judhisthíra nem gondolt arra, hogy megölje, inkább meghívta a Rádzsaszúja áldozatra. (Más legendák szerint a tejét akarta megszerezni – mert a purusamrga mindig nőnemű; kan, bak vagy bika nélkül szaporodik.) Mivel nem akarta elfogadni a meghívást (vagy nem adott tejet), Bhímát küldték el érte. A purusamrga, meglehetősen udvariatlanul, azt a javaslatot tette a Pándava hősnek, hogy fusson, ha az élete kedves, mert fölfalja, ha sikerül elkapnia. Röviden, az utolsó pillanatban el is kapta, és csak azért engedte el, mert annyira tisztelte Judhisthíra (vagy Krsna) igazságérzetét.
A rokon szörnyek vagy szörnyű rokonok mellett vannak Indiában valódi kimérák is: a jalik. Manapság Dél-Indiában, többnyire oszlopokra faragva élnek, és általában csak két fejük van. A hátsó mindig kígyó, az elülső lehet oroszlán (szimha-vjala), elefánt (gadzsa-vala), ló (asva-vjala), ember (nr-vjala), vagy kutya (svana-vjala). Harmadik fej helyett nem egyszer vannak elefántagyarai, vagy egy makara (krokodil-delfin keverék) hátán áll. Ezek a jalik már nagyon megszelídültek, a templomot őrzik, de egyes tamil írásokban azonosulnak a vad sarabhával, aki mint Siva-Jaliappar, megfékezte a Varáha (vadkan) és Nrsimha (ember-oroszlán) avatárokat.
Siva és Visnu bonyolult kapcsolatban vannak, hol szolgálják, hol legyőzik egymást, például a mindenkori politikai erőviszonyok függvényében. Csak így fordulhat elő, hogy Góliát győzi le Dávidot, vagyis a Kiméra Bellerophónt.
*
Kínában és Japánban is kísértenek oroszlántestű, többfejű, esetleg szárnyas lények, akik tüzet lehelnek. Ilyen a tianku (tenroku), és a kilin (kirin). A kilin körülbelül olyan szarvat visel, mint a misztikus unikornis. Hatalmas, de olyan könnyedén jár, hogy a fűszálak nem hajlanak meg a lépései alatt. Természetesen a vízen is tud járni, és a szájaiból előtörő lángok csak a bűnösöket fenyegetik. Persze, mindenki bűnös, vagy ha véletlenül bűntelennek vallaná magát, máris a hazugság vagy a dicsekvés bűnébe esett.
A távol-keleti „kimérák” meglehetősen fura társaság, annyira, hogy komoly emberek állítják, a mezopotámiai művészetből, Perzsián és Baktrián át vándoroltak el a Mennyei Birodalomba, illetve a napistennő szigeteire. Vagy, a Ming-dinasztia (1368-1644) idején hoztak Kínába először zsiráfot, és ez a szokatlan állat inspirálta volna a különféle művészi eltévelyedéseket.
*
Érdekes, hogy a lükiai Kiméra létezését nem a modern tudomány vonta először kétségbe. Ktésziász, a nagyotmondásairól híres görög orvos és történész már a Kr.e. 5. században azt állította, hogy a Kiméra nem egy mitológiai szörnyeteg, hanem egy vulkán, a mai Törökország területén: „… az egész hely tűzben áll… a láng sem éjjel, sem nappal nem alszik el.” Az idősebb Plinius Ktésziászt és Photiust idézi, bár tudja, hogy tulajdonképpen nem vulkánról van szó: a törökül Janartasnak (lángoló szikla) nevezett helyen a sziklahasadékokból metángáz szivárog, ami rendkívül gyúlékony; levegővel keveredve robbanó elegyet alkot. Tizenkét helyen ég a gáz egy hegyoldalon, Héphaisztosz temploma fölött, Ciralitól északra. Mondják, hogy a régi világban sokkal több ilyen tüzecske égett, vagy az intenzitásuk volt nagyobb, és a hajósok számára szolgáltak útmutatóul.
Az indiai Himácsal Pradésban is van egy szentély, a Dzsvalamukhi, ahol éjjel-nappal ég a metángáz, bár ott úgy tudják, hogy a Nagy Istennő konyhája van a föld alatt.
Strabo (Kr.e. 64/63 – 24) visszatért ahhoz az elmélethez, hogy a Kiméra egy vulkán, csakhogy ő a Cragus hegységben kereste (Geographia); Servius (4. század) és Isidorus (7. század) szemmel láthatóan a három különböző fejet akarják magyarázni, amikor azt fejtegetik, hogy ezen a hegyen „nagy bőségben élnek az oroszlánok, kecskék és kígyók.”
Más írók Kilikában kereskednek, állítólag ott volt a hegy, amelynek egyharmad része lángokban állt, egyharmadán oroszlánok és kecskék, egyharmadán kígyók éltek. Bellerophón nem megölte, hanem lakhatóvá tette a vidéket, más szavakkal, tudatos környezetvédelem helyett lerombolta a természetes élőhelyeket, mint az összes többi kultúrhérosz és civilizátor, akiket olyan nagy tiszteletben szoktunk részesíteni.
8 hozzászólás
Egészen döbbenetes az a tudás, és műveltség, melynek eredményeit itt ránk zúdítod. És az is megdöbbentő, milyen laza, könnyed, szellemes módon teszed. Köszönjük. Épültünk belőle! -én
Kedves Laci, hiszed vagy nem,
egyszer 60-at értem el egy IQ teszten. csak mondom.
nem megy a matek.
Ez az IQ teszt egy marhaság. Én biztos megbuknék!
Kedves Müszélia! Érdekes cikked a kiméra tudomány alapjait fektette le. 🙂
Azonban a kimérák manapság egyre elterjedtebbek. Minden kiméra, ami több különböző forrás tulajdonságait egyesíti magában. Gondolok itt például a növényi oltványokra, amikor barack terem a szivafán, vagy a csontvelő transzplantációra, amikor a teljes vérrendszer más genetikai információkat hordoz,mint a szervezet többi része. De vannak emberi kimérák is, amikor két külön-külön megtermékenyített petesejt az egyedfejlődés korai szakaszában a méhben összeolvad, ilyen módon egyetlen utód jön létre négy ivarsejtből. Az ilyen kiméra négy génkészlettel rendelkezik.Két, vagy több ondósejt is megtermékenyíthet egyetlen petesejtet, és ha ez különböző partnerekkel történik kiméra születik. 🙂 Most már csak az a kérdés, hogy a görög kiméránál a mama volt a kecske, a papa az oroszlán, vagy fordítva. A kigyó részvételéhez a dologban már több fantázia kell! 😀
kiméra tudomány, :DDD
ha igaz, typhon (papa) egy szárnyas sárkány volt, echidna, a mama, félig nő és félig kígyó. hogy ebből a kombinációból hogy lett oroszlán és kecske, ahhoz ismerni kellene a postást és a gázóra leolvasót.
Az időzítés is nagyon fontos, mert a gázóra leolvasó már csak egyszer jön egy évben! 😀
valahogy csak megoldják, ha annyira fontos. egy jó szörnyért mindent.
Érdemes lenne hozzátenni a cikkhez, hogy egyiptológiában a fent emlitett Szatisz név nem annyira használt, mivel görög megnevezés. Az istennő óegyiptomi neve Szatet, és relevánsabb azt használni, ha már Egyiptomról van szó (Zeuszt sem Jupiterként szokták idézni). Másik dolog az istennővel kapcsolatban, hogy nem a kecskéhez köthető, hanem antilophoz. Többnyire antilop szarvakkal ábrázolják a koronáján, és csak meglehetősen ritkán jelenik meg antilop fejjel és ember testtel vagy teljes antilop alakban. Tisztelete ugyanis a dél-egyiptomi régiókhoz köthető, ahol az ókorban még éltek antilopok.