A középkorinak látszó fametszeten egy szerzetes vagy zarándok figyeli a csillagok működését. Az ég kék kárpitját húzza félre, pedig nincs is kárpitja az égnek, és az ismeretlen művész ezeket a szavakat írta a kép alá: A középkori misszionárius megtalálta azt a pontot, ahol az ég a földdel érintkezik.
Valahogy elterjedt az a nézet, hogy ez a szerzetes, zarándok vagy misszionárius nem más, mint Nagy Szent Macarius, az egyiptomi sivatagi szerzetesség atyja.
No de ki ez a Macarius, és miért kíváncsiskodik?
A katolikus egyház milliónyi szentje közül nagyon keveset ismerünk napi szinten. Igazán csak a legfontosabbakat, vagy akik a mi falunkban születtek, onnan indultak el a dicsőség útján. Meg aztán Macariust inkább a kopt egyház tiszteli, ami érthető is, hiszen Felső-Egyiptomban, egy Sabsir nevű faluban született, A.D. 300 körül.
Keresztény családban nőtt fel. Kisgyerek volt még, de máris ékesítették a keresztény erények, amelyekkel olyan könnyű vitába szállni. Egy alkalommal megette egy másik gyerek fügéjét, amin aztán egész életén át búslakodott. Megér ennyit egy füge? Nem lehetne tovább lépni, és nem búsulni azért, amiért nem érdemes?
30 éves volt, amikor a szülei arra kényszerítették, hogy megházasodjon. Ugyan miért? Macarius engedelmeskedett, keresztényi alázatból. De mint az alázat bármely formája, ez sem volt őszinte. A nem egészen zsenge korú ifjú megházasodott, de könyörögve kérte Istent, Jézust, és mindenki mást, hogy ne kelljen ebben a gyalázatban élnie. Isten rögtön intézkedett. Először is egy olyan betegséggel sújtotta az ő kiválasztottját, amelyet kizárólag néhány napi sivatagi tartózkodás gyógyíthatott meg. Macarius úgy, ahogy volt, ágyhoz kötött betegen kivonult a Vádi El Nátrunba, a sós tavak közé. Ekkor megjelent előtte egy kerub, fölvitte egy hegy tetejére, és azt mondta neki: Isten ezt az egész sivatagot neked adja, ez a te örökséged és a tanítványaidé. – Mire hazament, a felesége meghalt szüzessége virágában, és nemsokára követték őt a zord szülők. Macarius szétosztotta a vagyonát a szegények között, és visszament a sivatagba remetének.
A vagyon szétosztása természetesen nagyon keresztényi erény, de ezután Macarius még pontosan 60 évig élt, és ugyanazok a szegények tartották el, akiket egyszer megajándékozott. Elszámolás nem készült, de a szegényeknek még egy hatalmas kolostort is meg kellett építeniük; meg aztán Macarius kb. 4,000 tanítványa is csak hírből ismerte a fizikai munkát. Bocsánat, néha kosarakat fontak. De lényegesen többe kerültek, mint a vagyon, amit Macarius valaha szétosztott.
Az ifjú remete Nagy Szent Antal tanítványa lett, és megtanulta tőle a szerzetesi élet szabályait. Nem siette el, kereken tíz évig tanulgatott. Akkor aztán megépítette a kolostort, a szegények pénzéből, és élete végig azzal kísérletezett, mennyit lehetne betartatni a rengeteg szabály közül. Az összes sok lenne még egy szentnek is.
Amikor nem a novíciusokkal, akkor a démonokkal gyűlt meg a baja. Folyton támadták őt, szörnyetegek, ördögök, útonállók, sőt angyalok képében. Nemcsak a szex szörnyű bűnére akarták rávenni (ami nem sikerült), de néha azt akarták, hogy legalább egy kevés ételt vegyen magához (sajnálattal kell megjegyeznem, hogy Macarius időnként engedett ennek a kísértésnek). Panaszkodott is egy démon, hogy egyáltalán nem bánik vele keresztényi módon. Folyton böjtölnie és virrasztania kell. Ennek ellenére nem tért meg; ami csak azt bizonyítja, hogy az üdvözülés módja nem a koplalás és a vigília.
Hosszú élete során Macarius rengeteg csodát tett. Csak a híresebbek: Egy fiatal leányzó azzal vádolta, hogy a testében fejlődő magzat tőle származik. A szent meg sem próbált védekezni, de amikor elérkezett a szülés ideje, a gyermek nem akart előbújni. A vajúdó nő mindaddig szenvedett, amíg be nem vallotta, hogy hazudott, és Macariusnak semmi köze a törvényellenes szaporulathoz.
Egy Hierax nevű eretnek azt állította, hogy a halottak sosem támadnak fel. Macarius kivitte őt a temetőbe, és egy halott szerzetest kihívott a sírjából. Az illető bizonyára nagyon szívesen tanúskodott a feltámadás mellett, csak az a probléma, hogy ezt a jó történetet ismerjük egy másik változatban is. Eszerint maga a „tévelygő eretnek” volt a szerzetes, és mindössze ennyi történt: Macarius addig beszélt a lelkére, míg a szerencsétlen meg nem unta, és el nem ismerte a tévedését.
Egy alkalommal a nagy szent maga is eretnekség gyanújába került. Állítólag elfogadta egy bizonyos Pelagius tanításait, aki Rómában élt, és sosem járt Egyiptomban. A szent életű Pelagius nagyon nagy bűnbe esett, azt hirdette, hogy az emberi akarat egyedül is képes jót vagy rosszat választani, külön isteni segítség nélkül. Mi több, Ádám csupán rossz példát mutatott az emberiségnek, de a bűne nem járt az ismeretes következményekkel; így aztán az emberiség nem is szorul megváltásra. Valens császár száműzte Macariust a Nílus egyik szigetére, a másik, az alexandriai Macariussal együtt; mire Isten személyesen megfeddte a császárt. A két Macarius visszamehetett a sós tavak közé, ahol nem kevesebb, mint 50,000 remete üdvözölte őket – túl sokan ahhoz, hogy remete módra éljenek a sivatagban. És valóban, a cellák szorosan egymás mellett voltak, mint a lakások egy mai bérházban; a „remeték” közösen étkeztek, közösen vettek részt a szombati és vasárnapi istentiszteleten; csak az éjszakát töltötték remélhetőleg magányosan.
Mint minden keresztény, Macarius is csak elűzte az ördögöket, ahelyett, hogy megtérítette volna őket. Egyszer meggyógyított egy megszállott pogány lányt. Az emberek hálából lebontották a pogány szentélyt, és a helyére templomot építettek.
A szentek is meghalnak egyszer, de mindenképpen különleges körülmények között. Az egyik tanítvány, Szent Bahnuda látta, hogyan emelkedik Macarius lelke a mennybe. Itt fölmerül a kérdés, ki volt maga Macarius, kié volt a lélek, aki a mennybe jutott. Ha eddig nem tudtuk volna, hamarosan kiderül, hogy a keresztény számára a személy, az, aki igazán fontos, nem más, mint a romlandó test. Az ember nem több, mint hús, vér és csontok, a „lélek” csupán szóvirág, vagy görög eretnekség.
Macarius megparancsolta a tanítványainak, hogy a halála után rejtsék el a testét. Ebbe azonban nem nyugodhattak bele a hívek. Ellopták Macariust (nemcsak a testét, hanem őt magát), és építettek neki egy templomot Sabsirban. 160 év után elvitték egy kolostorba. Újabb 440 év után odalátogatott V. Mihály kopt pápa, és felsóhajtott: Mennyire szeretném, ha atyánk köztünk lenne! – El is vitte magával. Nem tudta megkülönböztetni azt a néhány csontot az élőlénytől, aki valaha Macarius néven a földön tartózkodott.
Hasonló problémáik voltak a kolostorok lakóinak is, akik addig imádkoztak, amíg Macarius személyesen meg nem jelent a város kormányzójának, és fel nem szólította, hogy adja vissza „őt” a kolostornak. Vissza is vitték diadalmenetben. A szerzetesek égő gyertyákkal és nagy himnuszénekléssel fogadták, mondván: Hazajött Macarius.
Ez a konfúzió azt mutatja, hogy a keresztény filozófia nem áll szilárd alapokon.
A Macarius neve alatt fennmaradt írások közül talán egy levél hiteles – vagy még 50 homília – és még számos kisebb írás, levél és ima; ennyi év után ezt már nehéz eldönteni.
Élt-e egyáltalán Macarius? Valószínű, bár keresztény szempontból az is elég, ha egy koporsón rajta van a neve.
2 hozzászólás
nekem mintha gunyorosnak tünne ez az írás a keresztény filozófiáről
jól látod.