A macska az egyetlen háziállat, akit a Biblia nem említ meg. Szerencséje többször is megfordult a történelem során. Néha imádták, mint istennőt, máskor feláldozták a gonosz szellemeknek. Néha hízelegtek neki, máskor meg egyenesen azt gondolták, hogy az ördög. Keleten azt mondják, hogy a macska elviszi a halottak lelkeit, Afrika egyes részein azt hiszik, hogy a halál után az emberi testből macskába megy a lélek. 1871 óta, amikor az első macskakiállítást rendezték a londoni Crystal Palace-ban, éppen nagy macskakultusz van az egész nyugati világban.
Szórakoztató végigolvasni, hányféle javaslatot tettek már a tudósok arra vonatkozóan, honnan származik a macska, mikor háziasították, hogyan került Európába, és így tovább. Valaki elfajzott oroszlánnak, mocsári hiúznak, kardfogú tigrisnek véli, mások pedig arra esküdnek, hogy a vadmacska nem más, mint elvadult házi cirmos. 10,000 évvel ezelőtt talán már házi kedvenc volt, legalábbis Ciprusban találtak egy sírt, amelyben a gazdát együtt temették el a macskájával. De az is lehet, hogy a macskát nem háziasították soha. Szabad akaratából csatlakozott az emberekhez, amikor észrevette, hogy a magtárak körül mennyi négylábú ennivaló szaladgál.
Marge Piercy angol költőnő nagyon jól látja, mennyire nem háziállat a macska:
A macska dala
Enyém, szól a macska, és a sötét mancsát kinyújtja.
Szerelmesem, barátom, rabszolgám, játékom – így beszél.
Hozzád simulva úgy tesz, mint ki még szopik
Anyja elfeledett emlőiből.
Járjunk egyet az erdőben, ezt mondja a macska.
Megtanítlak, hogy olvass az illatok között,
Eltűnj, mint az árnyék, várj, mint csapda, és vadássz.
Ajtód elé rakom ezt a meleg, kövér egeret.
Te etetsz, én etetnélek, barátok vagyunk,
Szól a macska, bár én nálad egyenlőbb vagyok.
Ugrasz-e a testednél vagy hússzor magasabbra?
Futsz-e föl-le a fákon? Szökellsz a háztetők között?
Bújjunk össze, beszéljünk az érintésről.
Érzelmeim tiszták, mint a kristály, és olyan kemények.
Vágyam izzik, mint a két szemem. Reggel énekelek
Arcodba, és körbe-körbe járom ágyadat.
Gyere, megtanítlak, táncolj olyan könnyedén,
Mint ahogy alszol, ébredsz, elnyújtod a tested.
Mancsaimban kapzsiság van, bajuszomban félelem,
Farkam irigység csapkodja. Szeretet vagyok,
Bundám szava. Megtanítlak, csendesen ülj, mint a tojás,
És a fűben úgy suhanj, mint a szél szelleme.
Leszámítva egy állítólag 11 millió éves macskafogat, amely Dél-Franciaországból került elő, a macska jelenlétére az Indus-Szaraszvatí kultúra adja az első bizonyságot. Nem volt nagyobb, mint a mai házi macska, és csak alkalmilag csatlakozott az emberekhez. Egy 4000 éves pecséthenger vajat köpülő férfit ábrázol, aki mellett ott ül egy kiscica. Mezopotámiában is találtak hasonló ábrázolásokat. Az Indus-Szaraszvatí kultúra és Mezopotámia között élénk kereskedelmi és egyéb kapcsolatok voltak, a kereskedőkkel együtt a macska is eljuthatott az Eufrátesz mellé. Innen Kis-Ázsiába, majd Görögországba került a Kr.e. 6. században. Egy merész javaslat megemlíti a Kaspi-tenger vidékét is. Mivel a Kaspi-tenger vidéke szóba jött már úgy is, mint árja őshaza; ez is arra mutat, hogy az első macskák az mai indo-európai népek őseit boldogították – bár nem mindenki kedvelte őket.
Valószínű, hogy az egyiptomi macska az afrikai kontinens őslakója. Egyes nagymacskák elviselik a hideg éghajlatot, mint a szibériai tigris és a hóleopárd. Szibériában és a skandináv országokban hosszúszőrű macskák éltek, akik nem feltétlenül álltak genetikai kapcsolatban az indiai vagy az egyiptomi kacskákkal.
A macska a Kr.e. 5. században került a Magna Graetia nevű dél-itáliai kolóniába. Kezdetben nagyon ritka volt, és Rómában csak a gazdag családok tarthattak macskát. Kényeztetett kedvenc volt, bár tudták róla, hogy szívesen vadászik, musio-nak, egerésznek, sőt murilegus-nak, egérgyűjtőnek nevezték. Egy avellai (Dél-Itália) vázaképen egy nő madárral és macskával játszik, a macska pedig gombolyaggal. Van a bombay-i múzeumban egy nagyon hasonló miniatúra (Bundi, Radzsaszthán, 18. század eleje), itt a madár a hölgy vállán ül, aki bottal kergeti a macskát.
Az elővigyázatosság nem árt, mert a macska madárra is szeret vadászni. Egy pompeji mozaikon éppen elkap egy galambot. Valaki azt állítja, hogy Pompejiben egyetlen macskacsontot sem találtak, tehát a mozaik mocsári hiúzt ábrázol. Meg kell jegyezni, hogy hiúzcsontokat sem találtak. A római birodalomban sokan írnak a macskáról, pl. Cicero, Plinius, Strabo és Diodorus. Egy Calpurnia Felicia nevű hölgy közös sírban nyugszik a macskájával; Babrios zenét szerzett a cirmos tiszteletére, sőt azt gondolták, hogy Diana istennő időnként macska formájában jelenik meg. Ezt persze a görögöktől tanulták, akik azt mesélték, hogy amikor Tüfón szörnyeteg megtámadta az Olümposzt, az istenek állatok alakjában menekültek Egyiptomba, Artemisz például macska lett.
Egyébként a görögök nem tartották sokra a macskát. Aesopus egyik meséjében elkapják, és tanácskoznak, mi legyen vele; egy Kr.e. 5. századi márvány domborművön görög aranyifjak azzal szórakoznak, hogy kutyát uszítanak rá; sajnos mostanra se lettek sokkal okosabbak.
A görögök a macskát ailourosznak nevezték, ami eredetileg menyétet jelentett. Rómában iis bajban voltak az egérpusztító nevével, először felis lett, ami általában valamilyen sárga színű ragadozót jelent. A latin cattus talán az arab gattah-ból vagy a berber kadisából származik, a cicát jelentő angol puss, pussycat egyenesen az egyiptomi Pas, Bászt vagy Básztet macskaistennő nevéből.
Az arabok és a prófétájuk nagyon kedvelték a macskát. Manfred Kyber dolgozta fel a legendát az egyik versében (1918):
A próféta macskája
Mohamed kedvenc cirmosa
A gazdi köntösén aludt,
Hogy ahhoz, akit úgy szeret,
Közel legyen, ha tud.
De minaretből szól az őr,
S imára hívja a falut.
Mohamed szólt: Az én Uram,
A törvény szólít, hangos és erős.
De nyugton hagyni ezt az állatot,
Törvény ez is, csendes és erős.
Most nem tudom, hogy mit tegyek,
Mert törvényt meg nem szeghetek.
Egy óvatos, kis mozdulat:
Kettészakítja a ruhát.
A macska alszik, mint a tej,
De ő keletnek fordul át,
És leborul a por közé,
Mert Allah szent, és minden az övé.
E percben Allah prófétája
Urának kétszer áldozott:
Egyszer elmondta az imát,
Mit minden este úgy szokott,
Megóvta ő a macska álmát,
Ki a köpenyén szunnyadott.
És Allah szól: Ki így imádkozik,
Örökre írja fel nevem.
Te és a macska, kit szeretsz,
Az égi kertben lesztek majd velem.
A macska kétségkívül Egyiptomban érte el pályafutása egyik csúcspontját. Az ember közelében csak az 5. dinasztia idejében (Kr.e. 3. évezred) jelent meg. Rejtélyesnek találták, mert éjszaka járkál, a sötétben is nagyszerűen kiigazodik, és a szemei ragyognak. Talán a legkorábbi ábrázolása egy thébai falfestmény (Kr.e. 1400). Menna udvari munkafelügyelő sírjának falán ábrázolták, amint éppen madarakra vadászik a papiruszmocsárban. Egy Kr.e. 1307-1070 (19-21. dinasztia) korabeli falfestményen libákat terel egy nagyra nőtt macska.
A kultikus életben csak jóval később vette át Szakmet oroszlánistennő szerepét. Bubasztiszban (a mai Tell Basta) volt a központja, a Nílustól keletre, és Herodotosz (Kr.e. 490-427) azt írja, ez volt az akkori Egyiptom legszebb temploma. Széles út vezetett hozzá, a Nílusból leágazó csatorna ölelte körül. Vörös gránit tömbökből épült. A macskafejű istennő tisztelete kiterjedt a házi macskákra is. Nagyon gondosan bántak velük, ékszerekkel, arany- és ezüstláncokkal, sőt fülbevalókkal díszítették őket. Ha egy cirmos meghalt, megsiratták, és a gyász jeléül leborotválták a szemöldöküket. Halállal lakolt, aki megölt egy macskát. Diodoros a Kr.e. 1. században, Ptolemaiosz Aulétész király idejében tanúja volt annak, hogy egy római véletlenül megölt egy macskát, és az emberek darabokra szaggatták. A középkorban kicsit megnőtt ez a történet. Miskolczy Gáspár azt írja, a macska miatt 7000 rómait öltek meg, és ez adott ürügyet arra, hogy Julius Caesar megtámadja, és elfoglalja Egyiptomot.
Herodotosztól tudjuk, hogy a nagy tavaszi ünnep alkalmából sok ezer zarándok gyűlt össze Bubasztiszban. Az emberek hosszú utazásokra is vállalkoztak, hogy lássák Básztet istennőt. A kultusz nagyon kellemes lehetett, az emberek ettek-ittak, énekeltek és táncoltak. Básztet szobrát hajóra tették, így utazott a Níluson. A zarándokok arany-, ezüst- bronz- vagy márvány macskaszobrokat adományoztak. Nem biztos, hogy a macskák is örültek az ünnepségnek. A múmia-szakértők azt mondják, hogy a legtöbb csak két éves koráig élt, akkor eltörték a nyakát, vagyis feláldozták az istennőnek.
A legenda szerint Kr.e. 525-ben a fáraó csapatai nem mertek harcolni Kambüzész perzsa király katonái ellen, mert a perzsák ördögi hadvezére a katonák sisakjára, pajzsára élő macskákat kötetett. A dolog elég hihetetlen, de jól illusztrálja az egyiptomi macskakultuszt.
A macskákat majdnem ugyanúgy balzsamozták be, mint az embereket. Előbb eltávolították a belső szerveiket, aztán az üreget kitöltötték száraz homokkal. A macska lábait és farkát behajlították, a testet szorosan becsavarták nátronba áztatott, vagy gyantával kezelt vászoncsíkokba. A vásznat szimbolikus ábrákkal díszítették, a múmiát gyakran macska-alakú koporsóban helyezték el, vagy legalább macskafejet festettek a koporsóra. A 19. században óriási tömegű macskamúmiát szállítottak Angliába; ez volt a műtrágya legkorábbi változata. Nem vitték el mindet, nemrégiben egyedül Beni Hasszánból 300,000 újabb macskamúmia került elő.
A macska nagyon szapora állat. Kissé költőibben ugyan, de erről ír William Carlos Williams (1883-1963) a Muier (Asszony) című versében:
Ó, fekete perzsamacska,
Nem volt még elég bajod
A kölykeiddel?
Elvittünk, hogy megpihenj
A régi farmon – mennyire magányos,
Milyen sok a mezei egér
A hosszú fűben.
És te megint így jössz
Vissza hozzánk.
Ó, fekete perzsamacska.
Lehet, hogy Bubasztiszban nem éltek sokáig a macskák, de Egyiptom más részein nagyon megbecsülték őket. A ragyogó macskaszemeket Re napisten szemeinek látták, és azt gondolták, Mau kandúr pusztítja Ápep-et, a sötétség kígyóját, hogy a nap minden reggel visszatérhessen az égre. Homályos célzások vannak erre a történetre az egyiptomi Halottak Könyvében, pl. Anu papiruszán (British Museum, 10,470 sz.):
„Én vagyok a macska, aki keményen harcolt a szikomorfa mellett Annuban (Heliopolisz) azon az éjszakán, amikor elpusztultak Neb-er-szer ellenségei.”
„Re vagyok, és Maunak neveznek, mert Száh isten így szólt:
Olyan (mau) ő, mint amit maga alkotott.”
Nu papiruszán olvashatjuk (British Museum, 10,477 sz.):
„Jöjj békében, mert én hallottam azt a hatalmas szót, amelyet Száhu árult el a macskának, Hapt-re házában.”
Re kandúrjának a tisztelete a Kr.e. 12-11. századokban érte el a tetőfokát Thébában, a mai Luxor és Karnak városok helyén.
Kínában a macska neve mao, de azért nem értünk egyet azzal a teóriával, hogy az egyiptomi macska járta volna be a világot, míg Babilonon és Indián át el nem érkezett Kínába. A kínai macskák egészen másfélék, pl. hosszú szőrük van, mint a szibériaiaknak. Azt írják, Huang-ti császárnak (Kr.e. 2697-2597) tartott először macskát, akit nagyon kényeztetett, és pórázon vitt sétálni. Kínában a macskák nem igen jutnak hozzá, hogy egeret fogjanak. Előbb fogják el őket, és a fazékban végzik.
Kegyetlen szokás ez. De vannak szerencsés macskák is, például az, aki Harold Monro angol költő családjában élt:
Tej a macskának
Öt óra van, teaidő,
A függöny lágyan megremeg,
Már ott dorombol hangosan
A kis fekete, zöldszemű
Macskagyerek.
Először úgy tesz, semmi dolga nincs,
Csak épp a véletlen sora –
De kanna késhet, összefut a tej,
Nem késik ő soha.
Előbb csak halvány pára ül
A két agát-szemén,
Majd óvatlan tekintete
Merev lesz, és kemény.
Kinyújtja karmát, moccan a füle,
Regét a farka mond,
Kis karcsú teste hirtelen
Egy reszkető doromb.
A kölykök esznek, fészkelődnek vígan,
Zizzen a hölgyek selyme,
A macska szinte már nem él,
Annyira vágyik a tejre.
Leszáll a tálka, mint a telihold,
Az asztal-fellegek közül.
Felsóhajt, ámul, ujjong és ragyog,
A tejnek úgy örül.
A tálhoz bújik, és fölé hajol,
És van lefety, és van nyalak.
A farka lóg, az ernyedt mancsai
Eltűnnek egy kis térd alatt.
Homályos, hosszú boldogság a lét,
Alaktalan, és végtelen fehér.
A tálban egy csepp sem marad,
És elsüllyeszti őt az éj.
Csak egyet ugrik álmosan,
A nagy fotelben meglapul,
Lesüpped, és vagy három órát
Alszik öntudatlanul.
Zimmermann, úgy is, mint macskatörténész, azt írja, minél műveltebb egy nép, annál több macskát tart. India lakói biztosan nem értenek egyet ezzel a merész javaslattal. Csak a modern Bagrámban (régi nevén Kapisi), a kusán királyok egyik rezidenciájában találtak olyan ábrázolásokat, ahol felékszerezett hölgyek macskákat kényeztetnek. A kusánok ősei a védikus árják, ők azonban nagyon sokat átvettek a görög kultúrából, és uralmukat a buddhizmusra alapozták. Észak-Indiában is van egy istennő, Durgá egy jóságos megjelenési formája, Saszti, akit gyerekekkel és nagy macskán állva ábrázolnak. A macska drágaköves nyakörvet visel. De Saszti sem szerepel a védikus irodalomban. A Mahábhárata (Szabhá, 51.3) azt írja, Kambhódzsa királya, többek között, egerek és macskák bundájából készült, aranyszálakkal átszőtt takarókat küldött ajándékba Judhisthíra koronázási ünnepségére. De ezt a királyt is a mleccshák, vagyis a barbárok között említik.
A Jadzsur Véda (V.5.12) szerint a baglyot és a „haliksna”, vagyis világító szemű macskát Dhátar félistennek kell felajánlani, de nem valószínű, hogy ezt szó szerint kell érteni. Ez a szövegrész mindenféle állatot felsorol, a fürjtől a krokodilig, a féregtől a delfinig.
Indiában hagyományosan nem szerették a macskát. Tudták, hogy gazdaságilag hasznos, amennyiben elpusztítja az egereket és a patkányokat, néha még a kígyókat is, de tulajdonképpen sose akartak kimagasló gazdasági eredményeket elérni. Igaz, hogy az állat nem felelős a tetteiért, de ki szereti végignézni, ha ilyen látványosan megsértik az ahimszá, a nem-ártás elvét? Himszá na karoti, iti hindu. Hindu az, aki nem árt másoknak. Isten úgy teremtette meg a földet, hogy az egereknek és a patkányokat is jut hely. Minden élő szent. Amit a hatalmas tigrisnek elnéztek, az sehogy se illik egy ilyen kis állathoz. Van egy japán közmondás: „Ha egy kutyát három napig etetsz, azt három évig nem felejti el. Ha egy macskát etetsz három évig, azt már három nap múlva elfelejti.”
Önző ember az, aki csak azért ad, hogy valamit kapjon érte, akár csak hálát. A macska nem egészen hálátlan, de azért Durjódhanának is tud valamit a macskáról, különben nem mondaná Vidurának: „Olyan vagy, mint a macska, megkarmolod a simogató kezet.” (MBh. Szabhá 64.3)
A macska csak akkor szolgálja az embereket, ha kedve van hozzá. Ezért aztán minden rossz tulajdonságot a nyakába varrtak. A Visnu Dharmasásztra (93.7) írja:
„A vallásos gondolkodású emberek soha, még egy csepp vizet se adjanak egy olyan képmutató bráhmanának, aki a macska fogadalmát követi.”
Meg is magyarázzák, mit jelent „a macska fogadalma”: képmutatást, irigységet, hazugságokat és csalást.
A Panycsatantra című gyűjtemény egyik meséjének ez a címe: A macska, mint békebíró. Egyszer egy madár, Kapindzsala elment otthonról, és Sighrapa nyúl elfoglalta az odúját. Egy idő múlva visszajött a madár, de a nyúl nem akart elmenni. Vitatkoztak, de nem mentek semmire, ezért elhatározták, hogy keresnek egy bírót. Balszerencséjükre kihallgatta őket egy Tíksnadamstra (éles fogú) nevű kandúr. Ez vezeklőnek tettette magát, erkölcsös mondásokat szavalt, és olyan bizalmat keltett, hogy a peres felek egészen közel mentek hozzá. Persze mindkettőt megette.
Van egy hasonló mese a Hitopadésában. Egy Dírghakarna (hosszú fülű) nevű macska élelem után járt az erdőben, és találkozott egy Dzsaradgava (vén bika) nevű, vak keselyűvel, aki éppen madárfiókákat őrzött. A keselyű fel akarta falni a macskát, Dírghakarna azonban azt állította, hogy ő erdei remete, és nagyon lemondott életet él. Elszavalt egy pár verset és bölcs mondást az ahimszáról, titokban megette a madárfiókákat, és kereket oldott. Mivel a többi madár a fiókák maradványait a keselyű odvában találta meg, azt hitték, hogy ő a bűnös, és halálra vagdalták a csőreikkel.
A Mahábhárata meséje:
A kandúr megöregedett, és már nem tudott egeret fogni. Gondolt egyet, elment a szent Gangesz folyó partjára, hátsó lábaira állt, a mellső mancsait az égnek emelte. Mozdulatlanul állt, mint az aszkéták. Az egerek lassan megbíztak benne, persze a macska egyet-egyet mindig elcsípett közülük. Csak akkor fogtak gyanút, amikor látták, mennyire meghízott, és milyen fényes a bundája.
Ismeretlen művészek meg is örökítették ezt a jelenetet egy hatalmas domborművön (a Gangá lejövetele a földre), Mámallapuram mellett, a 7. században. A kép előterében egy kandúrmacska áll két lábon, mintha jógi lenne. Egerek veszik körül, akik tisztelettel tekintenek fel rá.
A Kairói Nemzeti Könyvtárban van egy, 1343-ból származó miniatúra, amely mintha ugyanezt a történetet illusztrálná. Egy macska imaszőnyeg előtt áll, és éppen imára készül egy nyúllal és egy madárral.
A Mahábháratában kivételesen van egy olyan mese is, amely megbízhatónak mutatja be a macskát:
Az egér és a macska az erdőben éltek, az egér a fa tövében, a macska fenn a fán. Egyszer a macska beleesett a vadász kelepcéjébe. Az egér először örült, hogy megszabadul a természetes ellenségétől, de mikor egy mongúz és egy bagoly egyszerre megtámadták, azt gondolta, mégis csak jobb lesz, ha a macskával szövetkezik. A macska elbújtatta a hasa alatt, aztán az egér elrágta a kötelékeket, és így mindketten megszabadultak. Továbbra is jó barátságban éltek, csak a vadász maradt hoppon.
A Mahábhárata meséi sokkal régebbiek, mint a nagy testvérháború a Kuruksetrán (Kr.e. 3150). Nagyon régiek a buddhista felfogáshoz alkalmazott dzsátakák is. Néha itt is, ott is előfordul ugyanaz a történet, persze más tanulsággal. Ilyen a kakas és a macska története (Kukkuta-dzsátaka):
Egyszer a Bodhiszattva kakasként élt az erdőben a tyúkjaival és a csirkékkel. A közelben lakott egy nőstény macska, aki a csirkéket egymás után elcsípte és megette, a Bodhiszattva-kakas azonban nagyon vigyázott magára. A macska hízelegni kezdett, feleségnek, majd szolgálónak ajánlkozott, de az okos kakas elzavarta:
Szép és megnyerő hölgy, neked négy lábad van, nekem csak kettő.
Állatoknak és madaraknak nem szabad összeházasodniuk, keress más férjet.
A Mahábhárata tanultsága természetesen az, hogy mindenki azzal jár a legjobban, akit a szülei választanak. Ez a dzsátaka nem mondja ki a tanulságot.
Macskaellenes a Babbu-dzsátaka is – A hálás egér:
Egy egér nagyon megkedvelte a Bodhiszattvát, aki akkoriban kőfaragóként dolgozott, és minden nap vitt neki egy pénzdarabot. A Bodhiszattva a pénzen élelmet vett, és mindig adott az egérnek is. Történt, hogy egyszer egy macska elfogta az egeret, de megígérte, hogy szabadon ereszti, ha megkapja az étele felét. Később az egér még három másik macskával is megegyezett ilyen módon, végül mindent a macskák ettek meg, és az egér egészen lesoványodott. Végül a Bodhiszattva készített neki egy kristály-menedéket. A macskák egymás után nekiugrottak a kristálynak, összetörték magukat, és elpusztultak.
Az eddigiek után bizony meglepő a macskával egy egészen új összefüggésben találkozni: a vaisnavizmus egyik filozófiai iskolájában, a Srí szampradájában. Itt azt mondják, hogy alapvetően kétféle módon lehet elérni a felszabadulást, a majom és a macska útján. A Vadagalaik azt tanítják, aki isten kegyében akar részesülni, annak aktív szolgálatot kell végeznie, ahogyan a kis majom (markata) is belekapaszkodik az anyjába, amikor az ki akarja szabadítani a veszélyből. A Tengalaik szerint minden Isten kegyén múlik, amit az ember ki nem kényszeríthet. Veszély esetén a macska (márdzsári) a szájába veszi a kölykeit, és úgy viszi őket biztonságos helyre, hogy azok nem csinálnak semmit. Az ember sem tehet mást, mint imádkozik, és reménykedik, hogy Isten megszabadítja.
Érdekes, hogy mit ír ezzel kapcsolatban Weöres Sándor, Apafiné Bethlen Kata egyik istenes verséről: „A hercegné szerint valamennyien bűnben leledzünk, és ha kissé tisztulnánk, visszaesünk; ezért koszos macskaként kuporodjunk Isten ölébe, és doromboljunk, hízelkedjünk, majd csak megkönyörül.” Dél-indiai Tengalai a 18. század elején, Bécsben, ahol akkoriban a hercegné száműzetésben, fogságban élt.
Nézzünk még körül egy kicsit, hol találkozunk macskákkal. A Bibliában biztosan nem, bár ismerték; elő is került egy Kr.e. 1700-as macskaszobor Palesztinából. Egyesek szerint Salamon király (Kr.e. 8. század) trónjának lépcsőn macska- és tyúkszobrok álltak, azt jelképezve, hogy a vallás megbékíti a természetes ellenségeket. Sajnos ezt nem igazolja a Biblia. 12 oroszlán állt a lépcsőkön (Kir. I.10.20 és Krónika II.9.19.)
Van egy középkori legenda, amely elmondja, hogy Noé bárkáján ugyan mindenféle állat volt, de macska nem, így aztán nagyon elszaporodtak az egerek és a patkányok. Noé az oroszlánhoz, az állatok királyához fordult, és megkérdezte, mit tegyen. Az oroszlán prüszkölt egyet, mire két macska ugrott ki az orrából, és gyorsan elbánt a rágcsálókkal. Azt is mesélik, hogy a macskát Isten teremtette, de az egeret a Sátán. Az ördög egerének nem tetszett, hogy Noé és családja megmenekül a vízözönből. Lyukat rágott a hajódeszkába, de a macska észrevette, és befalta. De mi történt a lékkel? Noé betömte egy nagy varanggyal, aki véletlenül éppen arra sétált.
Az iráni Aveszta szerint a macskát a gonosz szellem, Angro Mainju teremtette, ezért úgynevezett kharfesztra, bűn nélkül meg lehet ölni.
Az északi hagyományban Freja, a termékenység istennője kocsiját macskák húzták. Mondják azt is, hogy a macska a hold gyermeke, mert a szemei világítanak a sötétben. Aki a sötétben is lát, az bizonyára látnok, médium.
A kelta hagyományban is különleges, misztikus lény a macska. Egy régi legendát elevenít fel Lewis Carrol, amikor azt mondja, a cheshire-i macska addig vigyorgott, amíg nem maradt belőle más, mint a vigyorgás – a macska eltűnt. (Alice Csodaországban). Kilkenny-ben is van egy régi hagyomány a macskákról, akik egymást falták fel nagy éhségükben. Alfred Perceval Graves (1846-1931) tréfás verse:
Kilkenny macskái
A régi szép idők!
Nem hordtak még a nők
Mídert, strimflit, nem volt egy szem keménykalap.
Bejárhattad ezt a földet,
Mindenféle hegyet-völgyet,
De macskanépünk párja nem akad.
Kukkolj oda!
Milyen csoda!
A cincogók között mi rémület,
A fácán és a nyúl
Közül a nagy macsok vadul
Szereznek többet, mint a részüket;
A hátsó lépcsőn száguld mind oda,
Hol ételfélét tart az ír koma.
Kilkenny haj! Az ádáz cirmosok!
De jaj, hamar hatály-
Ba lép az új szabály.
Fuss el, ha bírsz! A puska és a csapda öl,
Egér- s patkányhadak
Szemvillanás alatt
Eltűntek mind az éhes nyávogók elől.
Mit tett a macska, he?
Mit tettél volna te?
Kuss és miau, amíg az éhhalál arat?
Nem ám, de nagyja-apraja,
Apraja-nagyja –
Egy vad nyivák, s egymásnak ugranak.
Kilkenny haj! Az ádáz cirmosok!
A nagy, halálos éjszakán
Lestük, de láttuk is talán,
Mi kannibáli tor és macskaviadal!
Mint gladiátorok,
Amíg a hajnal felmorog,
Félhang, szünetjel, bé a diadal.
Körbe mentünk,
És mit leltünk?
Szerteszórva pár maradvány, mint a sprotni hal,
De macska nem maradt,
Se egy, se két darab,
Csak a macskák farka hegye, meg a dal.
Kilkenny haj! A furcsa cirmosok.
Izgalmas történetet tudnak az írek Dermot O’Dynáról, aki ugyan csak harcos volt, de sokkal jobban ismerték a szerelmi ügyeiről.
Egyszer Dermot vadászni ment a barátaival. Rájuk esteledett, és körülnéztek, hol tölthetnék az éjszakát. Kunyhó állt az erdőszélen, itt lakott egy öregember, az unokája, egy birka és egy macska. Szívesen fogadták a vendégeket, vacsorát tálaltak. De alighogy leültek, a birka felugrott az asztalra. Megpróbálták elzavarni, de mindig visszatért, sőt jól helyben hagyta az egyik harcost. Erre az öregember intett a macskának, aki minden fáradság nélkül elvezette, és megkötözte a birkát.
A harcosok elszégyellték magukat, és ki akartak osonni a házból. Ekkor az öregember azt mondta nekik, nincs okuk a szégyenkezésre. Nem közönséges birkával harcoltak. A birka maga a világ, a macska pedig az a hatalom, amely végül elpusztítja a világot – a halál.
Az írek népszerű szentjének, Patrick-nak is volt egy macskája, akit azért tiszteltek, mert ügyesen pusztította a kígyókat.
Egy olasz legenda elmondja, hogy amikor Jézus megszületett, éppen akkor hozta a világra a jászol alatt a kölykeit egy macska. De a korai keresztények mégsem kedvelték a macskát, mert sokat szerepelt a pogány kultuszokban. Az egyiptomi Básztet tiszteletét csak 392-ben tiltotta be Theodosius császár, az összes többi régi szokással együtt. Az egykori szent állatból ördög lett.
Franciaországban valaha a gabonaszellemet személyesítette meg. Az aratás végeztével felöltöztettek egy macskát, szalagokkal, virágokkal, és gabonakalászokkal díszítették. Később, amikor ünnepélyesen levágták az utolsó kalászt, megöltek egy macskát is. Sok helyen élve sütötték meg, mint gonosz szellemet. Angliában Guy Fawkes emléknapján zsákba dugták, úgy égették el a máglyán. A skót felvidéken még a 18. század végén is elhitték, nemes dolog, ha egy fekete macskát elevenen megégetnek. Ez volt az úgynevezett Taigheirin ceremónia, amelytől azt várták, a macskagyilkos különleges képességekre fog szert tenni, meglátja azt, ami különben láthatatlan.
Sokfelé hitték, hogy a macska jelzi a halál beálltát, például elszökik, amikor halott van a házban. Nem is jó odaengedni egy halotthoz, mert lehet, hogy ellopja a lelket, akiből vámpír lesz. Japánban azt gondolták, vannak vámpír macskák is, még szerencse, hogy könnyen fel lehet ismerni őket a két farkukról. Jósol is a macska, megmondja, milyen lesz az idő. Ha mosakszik, eső lesz, gyors iramodása szelet jelez, és hidegre fordul az idő, ha a hátát melegíti a tűznél. Szumátrán vizet öntöttek a macskára, ha már régen nem esett az eső. Másutt macskát szorítottak a beteg szemre, mert ez elmulasztja az árpát. Elmúlik a szemölcs, megszűnik a viszketés a macska farkától. A kiszáradt macskabőr nagyon jó a fogfájásra, olajban főtt macskával sebeket gyógyítottak. Ha beteg volt a házban, a mosdóvizet a macskára öntötték, és elzavarták, hogy vigye el a betegséget.
Ilyen kegyetlenül bántak a macskával, kivéve a tengerészeket, akik bíztak benne, hogy szerencsét hoz. Mindig tartottak macskát a hajón. Egy tréfás angol át is írta Coleridge híres versét. Az öreg tengerész nem albatroszt öl meg, hanem egy cirmost, és ezért, ha lehet, még súlyosabb szerencsétlenségek érik.
A boszorkányüldözés drámai fordulatot hozott a macskák életébe. Azt gondolták, a macska maga az ördög, vagy legalábbis a segítőtársa. Egy asszonyt felakasztottak, csak azért, mert a szomszédja látta, hogy az ablakán beugrott egy macska. Skóciában azt hitték, a boszorkányok macskán lovagolnak, saját tejükkel táplálják őket. Azt is hitték, hogy egy boszorkány kilencszer tud macskává változni, és ez az eredete a népi mondásnak: a macskának kilenc élete van.
1566-ban egy nő azt vallotta, hogy a boszorkányságot a nagyanyjától tanulta, aki vajjal, kenyérrel és a saját vérével etette a Sathan nevű macskáját. A macska sok gonosz dolgot tanított, például hogyan kell elhajtani a nem kívánt magzatot vagy megölni azt, aki nem tartja be az ígéretét. Később ezt a macskát varanggyá változtatták, és ebben a formában sok tehenet és más háziállatot ölt meg. Gervaise of Tilbury azt írja, a boszorkányok macska alakot öltenek, hogy másokat kilessenek vagy kihallgassanak. A caithness-i William Montgomery azt vallotta, egyszer egy csomó macska gyűlt össze a háza előtt, akik emberi nyelven beszélgettek. Nagyon dühös lett, felkapott egy baltát, kettőt megölt, és többet megsebzett. Másnap két öregasszonyt halva találtak, más nőkön véres sebek jelentek meg. Jane Wenham volt az utolsó, akit boszorkányság vádjával elítéltek Angliában. Ő azt vallotta, hogy sokszor macska képében ijesztgette az áldozatait.
A kathar eretnekség üldözői azt a hírt terjesztették, hogy ezek egy nagy fekete macskát imádnak, aki nem más, mint az ördög személyesen. A 12. századi Winchester Biblia egyik képe meg is mutatja, miből állt az imádat: oszlopra állított macskabálvány előtt fejezik le a derék keresztényeket. Ezt az ostobaságot senki nem tudta bizonyítani, de azért tűzzel-vassal irtották a katharokat.
Csak nagyon lassan világosodott meg az emberek elméje. William Hogarth már a nevetséges dolgok között ábrázolja a macskájával együtt seprűn repülő boszorkányt. A boszorkányságba vetett hit elmúlt, és a macska megint népszerű lett. Sőt kinevezték a tisztaság jelképének, hiszen állandóan mosakszik. Maclise 19. századi képén egy fiatal lány kártyát vet. A macska még ott ül a közelében, de békésen alszik.
Már csak néhány babona emlékeztet a régi hiedelmekre. Pl. a fekete macska Angliában szerencsét hoz, Európában rossz jel, főleg akkor, ha balról jobbra szalad. Ha lehet, meg kell simogatni, akkor nem viszi el a szerencsét. Az se rossz, ha megvárják, amíg visszatér. A londoni Hyde Park Hotelban az a szokás, ha a vendégek 13-an vannak, odaültetnek az asztalhoz egy nagy fekete porcelán cicát, és még asztalkendőt is kötnek a nyakába.
A macskának ma már nincs gazdasági értéke, mégis sokan tartják, mert kedves és barátságos. Játékosságát és szépségét is sokan értékelik. A macska még ma is végletes érzéseket vált ki, vagy nagyon szeretik, vagy nagyon nem. A Csizmás Kandúrt a kis gazdája biztosan tejbe-vajba fürösztötte. Baudelaire azt írja róluk: „Házunk puha díszei.” William Cowper (1731-1800) azon elmélkedik, mennyire hasonló a költők és a macskák természete:
Poéta-macska, higgadt és komoly,
Csak azt lesi, hogy hol van egy zugoly,
Hogy mint a bújt egér, csak ellegyen,
Tűnődve, alva, biztos, jó helyen.
Hartley Coleridge (1796-1849) arról elmélkedik, mi történne, ha egyszer helyet cserélhetne a macskájával:
Cserélni, erre van remény,
Te ember, és egy macska én,
Ügyetlen én egérlesen,
De költő nem lennél te sem.
A kontinensen a Csizmás Kandúrról mesélnek, Angliában Dick Whittingtonról, egy szegény fiúról, aki a macskájának köszönhette a szerencséjét. Londonba jött munkát keresni, és már a Highgate Hill-nél járt, amikor elvesztette a kedvét, és vissza akart fordulni. Ekkor, a legenda egyik változata szerint a londoni harangok szólaltak meg, a másik szerint a macskája: „Ne fordulj vissza, Dick Whittington, háromszor is London polgármestere leszel.”
Nem tudjuk, hogy az igazi Dick Whittingtonnak volt-e macskája, de tény, hogy hamarosan nagyon meggazdagodott, és háromszor is polgármester lett Londonban, IV. Henrik király idején (14. század). Ez valóságos szent történet Angliában, amelyben nem illik kételkedni.
A macskák jelentős helyet foglalnak el a művészetben, mint az álmok, titkok, félelem és kísérteties hangulatok szimbólumai. A mi tudatunkban azonban mindig úgy jelenik meg, ahogyan Arany János leírta:
Ballag egy cica is, bogarászni restell,
Óvakodva lépked, hosszan elnyúlt testtel.
30 hozzászólás
Egyxrészt nem hiszem, hogy a macsa ennyire fontos… olyan mint bármelyik másik állat,…. másrészt az Egyiptomiak legalább annyira tartották fontosnak mint a kutyát.. a biblia hiányzó részei ki tudja írnak e róla, aztán a macska nagyon érdekes lény tapasztalatom alapján ahogyan bánsz vele a sorsod úgy alakul ezért nem áll meg az ördög mint macska tehát a sorsod tükre lehet egy macska.. ha bántod vmiért esetleg aznap visszakaphatod ezt… ennyit a macska misztiku létéről.-.. felületesen sem lehet a macskáról írni… hisz mint állat az Isten alkotása.. hogy jössz hozzá Te hogy róla írj.. a macska szeme mint egy kör jobban érzékelteti az isteni valót.. persze a szem formája nem biztos hogy a Te tudásoddal magyarázható.. foglalkoztál már ezzel?.. szem formája az élőlényeknél..:D
Szia! ha egy író oroszlán-vadászatról ír, vagy bikaviadalról ír, nem biztos, hogy az oroszlán, vagy a bika olyan fontos (mint téma) De nem érdekes, hogy fontos-e? Az érdekes az, hogy, amit ír, az érdekes-e?!
meglehetősen szubjektív, hogy melyik állat mennyire fontos. én már nagyon sokról írtam, a kutyáról is, de egyszerre nem tehetem föl az egész sorozatot. a kiegészítéseket szívesen veszem, a szurkapiszkát nem annyira.
ha minden Isten alkotása, akkor, a te felfogásod szerint, semmiről nem szabad írni, igaz?
Szerintem pihent agy kell ennyi mindent összeírni. Mi köze van a macskának a Bibliához, tudtommal nem az háziállat felsorolással foglalkozik és semmit nem jelent, hogy a macskát nem említi, hisz rengeteg állatfajról nem tesz említést. Lehet azért említi csak a vadmacskát, mert még nem szelídítettek meg. Üdv. István
igen, pihent agyam van, na és?
Kedves Olvasótársaim! Müszélia egy-egy témában (itt és most a „Macskában”) vonatkozó legendákat, hiedelmeket, érdekességeket, hagyományokat gyűjt össze nem kevés kutatómunkát téve írása mögé. Teszi mindezt érdekfeszítő, olvasmányos, szellemes, közvetlen stílusban. Írásaiban mindenki találhat olyan részeket, melyek megismerésével általános műveltsége növekedhet, világról alkotott felfogása tágulhat, ismeretei bővülhetnek. Itt van pl. a Kilkenny macskákról szóló vers. Átvezet Jack London egyik híres novellájához, aminek az a címe, hogy: In a Far Country. (A könyvek egymással beszélgetnek) Nem ír arról, miért kerek (?!) a macska szeme, és ez mit jelent a Bibliát alapul véve, de talán azért nem ír róla, mert nem is kerek.
Kedves Laci, az ördög ügyvédje vagy. a macsekok mindenkiből heves érzelmeket váltanak ki, vagy nagyon szeretik, vagy nagyon utálják őket. Ez van, évszázadok vagy évezredek óta: istenek, ördög cimborái, hasznos háziállat, rohadt dög, mindenki maga dönti el.
Én a macskákat nem különösebben kedvelem, az írásaidat annál inkább!
Úgy tűnik a kedves író beesett egy bödönbe és nem tud maga írni…:)
Ez a beszólás nem túl szellemes, másnak lehetne nevezni…és ok nélkül bántó két emberre nézve is.
Nem kell egy véleményért rögtön felszisszenni. Aki egy cikket ír, az akkor vállalja azt, amiről ír. Azt vártam volna, hogy válaszként, ha már belekevered a macskát a Bibliába, akkor mondd meg szerinted miért említi vadmacskát. Az én véleményem, ha cikket ír az ember valamiről akkor nem verseket másol bele meg temérdek adatot, melyek úgysem maradnak meg senkinek, neked sem mert ha holnap utánakérdeznék, lefogadom puska nélkül nem tudnál válaszolni. Egy általános műveltséghez nem illik a „na és”, ez gyerekes!
Egyébként szerintem bármilyen véleményre oda kell figyelni, még ha nem is tetszik!
Gáz lenne egy cikk, ha csak kimásolt versek lennének benne, vagy idézetek akárkiktől. De legalább ugyanannyira gáz, ha csak ötledkedek, bedobok ezt, azt amazt, és nem támasztom alá semmivel. Egy cikk értékét csak növeli, ha adatokkal van a mondanivaló alátámasztva. Az nem szempont, h én, mint olvasó, ebből mennyit jegyzek meg. Ilyen alapon történelemkönyvet sem lenne érdemes írni, mert abban is rengeteg az adat, s azt se jegyzi meg senki! Üdv minden érdeklődőnek. -én
Igazából nem értem itt a hozzászólásaid kedves Bödön. Elsősorban nem ismerlek se téged se Müszéliát, csak a megjelent írásokra írok egy-egy véleményt aszerint, hogy melyik mennyire tetszik. Szerintem nagyon is lényeges, hogy egy írásból megjegyezz valamit, egyébként minek olvasd el. Egy cikket nem hasonlíthatsz össze egy történelemkönyvvel, már megbocsáss! Egy történelemkönyv nem épp 11 millió éves, szerinted jól alátámasztott bizonyítékokra alapszik!!! nem minden, amit leszedsz a nettről bizonyíték. Amiért nekem nem teszik valami, attól még az egész világ imádhatja, pl. így vagyok Harry Poterrel, vagy a Gyűrűk Urával és nem történik miatta semmi. Itt sem veszít senki semmit szerintem, vagy ha egy nem tetsző vélemény ront valamit, akkor csak rajta neki a dicshimnuszoknak, hogy viszont kapd őket, aztán a végén semmit ne érj vele.
Szia István! Itt kibontakozott egy vita arról, értékesebb-e egy cikk (írás) attól, h sok adat van benne? Én csak a saját véleményemet mondom. Sok olyan könyvem van, amelyeket azért szeretek, mert rengeteg adatot tartalmaznak. Van egy könyvem pl. a Titanic tragédiájáról. Rettenetesen érdekes, és hiteles. Felsorolja (kis túlzással) még azt is, hány aranyszegélyű kistányérral terítettek meg esténként az első-osztályú étteremben, milyen arany-ékszereket viseltek a nők, és mennyit, hány tonna víz ömlött be a rekeszekbe, milyen volt a túlélés aránya az első, másod, és harmad-osztályon stb. Az adatoktól érdekes és hiteles!
Persze a számokat az ember később elfelejti, de a számok, adatok, információk alapján tud fogalmat alkotni a dologról. Mindenesetre számomra érdekesebb, mintha egy olyan cikket, vagy esszét olvasnék, melyben az írója arról ötletkedik, hogy a T. nem is azért süllyedt el, amiért, hanem azért, mert a sumérok ősei egy hatalmas űrhajón visszajöttek, és lerántották a víz alá. (Bocs a poénért!). Egyébként nem keresem senkinek a kegyét, nem azért „hozsannázok” pl. Müszéliának, h kedvező kritikákat írjon az én „műveimhez”, nem is nagyon ír, (sajnos) – szóval ez a része egyáltalán nem érdekel. Az viszont úgy gondolom természetes dolog, h, aki kitüntet figyelmével, és olvas tőlem, számíthat rá, h viszonzom
Énfelőlem haragudhatsz rám, Müszélia, akkor is olvaslak, akkor is tetszik minden írásod, a már régebben említett okokból kifolyólag.
Most ezt itt csak meg akartam jegyezni, mert hát bojkottálsz.
Nem baj, túlélem.
Nagyon jól írsz, és kész. Az emberi kapcsolatok milyensége ezt a tényt sehogyan nem tudja befolyásolni.
Kedves Andrea, a csillagokat köszönöm, de a bojkottálásra vonatkozó megjegyzésedet nem értem. Nem bojkottálok senkit, még egyes hozzászólókat sem, akik frissen szabadultak Isten állatkertjéből. Egészségügyi és egyéb problémák miatt kevesebb időm illetve energiám van olvasásra, de nincs neheztelés, miért is lenne.
Ízlések és pofonok kedves Bödön, én egy írásban az eredetiséget kedvelem és nem az adatgyűjteményt, nem foglalkoztam sose statisztikával. Fantázia nélkül hova jutunk, ha mindegyre csak mások verseit, állításait mondásait ismételgessük orrvérzésig. Itt félreértés van, én nem állítottam, hogy az írás rossz, csak a túl sok bemásolt adatot kifogásolom és kíváncsi lettem volna a szerző véleményére egyes állításairól, ennyi az egész. A sumerokról egy kis szatírában van szó,ami szerintem nem cikk, de ott is nyugodtan megcáfolhatsz bármilyen állítást, hidd el megfelelek rá, sosem szoktam elzárkózni a válasz elől. Üdv. István
„Fantázia nélkül hova jutunk, ha mindegyre csak mások verseit, állításait mondásait ismételgessük orrvérzésig.”
Írod még kedves Istefan: „én egy írásban az eredetiséget kedvelem”.
Hát ez az „ismételgessük” mi tagadás, elég eredeti, de félek, hogy a mi fantáziátlan, sznob és szűk világunk előítéletein és tilalmain nehezen fogsz áttörni az ilyen, egyébként nálad elég gyakran fellelhető „eredetiségekkel”.
Üdv. a
Kedves Antonius, vegyük felszólításnak. Ismételgessük csak a verseket, különösen ha jók vagy szépek!
Az antonius által megemlített "eredetiséget" én is szóba akartam hozni, de így már nem kell. Fantázia kontra adat-, és ismeret-halmaz? Miket mondasz kedves István! Remélem nem fogod most megkritizálni a Révai I.-XXII.-t, mert túl sok benne az as adat és a fantázia-szintje a nullához konvergál?
Ne féltsd a világodat antonius, mert nem akarok én oda betörni, se áttörni rajta, ám rettenetesen elcsodálkoztam, hogy leszálltál a motorról és lealacsonyítottad magad egy hozzám intézett válasszal, kérdés híján. Nem értem , hogy kerülsz ide és miket hordasz itt össze, egyel talán mire válaszolsz te itt. Ha nem tetszik az „eredetiségem” azt a megfelelő helyen fejtsd ki. Egy ember aki ad magára nem szól bele, se egy monológba, se egy párbeszédbe, ha nem kérdezik , vagy nincs hozzá köze. Tudtommal te egyik kategóriába se esel bele. Nemtetszésedet tehát a megfelelő helyen! Üdv. István
Nos, Bödön te állandóan a ló másik oldalán hadakozol. Hogy kerül ide egy lexikon, mi köze a fantáziához. Habár „Az ember tragédiája” is a Révai adatok révén vált egyedivé a maga nemében, nem volt ott a fantáziának szerepe! Tőled is kérdem, mi közöd van ehhez az íráshoz, talán klón írta azért ez a felháborodás mások részéről, vagy mi a szösz történik itt egy ártatlan hozzászólás miatt. A kérdés csak költői, mert magam részéről befejezettnek tekintem ezt az értelmetlen vitát. Üdv. István
Most totális zavarban vagyok, hogy miért maradt itt „a.” hozzászólása az én válaszom meg eltűnt mint motoros a ködben.
Kedves hozzászólók, mindenkinek köszönöm a kedves, dicsérő szavakat, különösen Timtomnak és Istefannak.
A macska című írásban néhány érdekességet, babonát szedtem össze ezzel az emberiséget megosztó háziállattal kapcsolatban. Tudtam, hogy heves reakciókat fog kiváltani; ezért tettem fel.
Nekem bejött ez a macskás írás, pláne, hogy én is macsekbarát vagyok. Az ír-skót vonal különösen tetszett. A birkás történetben ráismertem egyik saját fordításomra, és ennek nagyon örültem. :))
kösz szépen. tartsunk össze, mi macskások.
Eszembe jutott még egy kis ír macskaság: a Book of Kells másolója, az ismeretlen szerzetes pár soros verset biggyesztett az egyik kódexlapra. A macskájához, Pangúr Bhánhoz szól a humoros vers. Idézni sajnos nem tudom, a lényeg annyi, hogy a szerzetes és a cica egyaránt igyekeznek teljesíteni kötelességüket: a macsek az egereket hajtja, a barát pedig Isten országát. :))
nekem is van egy kiegészítésem.
A csamárok (indiai nép, egykor nagyon alacsony kaszt, mert állati bőrök kikészítésével foglalkoztak) tisztelik a macskát. Egy nő sem ütné meg, mert Szati állata. Ha valaki megölt egy macskát, egy ideig koldulnia kell, aztán meg kell fürdenie a Gangeszben, Gangesz-vizet hintsen az ételére, és vendégelje meg a szomszédokat. A csamárok azt hiszik, a macska ideiglenesen képes megvakítani az embert, hogy ellophassa az ételt. Aki a szemébe dörzsöli a macska méhlepényét, látni fog a sötétben.
nem tartozik ide, de egy görög vígjátékszerzőt epicharnost megkérdezték, milyen az ember természete. röviden válaszolt: felfújt hólyag.
akinek inge, vegye magára.