A világ tele van különféle mérgekkel; nagyobb mennyiségben még az is mérgező, amit egyébként megbecsülnek, mint ételt, játékot vagy ékszert. A méregkeverők ugyanazt csinálják kicsiben, amit a természet nagyban. A természetnek elnézzük, hogy méreggel rakja teli a virágokat, az őszi kikericstől a nadragulyáig; tudomásul vesszük, hogy viperákkal, varangyokkal, szalamandrákkal és sok hasonlóan kedves állattal kell megosztanunk az élőhelyet. A méregkeverő azonban még a bűnözők között is külön kategória: boszorkány, a Sátán szolgálója, sötét erőkkel machináló, de mindenképpen larger than life.
Persze hogy sokkal félelmetesebb, mint a revolverhős. Sosem tudod, ki az, és mikor csap le. Az emberi fantázia kimeríthetetlen, ha arról van szó, hogy ki kell találni egy új halálnemet. A bizonytalanság vagy a kiszámíthatatlanság rosszabb, mint a méreg. Szókratészt például nem érték váratlanul az események. Mire a kezébe adták a bürökpoharat, már túl volt egy pár hosszú tárgyaláson. Elmondhatta a védőbeszédét, amit a bírák súlyosbító körülménynek találtak. A börtönőrök már szinte könyörögve kérték, hogy vesztegessék meg őket, Szókratész azonban látványosan elutasított minden szökési kísérletet. Az utolsó napon élvezettel végrendelkezett; kiosztotta az egyik tanítványát, aki afelől érdeklődött, hogyan temessék el; aztán föladta a rejtvényt: Tartozom egy kakassal Aszklépiosznak. Ne felejtsétek el megfizetni az adósságomat. – Nem tudom, hogy a bürök-koktélnak milyen íze van, ő azonban habozás nélkül itta ki, mintha csak nektárral kínálták volna. Az is igaz, hogy már 70 éves volt.
Ezt meg hogy érted? Az életösztönt nem egy meghatározott időre kapjuk. Sőt inkább azt látjuk, hogy mindenki ragaszkodik az élethez, függetlenül attól, hogy öreg vagy fiatal.
Erről két illúzió gondoskodik. Az egyik az, hogy csak egyszer élünk, a másik pedig az, hogy ez az egyetlen élet végtelenül fontos.
Olvastam, hogy egy újabb közvéleménykutatás szerint minden negyedik amerikai hisz a reinkarnációban, ami elég nagy szám, különös tekintettel arra, hogy manapság a hit archaikus dolognak számít, és állítólag mindenre van tudományos magyarázat. De akár egy életem van, akár végtelenül sok, az mind nagyon fontos, mert beletartozik a nagy egészbe, ami az emberiség feladata vagy küldetése. Minden erőszakos beavatkozás akadályozza vagy késlelteti a kibontakozást, éspedig nemcsak az egyénét, aki a gyilkosságnak vagy a mérgezésnek áldozatul esett, hanem az egész emberiségét.
Ezt a szöveget már hallottam. Az ember célja az, hogy istenné fejlődjön. Csak még azt nem magyarázta meg senki, kinek vagy minek lesz jó az, ha 8 vagy 10 milliárd isten él egy ilyen viszonylag kis bolygón, mint a föld. Gondold csak el, 8-10 milliárd isten, és mindegyik mindenható. Akkor már inkább a bürökpohár.
Igaz, ez már az ókorban is népszerű volt. 65-ben Seneca római filozófust, egyébként Nero nevelőjét azzal vádolták, hogy belekeveredett valami összeesküvésbe. Bár ez nagyon valószínűtlen volt, Nero halálra ítélte. Nagyon gazdaságos megoldást választott, megparancsolta Senecának, hogy vágja fel az ereit. Az öreg filozófus nagy megadással szabdalta szét a csuklóját, de nagyon lassan folyt a vére, sehogy sem akart meghalni. Ekkor eszébe jutott Szókratész, és rendelt egy adagot a megbízható bürökből. Sajnos az utánzás nem sikerült, vagy nem hatott a méreg, vagy becsapták, és a mérget valaki másnak tették félre. Ekkor Seneca bemászott egy kád forró vízbe, igaz, Tacitus azt írja, hogy egy forró vizű tóba ugrott (XV.60-64). Azt gondolta, hogy akkor gyorsabban folyik a vére, de végül a forró gőztől halt meg.
Eseménydús nap lehetett, mint általában Nero egész uralkodása.
Nem unatkozhatott. Úgy mellékesen nagy közgazdász volt, pl. kidolgozta a módszert, hogyan lehet megszüntetni a munkanélküliséget. Kit orgyilkosként vagy méregkeverőként, kit étel- és italkóstolóként alkalmazott.
Derék dolog. Egy későbbi kollégája, bizonyos Hitler szintén megvalósította a teljes foglalkoztatást.
Valamivel több embert ölt meg, mint Nero tehetséges méregkeverője, Locusta asszony.
Hogyan lehetséges ez, ha az ételeket és italokat valaki mindig megkóstolta?
Nem mindig. Pl. Agrippina, Claudius negyedik felesége megtudta, hogy a császár elhatározta, elválik tőle, félreállítja az útból a fiacskáját, Nerot, és a harmadik feleség, Valeria Messalina Britannicus nevű fiát ülteti a trónra. Agrippina gyorsan elhívatta Locustát, aki elkészítette a császár kedvenc gombaételét. A gondos asszonyka személyesen tálalta fel az ételt a férjének, aki az utolsó cseppig megette, és hamarosan rosszul lett. Agrippina eljátszotta az aggódó feleséget, libatollat kért, hogy a császárt meghánytassa. Véletlenül éppen ott volt Locusta, aki átadott egy előre preparált tollat. Claudius meghalt, és a trónt Nero foglalta el.
Ez volt Britannicus halálos ítélete.
Britannicus nagyon kényelmetlen rokon volt. Nero előbb csak azt a hírt terjesztette, hogy nem is Claudius fia – ugyanis Valeria Messalinának volt egy második férje is, Gaius Silius, akit nem sokkal az esküvő után kivégeztek. Britannicus azonban népszerű volt, és már csaknem 14 éves, vagyis az akkori római törvények szerint nagykorú. Most Nero hívatta Locustát, a bevált recept szerint. Itt azonban volt egy kis probléma, mert a gall hölgy megint megmérgezett valakit, és éppen a börtönben várakozott a kivégzésre. A császár kihozatta a kóterből, és ettől kezdve szabad volt a pálya, egészen 69 januárjáig, amikor Galba megelégelte a hölgy áldásos működését. De még mindig volt egy probléma: Britannicus nem szerette a gombát. Locusta elkészítette a bürök-ópium koktélt, ezt kellett valahogy Britannicus borába keverni. És nem is titokban, hanem egy ünnepi lakomán, amelyen részt vettek Agrippina, Claudia Octavia, meg mindenki, aki számított. Locusta intézkedett, hogy Britannicusnak egészen forró bort szolgáljanak fel. Az italkóstoló megégette a száját; egyébként túlélte. Claudius fia azonban visszalökte a bort, azt mondta, hűtsék le. Valaki hozzáöntött egy kis vizet, Britannicus pedig habzó szájjal vágódott végig a padlón. Állítólag Agrippina nem tudta, hogy mi készül, de nagy lélekjelenléttel hallgatta végig Nero magyarázatát: Szegény testvérem epilepsziában szenvedett… A testet gyorsan eltemették, és Nerot már az sem zavarta, hogy áldozatának egy barátja arany szobrot állított a síremlékére.
Hát Locusta?
Locusta földet, pénzt, mindenféle ajándékot kapott, Nero továbbra is elhalmozta megbízásokkal. A hölgy még iskolát is vezetett Rómában, ahol hivatalosan a gyógynövények tudományát tanították. De tudjuk, hogy a legtöbb gyógynövény is méreg, a megfelelő adagban.
Galba azonban nem értékelte Locusta művészetét. Annál inkább más királyok, hercegek, mindenki, aki meg tudta fizetni a méregkeverőket. Persze az efféle tevékenységről ritkán készülnek feljegyzések. Az is igaz, hogy az ókorban vagy a középkorban még kevéssé ismerték a betegségek természetét, és minden váratlan halálesetnél mérgezésre gyanakodtak. A méregkeverő jelzőt könnyen osztogatták. Az egyik kandidátus erre a nemes címre Lucrezia Borgia, VI. Sándor pápa és a kurtizán szeretője, Giovanna del Candia, Cattanei grófnő, vagy egyszerűbben Vannozza lánya.
Grófnő? Mielőtt összekerült volna Rodrigo Borgiával, kocsmárosné volt Rómában.
És nagyon vallásos hölgy volt, lehetőleg kardinálisok közül válogatta a barátait. Pl. Giulio delle Rovere-t, aki aztán II. Gyula néven lett pápa.
Furcsa ízlés, de a történelem csak azt tudja Lucreziáról, hogy nagyon szép volt. Tejfehér bőr, térdig érő szőke haj, kis, kerek keblek.
Nem maradt ránk hiteles képe. Bartolomeo Veneziano női arcképe talán őt ábrázolja, de ezen semmi sem látszik a térdig érő hajzuhatagból. Mintha egy csomó összegyűrt vörösréz drót lógna ki a fejkötője alól. A jobb kezében néhány szál egyszerű mezei virágot tart, és nem visel sok ékszert. Egyébként csak pletykákat tudunk róla, amelyeket a Borgiák riválisai terjesztettek. Van itt minden, a méregkeveréstől a gyilkosságig. Volt egy gyűrűje, ebben rejtette el a mérget, pontosan annyit, hogy végezzen azzal, akinek az italába keverték. Két konyhája volt, az egyikben a szakács működött, a másikban a méregkeverő, meg hasonlók. De ugyanezt mondták mindenkiről, akit irigyeltek, még a szép Giulia Farnese-ről is, aki Vannozzát váltotta a pápa ágyában és szívében. Ha igaz, VI. Sándort az egyik kardinálisa mérgezte meg.
És ezt a kardinálist így nevezték, Anopheles – más szavakkal, malária vitte el a pápát.
Az sem rossz. Egyébként a Katolikus Lexikon nagyon dicséri VI. Sándort, kiváló tehetség meg minden, ja, izé, hm, szóval volt neki négy, négy micsoda? Szóval négy gyerek, Giovanni, Cesare, Lucrezia és Gioffre, de nagyon szerette őket, kiváló apa volt.
Kínos, de a cölibátus csak arra jó, hogy a gyerekek házasságon kívül szülessenek.
Nagy méregkeverőként tartják számon Medici Katalint, aki először a férjét, II. Henrik királyt tette el láb alól, aztán még „legalább 30 nemest.”
Egy pillanat, II. Henrik haláláról nagyon pontos értesüléseink vannak. 1559 június 22-én adta feleségül a lányát, Valois Erzsébetet II. Fülöp spanyol királyhoz. Egymást érték az ünnepélyek, bálok, álarcosbálok és lovagi tornák. Henrik király a szeretője, Diane de Poitiers fekete-fehér színeiben tört lándzsát Gabriel Montgomery gróffal. A fiatal lovag először majdnem kiütötte a nyeregből, de Henrik nem nyugodott, ismét meg akart mérkőzni. És most Montgomery lándzsája keresztülhatolt a király arany sisakrostélyán, és kidöfte a jobb szemét. A széttört lándzsa három darabját távolították el Henrik fejéből, aki tíz nap múlva meghalt. És hogy nem mérgezésről volt szó, az már abból is világos, hogy az egészet megjósolta Nostradamus, 1555 előtt:
Le lyon ieune le vieux surmontera
En champ bellique par singulier duelle:
Dans cage d’or ls yeux lui creuera,
Deux classes une, puis mourir, mort cruelle.
A fiatal oroszlán: Montgomery, az öreg: Henrik király, bár még csak 40 éves volt. Arany kalit: a sisakrostély, két összecsapás: pontosan így történt.
Rendben, Henrik törölve, de hát a „legalább 30 nemes?” Mert nem zörög a haraszt…
Sajnos azt kell mondjam, hogy igen sok haraszt zörög ok nélkül. Pl. azt mondják, „a krónikák szerint” Diane de Poitiers, II. Henrik szeretője az esküvője éjszakáján halt meg; egy láng, feltehetően gömbvillám futott végig az ágyán. Ezzel szemben, mit mond a történelem? Diane 15 éves korában ment feleségül egy Louis de Brézé nevű úrhoz. A nászéjszakán csak az történt, ami ilyenkor szokott. Diane 67 éves korában halt meg Anet kastélyában, teljesen hétköznapi módon. Ami nem azt jelenti, hogy Medici Katalin ártatlan bárányka lett volna, távolról sem. Csak éppen nem a mérgezéseket kedvelte, hanem a tömeggyilkosságot.
Mondok én neked valakit, aki egészen biztosan nagy méregkeverő volt: a palermoi Giulia Toffana, aki az 1600-as évek közepén Rómában élt. Nagyon szorgalmas hölgy volt, több, mint 600 embert tett el láb alól a készítményével, amit ő Manna di San Nicola-nak, Szent Miklós mannájának nevezett. De hogyan került a képbe Szent Miklós, aki nálunk Mikulás néven tölti meg ajándékokkal a kis cipőket és csizmákat? A szent csontjai a kis-ázsiai Myrában nyugodtak, míg a szeldzsuk törökök le nem győzték IV. Romanust, a kelet-római birodalom császárát. Néhány tengerész úgy gondolta, az értékes csontok sokkal nagyobb biztonságban lesznek Itáliában. 1087-ben Bariba vitték, ott vannak azóta is. A csontokból már Myrában szivárgott valami vízszerű anyag, olaj vagy „mirrha,” amely igen hasznos volt, mint gyógyszer. Giulia tehát azt hirdette, hogy ő ezt a csodatevő folyadékot árulja apró fiolákban; vették is, mint a cukrot, főleg azok az asszonyok, akik boldogtalan házasságban éltek. Persze nem csodaszer volt a fiolákban, hanem arzén, ólom, és/vagy belladonna. A hölgy karrierje hirtelen ért véget, amikor kivégezték a Campo dei Fiorin, a Girolama Spera nevű lányával és a méreggyár alkalmazottaival együtt. A kotyvalék azonban forgalomban maradt aqua tofana, acqua tufania vagy aquella di Napoli néven, még a 19. században is.
Az aqua tofana valóság, bár a feltalálót néha Teofania di Adamo-nak nevezik. Bizonyára nagyon hasznos lett volna Catherine Monvoisin számára is, ő azonban szintén feltalálói babérokra pályázott, és némi arzén, atropin és ópium segítségével megalkotta a Poudre de Succession-t; amit azért neveztek így, mert aki ebbe belekóstolt, azt biztosan másvalaki követte a királyi és egyéb kegyekben.
La Voisinnak persze volt még egy specialitása, a fekete misék.
Mozgalmas élete volt La Voisinnak, leánykori nevén Catherine Deshayes-nak. A „leánykor” nem tarthatott sokáig, a hölgy igen korán az ősi mesterséget választotta élethivatásul. Szerzett egy férjet, egy sikertelen ékszerészt, de a családi kassza mindig üres volt. La Voisin először tenyérjóslással, aztán bábáskodással, angyalcsinálással, szerelmi bájitalokkal és mérgekkel próbálkozott. Miután megismerkedett egy kiugrott pappal, Étienne Guibourg-al és egy botcsinálta mágussal, Adam Coeuret-el, a varázslást és a fekete misét is fölvette a műsorába. Ez utóbbi különösen népszerű lett az előkelő hölgyek között. Mint tudjuk, az ördög nem másvilági, hanem nagyon is evilági javakat ígérget a híveinek, és Marquise de Montespan, XIV. Lajos egyik szeretője úgy érezte, nagy szüksége lenne egy kis diabolikus segítségre. Ha igaz, az ő meztelen teste volt az oltár, amelyen Guibourg a pokoli misét celebrálta, miközben a „mágus” darabokra szabdalt egy eleven gyereket. A további részletek már annyira fantasztikusak, hogy egészen biztosan nem igazak. Marquise de Montespan elfoglalta Louise La Valliere helyét, vagyis az ördög mégiscsak tud valamit; de aztán jött Demioselle de Fontanges, szóval az ördög mégsem tud mindent.
És a mérget ki rendelte meg?
Desoeillets kisasszony, Montespan szobalánya, de csupán azért, mert a király nem ismerte el a tőle született gyereket.
Szép társaság. De ha jól tudom, La Voisinnak sem hozott szerencsét az ördög.
Nem szokott. Elevenen égették el a máglyán, 35 társával együtt; másokat gályarabságra vagy száműzetésre ítéltek. Előkelő hölgyeket nem büntettek, a király még a botrány után is évekig találkozgatott Francoise-Athénais de Rochechouert de Mortemart-al, ugyanis Montespant erre a kimondhatatlan névre keresztelték. Élete utolsó évet a párizsi Szent József Lányai zárdában töltötte a hölgy, és a király magas évjáradékot rendelt neki.
Mindig is azt gondoltam, hogy a fekete mise valami irodalmi dolog, az emberek leírják, mit szeretnének tenni, ha mernék. Szerinted Huysmans…?
Ugyan dehogy.
Na látod. A méregkeverés azonban gyakori, és minden jel arra mutat, hogy Mozartot is megmérgezték, mégpedig a híres aqua tofanával.
De nem mérgezték meg, bár a kutatók nem egészen értenek egyet abban, hogy mi volt a halál oka: reumatikus gyulladás és szívgyengeség, vesekólika, streptococcus fertőzés, nemi betegség, heves hidegrázás, esetleg a gyakori érvágás és általában a helytelen gyógymód.
Mindenesetre elég sok a gyanúsított. Ott van mindjárt Antonio Salieri, Mozart legnagyobb riválisa. Élete végén bevallotta a gyilkosságot.
Salieri nem volt komoly ellenség, többször is vezényelte Mozart zenéjét. Nem voltak nagy barátságban, eltért a zenei ízlésük. Az egész csak arra volt jó, hogy adjon egy témát Puskinnak.
És Rimszkij-Korszakovnak. 2. gyanúsított: Franz Hofdemel. Minden oka megvolt rá. Pénzt kölcsönzött Mozartnak, amit sose kapott vissza. Mozart zongoraleckéket adott Magdolna Hofdemelnek, mégpedig olyan sikeresen, hogy a hölgy teherbe esett. A zeneszerző halála után egy nappal Hofdemel borotvával támadt a terhes feleségére, súlyosan megsebesítette, aztán öngyilkos lett. Egész Bécs tudott a viszonyról meg persze arról is, hogy Constanze egyik gyerekének, Xaver Wolfgangnak Süssmayr az apja.
Nagy botrány lehetett, de sose találták meg Hofdemel cinkosát, ha csak nem feltételezzük, hogy ő maga kotyvasztotta a mérget.
3. gyanúsított: Süssmayr, Constanze szeretője. Süssmayr, Salieri és Walsegg von Stuppach, a Requiem rejtélyes megrendelője együtt határozták el, hogy megölik Mozartot, és Constanze-t is megnyerték a tervnek. Mind a négyen gyűlölték Mozartot.
Ezt nem lehet bizonyítani.
4. gyanúsított: a szabadkőművesek. A mérget Hofdemel adta, de a szabadkőművesek utasítására, mert Mozart a Varázsfuvolában elárulta a titkaikat.
Dieter Kerner (Mozart halálának dokumentumai) felsorolja a súlyos titkokat: a 18-as szám a nap szimbóluma Sarastro személyében, a Dicsérjük Sarastro-t kórus 18 taktusból áll, Sarastro először a 18. jelenetben lép fel, Papagena 18 éves, Sarastro-nak 18 saját hangtétele van, összesen 180 taktust énekel, 18 fúvós hangszert ír elő a partitúra, 180 perc az opera játékideje, és hasonlók. Nem világos, hogy mi az a saját hangtétel, hogyan számolják a taktusokat, egy operaelőadás mindenkori játékideje sok tényezőtől függ. Mint az bizonyára közismert, az alkímiában a 8-as a higany szimbóluma, ezért mérgezték meg Mozartot higannyal. Az 1-es viszont nem jelent semmit. Nagyon remélem, hogy a szabadkőműveseknek ennél több vagy értelmesebb titkuk volt.
5. gyanúsított: Gottfried van Swieten orvos, aki higannyal kezelte Mozart nemi betegségét. A szabadkőművesek megbízták, hogy tüntesse el a testét. Nem is a Szent Marx temetőbe vitték, Constanze és mások azért nem vettek részt a temetésen, mert tudták, hogy a koporsó üres.
Spekuláció.
6. gyanúsított: maga Mozart. Megmérgezte magát, mert tudta, hogy meg kell halnia. Halálának éve 1 + 7 + 9 + 1 = 18. Halálos ágyán ő maga is mondta, hogy méreg van a szervezetében. Vagy megtudta, hogy nem lett volna szabad elvállalnia a Requiemet. Nem fejezte be, mert nem akarta befejezni. Mindent megtett, hogy ne kelljen befejeznie, pl. más műveket komponált, egy klarinétkoncertet Anton Stadler számára, egy kantátát: Das Lob der Freundschaft, a barátság dicsérete.
Mi az a szamárság, hogy nem lett volna szabad elvállalnia?
Ismerjük a megbízás körülményeit. Maga a Sátán…
Ne folytasd. A megbízást Walsegg von Stuppach adta, egy gazdag dilettáns, akinek az volt a szórakozása, hogy zenedarabokat rendelt, amiket aztán úgy játszott el, mint a saját szerzeményeit. Mozart az első perctől tudta, ki a megbízója, de nem bánta; nagyon nagy szüksége volt a pénzre.
Na jó, vegyük úgy, hogy nem mérgezték meg Mozartot. Raszputyint viszont megmérgezték, de a méreg nem ölte meg.
Te is azt hiszed, hogy szent ember volt?
Szent nem, de különleges. Sok ellensége volt, sokan meg akarták ölni, sokáig nem sikerült. 1914-ben egy régebbi barátnője, Khionia Guszeva kést döfött a hasába. A belei kifordultak, és a seb mindenképpen halálosnak látszott. Khionia örömmel kiáltotta: Megöltem az Antikrisztust! Raszputyint azonban megműtötték, és teljesen rendbejött. 1916 végén az orosz főuraknak már nagyon elegük volt Grigorij Efimovics áldásos tevékenységéből. Felix Juszupov herceg, Dimitrij Pavlovics nagyherceg és mások elcsalták őt Juszupov palotájába, ahol ciánsüteménnyel és vörösborral kínálták. Raszputyin a szokásához híven evett-ivott, mint a disznó, és nem lett semmi baja. Juszupov biztosra akart menni, többször rálőtt a revolverével. Raszputyin összeesett. Halottnak hitték, elhagyták a palotát, Juszupov annyira sietett, hogy nem vitt magával kabátot. A decemberi hideg arra kényszerítette, hogy visszamenjen a bundájáért. Raszputyin közben kinyitotta a szemeit, felállt, és menekülni akart. Még három lövés dördült el, de nem világos, hogy Juszupov lőtt-e, vagy valaki más; a legenda szerint egy angol diplomata. Raszputyin még mindig élt. Többször fejbe verték, aztán becsavarták egy lepedőbe, és bedobták a Néva folyóba. A testet csak három nap múlva találták meg. A boncolás kiderítette, hogy víz jutott a tüdejébe, vagyis még mindig élt, amikor bedobták a vízbe. A jegyzőkönyvbe az került, hogy a halál oka „lehűlés.” A cárnő, Alexandra eltemettette Carszkoje Szeloban, de Raszputyin nem tudott meghalni. A februári forradalom után néhány munkás megtalálta a földi maradványait, máglyát raktak, hogy elégessék. A tűz már lángolt, amikor a látszólag halott test felült a tűzben.
Szóval, több, mint két évvel élte túl a ciánmérgezést, a revolverlövéseket és a jeges Névát.
Ezt mondják.
Meg azt is, hogy Juszupov a rendőrségen ellentmondásokba keveredett, aztán írt egy könyvet, amelyben megint egészen másként adta elő az eseményeket. A méreg talán azért nem ártott meg neki, mert nem is mérgezték meg. Egy bizonyos Kosszorotov professzor semmilyen mérget nem talált a gyomrában.
Ki ez a Kosszorotov, és miért szavahihetőbb, mint Juszupov?
Mert logikusan beszél. Azt mondja, ha tettek is mérget a süteménybe, a cián a magas hőmérsékleten elpárolog.
Bizonyára a holttest sem ült fel a tűzben.
Ha a hamvasztás előtt nem vágják át az inakat, könnyen úgy tűnik, mintha a holttest megmozdulna, vagy felülne.
De akkor mi ez az egész?
Városi legenda. Hiszi a piszi.
¤
Híres méregkeverési botrány hősnője a francia Marie-Madeline d’Aubray, Marquise de Brinvilliers. Ennek a kedves hölgynek számos szeretője volt, az egyiktől megtanulta az Aqua Tofana használatát. És ha már megtanulta, el is tette a láb alól az apját és három testvérét, nehogy már többfelé kelljen osztani az örökséget. Csupán szórakozásból itatott mérget szegény, beteg emberekkel. Egy másik szeretője volt a segítőtársa, egy Godin de Sainte-Croix nevű kapitány. Amikor már nagyon forró lett a lába alatt a talaj, Liege-be menekült, de fölismerték és letartóztatták. Kegyetlenül megkínozták, lefejezték, testét elégették a máglyán.
Volt a kapitánynak egy barátja, Exili (Nicolo Egidi vagy Egidio), hivatalosan kémikus, egyébként Olympia Maidalchina (Maidalchini) fizetett méregkeverője Rómában. Ez a hölgy is megérte a pénzét, X. Innokent pápa sógornője és szeretője volt. Exili egy időben Krisztina királynő udvari vegyésze volt Párizsban, valahogy gyanúba fogták, becsukták a Bastille-ba, itt találkozott a kiváló Godin kapitánnyal. Később kiszabadult, Angliába ment, majd vissza Itáliába. Nem mérgezett többé, feleségül vett egy Fantaguzzi grófnőt, és a felesége pénzéből jól megélt.
¤
A 19. század közepén egy nagy mérgezési botrány tartotta lázban a közvéleményt. Egy Ebergényi Júlia nevű alapítványi hölgy megmérgezte a szeretője, bizonyos Chorinsky Gusztáv gróf feleségét. A részleteket 1968-as magyar és amerikai újságcikkek őrizték meg számunkra, a hölgy arcképével együtt. A New York Times 1868. május 14-i cikke még a gróf Júliához írt szerelmes leveleit is közli, de számos részlettel adós marad.
Röviden, az osztrák katonatiszt-gróf 1860. június 15-én feleségül vette egy müncheni boltos színésznő-lányát, Mathilde Rueff-et. A házasság hamar megromlott, többek között megjelent a színen Júlia. Mathilde a gróf szüleihez költözött, akik őt nagyon megkedvelték. 1866-ban a gróf egy csatában súlyos sebet kapott. A szülei természetesen azt szerették volna, ha hozzájuk költözik, amíg fel nem gyógyul, ő azonban annyira gyűlölte a feleségét, hogy kijelentette, addig nem megy oda, amíg „az a nő” ott van. Mathilde belenyugodott, visszaköltözött Münchenbe. Nemsokára fölkereste őt egy hölgy, aki Vay bárónőnek és a férje bécsi rokonai ismerősének mondta magát. Gyorsan megbarátkoztak. 1866. november 21-re megbeszélték, hogy Mathilde lakásán teáznak, és onnan az operába mennek. A bárónő megérkezett, megrendelték a kocsit is, amely majd az operába viszi őket. A kocsis várt egy ideig, aztán megunta, és elment. Másnap a háziak gyanút fogtak, feltörték az ajtót, a grófnő holtan feküdt a földön: megmérgezték. A bárónőnek természetesen nyoma veszett. A gróf is megjelent Münchenben, hogy a temetésre jött-e, vagy már a rendőrség érdeklődött utána, az nem derül ki. Lényeg, hogy megtalálták nála a bárónő vizitkártyáit. A gróf megtört, és vallott. Júlia nevezte magát Vay bárónőnek, és ő tette a mérget a teába. A hölgyet letartóztatták, meg is találták nála a gróf fényképét, mások szerint Mathilde gyűrűjét. Itt is van egy homályos pont a történetben, lehetséges, hogy Júliát már a gróf vallomása előtt letartóztatták, mert megtalálták a kérdéses fényképet vagy gyűrűt; csak ennek a fatális véletlennek köszönhető, hogy kiderült az igazság. A 24 éves Júlia fekete selyemruhában, halálfejekkel díszített fülbevalókkal és nyaklánccal jelent meg a tárgyaláson, és először nagyon magabiztosan viselkedett, azt remélte, előkelő családja majd elsimítja a dolgot. De aztán megtört, és vallott. A gróf házasságot ígért neki, Mathilde viszont nem akart elválni. Az osztrák bíróság megfosztotta Júliát a nemességétől és 20 évi kényszermunkára ítélte, többet nem tudunk róla. Kissé zavaró, hogy a mérgezés a New York Times egyik állítása szerint Münchenben, a másik szerint Párizsban történt; ez persze nem változtat a lényegen.
¤
Az enerváló drogokat és mérgező italokat jól ismerték a régi Rómában, mondja James Forbes (Oriental Memoirs 2. kötet, 11. fejezet). Numantinát, Plautius Sylvanus római prétor elvált feleségét azzal vádolták, hogy a férje eszét drogokkal és mágikus igézésekkel vette el. Syanus el akarta pusztítani Drusust, olyan mérget szerzett, amely lassan hatott, és természetes betegség tüneteit produkálta, Piso és a felesége, Plancina állítólag ugyanezen a módon tették el láb alól Germanicust. A hírhedt Martina, Plancina bizalmasa is ezt az ördögi mesterséget gyakorolta; Szíriából hozatták Rómába, ahol a munkaadóival együtt állították bíróság elé Germanicus meggyilkolásáért. Claudia Pulchrát, Agrippina, Germanicus özvegye barátnőjét azzal vádolták, hogy varázsigékkel és ráolvasásokkal akarta megmérgezni Tiberiust; és még közelebb áll az ázsiai módszerekhez a második Agrippina, a gyalázatos Nero gyalázatos anyja, mindketten az erényes Germanicus méltatlan utódai.