F.W. Nietzschét ma már nem olvassa senki, de mindenki idézi. Rendkívüli tehetséggel fogalmazta meg a bármikor bevethető mondatokat, amelyekben jóval több van, mint polgárpukkasztás vagy megkérdőjelezhetetlen közhely. A könyveivel már nem volt ilyen szerencséje, a főművével például egyáltalán nem. Az csak a legkisebb baj volt, hogy az Imígyen szóla Zarathustrának az égvilágon semmi köze Zarathustrához – a nagyközönségnek fogalma sem volt arról, hogy ki ez, mágus, vallásalapító vagy keleti mesehős. Nietzsche mindenhez hozzányúlt, ami a 19. század 2. felében szentnek és sérthetetlennek számított, és bizonyos értelemben ma is az. Az hagyján, hogy az emberiséget felosztotta apollói és dionüszoszi típusokra, ebben van valami, bár ezen kívül még több tucat felosztás lehetséges – arról nem is beszélve, hogy mire jó ez a sok felosztás? Jelenleg 7 milliárdan tolongunk a földön, ha igaz, és a 7 milliárd mindegyike egyedi példány, egyszeri és megismételhetetlen. Az Übermensch tanítás sokkal több rosszat hozott, mint jót, bár kétségkívül szépen hangzik, amikor fiatalok vagyunk, és feszegetjük a határainkat. Az akaraterő és elszívhatatlan energia prédikátora a magánéletében a legkülönfélébb bajokkal és betegségekkel küszködött, óriási mennyiségen szedte az akkor még legálisan kapható ópiumot, álmatlanságán semmilyen altató nem segített, és annyi mindennel vádolták meg, hogy nem is kezdem el felsorolni.
Annyi biztos, hogy sosem nősült meg, de ennek számos oka lehet, nemcsak a felsorolhatatlanok közül ez vagy az.
A hatalmon levőknek, de a nagyközönségnek is az a bölcs megállapítás tetszett a legkevésbé, hogy Isten halott. Tisztázzunk egy dolgot mindjárt az elején: Isten nem hal meg, vagy másként megfogalmazva, aki meghalt, nem is volt Isten soha. Tudom én, hogy ezt nem szó szerint kell érteni, de mégis szerencsésebb lett volna a történelmi egyházak válságáról, az emberek megváltozott igényeiről, a materialista tudomány előretöréséről, és ezzel párhuzamosan a szkepticizmus terjedéséről, vagy akármi másról beszélni – igen ám, de mindez nem kelt elég figyelmet. És Nietzsche legalább annyi figyelmet szeretett volna kapni, mint egy jóvátehetetlenül elrontott kisgyerek; nem tudta elviselni, ha a perifériára szorult.
Aztán persze őszintén csodálkozott, amikor nem olvasták el a könyveit, esetleg ki sem adták, és határozottan eltanácsolták, amikor professzor szeretett volna lenni valamelyik egyetemen.
Nem Istennek, hanem Nietzschének kellett meghalni ahhoz, hogy a filozófiája igazán népszerű legyen, Nálunk kisebbfajta kultusz alakult ki körülötte a 20. század elején, és például Ady költészetét el sem lehet képzelni Nietzsche befolyása nélkül. Én magam sosem tudtam végigolvasni a Zarathustrát, igaz, azt mondják, Adynak is bőven elég volt az, amit mások beszéltek róla. Ezt a Zarathustrát végképpen nem tudom a világképemben elhelyezni – ehhez túl sokat hallottam már az igaziról. Hanem az a számos mondás, amit innen-onnan kikapkodtak a nietzschei életműből! Kezdve mindjárt a legjobban ismerttel, ami nekem is az egyik kedvencem: „Ami nem öl meg, az tesz erősebbé.” Ezzel szoktam vigasztalni magam, amikor valaki mindent elkövet, hogy erősebbé tegyen. És már tényleg nagyon erős vagyok, elméletben feltétlenül.
De az apropó, amiért most kínai Parkert ragadtam, nemrég idézték tőle ezt a mondást: „A legtöbb ember túlzottan el van foglalva önmagával ahhoz, hogy igazán gonosz legyen.” Hogy magunkkal vagyunk elfoglalva, az nem is kétséges, mégis ki mással lennénk? Előbb-utóbb mindegyik róbertbácsi lelepleződik, aki csak azért oszt ingyen levest… Mindenkinek önmaga a legfontosabb, ha bevallja, ha nem. Azért tanul vagy nem tanul, házasodik vagy nem, gyereket vállal, nem vállal gyereket, vitrincsipkét horgol, vagy megmássza a Kancsendzsöngát, hogy ő maga boldog legyen. Nincs ennél természetesebb, és köze sincs a gonoszsághoz, Ha mindenki el van foglalva a saját boldogságával, akkor nincs se ideje, se kedve, hogy ártson a fele- és negyedbarátjának, ez ilyen egyszerű, Egy-két szélsőséges esetet kivéve, nyugodtan leszokhatunk az önzés szó használatáról.
Senki sem élhet másokért, legföljebb az önzése azt kívánja meg, hogy párás szemekkel emlegessék az önzetlenek között. Valaki mást becsapni, ezt még csak értem, adott esetben nagyon hasznos lehet. De önmagamat? Ugyan minek?
Nietzsche, az erő és hatalom robusztus prófétája sosem volt igazán jóban magával, és mindenkinél eljön az a pillanat, amikor már nem lehet elviselni az élethazugságot. 1889-ben történt, Torinóban, Carlo Alberto téren. Egy részeg kocsis alaposan elverte a lovát, a nyúzott gebét, és Nietzsche váratlanul odafutott, könnyes szemekkel ölelte át a megkínzott állatot, majd összeesett a földön. Többé nem is tért észhez. Őrült leveleket írt a barátainak és a nem-barátainak. A német császárt felszólította, menjen el Rómába, és lövesse magát agyon. Az európai államoktól azt követelte, hogy üzenjenek hadat Németországnak… 1900-ban elvitte két szélütés, és most már egészen biztosan tudja, hogy mi van odaát.
2 hozzászólás
Érdekes, okos, szellemes, gunyoros, kicsit cinikus írás N.-ről. Sokkal több, mint rövid életrajz, mert írója a saját látásmódját , világról vallott nézeteit (vagy azok egy részét) is megosztja velünk. De jó, hogy ezt teszi!!!
Szeretem a sorozatodat, ez a rész is érdekes, szórakoztató, szellemes volt, nem mentes csipetnyi iróniától.