Komolyan végig kell gondolnom az esélyeimet. Egyébként sem kívánok száz évig élni, de ez a pandémia megzavart. Összekuszálta az életem hátralévő éveivel kapcsolatos elképzeléseimet. Tudom, ostobaság tervezni a még letölthető időt, különösen a már eltelt évek számához viszonyítva, de volt konkrét elképzelésem arról, hogy betegségeim tudatában, mi az a reális időtartam, amit még itt kell töltenem. Elárulom, nem gondolkodtam évtizedekben. Mindössze néhány év lehet hátra, munkában megfáradt szervezetem elgyengüléséig. Nincs bakancslistám, és nincsenek nagyratörő terveim. Ha mérleget kellene csinálni, hát, azt hiszem, jótetteim felé billenne el a nyelve.
Nem leltározom, mindig mindent meggyőződésem szerint, helyesen tettem, egy-két kamaszkori botlásomat kivéve, de semmit nem bántam meg. Lehet, ma már nem nősülnék tizenkilenc évesen, és a háromszori házasság, a tucatnyi szerető is kimaradhatna az életemből, de erre már csak akkor jön rá az ember, amikor előtte már nincs perspektívája a változtatásnak. Nem bátortalanság, hanem óvatosság. Ha valaha is tartottam valamitől, az a hajléktalanság. A rendszeres tisztálkodás elmaradása hiányozna a legjobban, a napi kétszeri zuhanyzás nyáron, amikor kimondottan igényem van a természet közelségére, a szabad levegőre.
Megöregedtem. A testem már nem rugalmas, már nem veszem kettesével a lépcsőket a kilencedikre, de becsületemre legyen mondva, néha felmegyek gyalog, ha nem működik a lift. A lelkem öregedett meg. Belefáradt az állandó igazságkeresésbe, mások meggyőzésébe. Még nem mutatkoznak rajtam a demencia jelei, de gondoltam, ha ezt szánja nekem a sors, akkor is megbékélek a világgal, és szépen, csendesen élem meg az utolsó napokat.
Mégis van, ami zavar egy békés világról való ábrándozásban. Nem értem, miért vagyok ennyire szerencsétlen, miért érdemlek ilyen büntetést, de a szerelem továbbra is megzavarja ezt a vágyott harmóniát. A vágy, a szenvedély nem hagy választást. Igényem van a szeretetre, az ölelésre. Telhetetlen vagyok, mindent odaadnék azért, hogy egyszer még beteljesüljön a vágyam. Még el is tudom képzelni, hogy van realitása, de az idő múlásával egyre kisebb az esélye.
És akkor jött a járvány. Minden összeomlott bennem, minden olyan távoli lett, és elérhetetlen. Nem terveztem a hátralévő életemet, de nem gondoltam volna, hogy egy világjárvány egyik pillanatról a másikra elvihet. Bosszús lettem, nem elkeseredett. Látom magam körül, hogy mennyien vannak akik semmibe veszik a rájuk leselkedő veszélyt, mások pánikba esnek, és félelemben töltik a napjaikat. És vannak olyanok is, akik megértik, sorsokat alakít a járvány, tervezhetetlenné teszi a jövőt.
Félelem nincs bennem. Kiléptem a valóságból, egy másik világ lakója lettem. Éjszakánként nem alszom jól, ábrándozom. Látom a múltam asszonyait, érzem a szeretők illatát, és beleborzongok a titkokba, amit a fülembe súgnak. Hívnak elfelejtett szerelmek, felidézik ifjúságom minden szépségét, izgalmát. Ez maradt. Teljes életet éltem, de nem készítek számvetést, értelmetlennek tartom. Csak a vágy kínoz, és reménykedem, hogy egyszer majd megértesz engem, és megbocsájtod nekem, amit nem követtem el. Még töprengsz, hova is tedd ezt a vallomást. Még vívódsz, mit tegyél, higgyél-e nekem? Még van időd, de lehet, hogy nekem már nincs. Sajnálom, hogy még nem találkoztunk.
2 hozzászólás
Kedves János!
Mintha nem közeledne, hanem egyre távolodna a kilábalás a járvány miatti próbatételekből…
A karantén falakat emelt közénk, ami rombolja a társadalom – és benne a családok – szövetét. Akiknek nem halt meg, nem betegedett meg senkije a járvány miatt, azokat is rengeteg veszteség érte közösségként, családként, egyénként.
Tudom, hogy divatos elmélet, hogy mindennek nézzük a jó oldalát, de ezt a /sokszor mondvacsinált/ kevés jót lassan elmossa a szorongás, a kiszolgáltatottság, és a kilátástalanság érzése. A karantén a jövőt is bezárja, nem igazán lehet belőle kilátni. Csak a holnapi napig lehet látni, az meg pont olyan, mint a mai.
Judit
Kedves Judit!
Lényegében ez a legnagyobb probléma, amit ír, hogy eltávolodunk a kedvező végkifejlet lehetőségétől. Egyetértek magával abban is, hogy a reális szemlélet, pesszimistának tűnik inkább, de ez a holnapig látás nem ad bizakodásra okot. Csak a remény marad, hogy nem túl nagy veszteséggel zárhatjuk ezt az időszakot.
Köszönöm szépen a hozzászólását.
Janó