Schmitt Jenő Henrik német-magyar újgnosztikus filozófust elfelejtette a világ, pedig az általa felvetett problémák ma is időszerűek, és az általa ajánlott keserű orvosságnál ma sem tudunk jobbat.
1851-ben született a morvaországi Znaimban; Budapesten és Berlinben tanult; 1888-ban Budapesten szerezte meg a bölcsészdoktori diplomát. 1890-ben az igazságügyminisztérium könyvtárosa lett, de már 1896-ban kilépett, hogy a teljes idejét az írásnak szentelhesse. Minden jóslat ellenére meg is élt az írásaiból, bár sem a hatalomnak, sem a tömegízlésnek nem tett engedményeket.
A 19. század végén nagyon új és nagyon divatos volt a teozófia. Csodálói és bírálói egyformán akadtak, de abban mindenki egyetértett, hogy a Leleplezett Ízisz gondolatokat ébreszt, felkavarja a konzervatív nézetek állóvizét. Schmitt feltehetően az Íziszben találkozott először azzal a felfogással, hogy a gnózis az ősi bölcsesség egyetemes vallása; Plotinosz, Bazilidész és Valentinosz nem csupán a régi múlt relikviái, hanem nagyon is élnek, és a modern embert is meg tudják szólítani. Ízisz mellett ott volt még Nietzsche, akinek a hatása alól nagyon kevesen tudták kivonni magukat a századfordulón; végül a buddhizmus, amely az összes keleti vallás és filozófia közül a legközelebb áll az európai gondolkodásmódhoz. Mondhatjuk, hogy Schmittnek nem voltak eredeti gondolatai, csupán a görög gnosztikusok, Buddha, Jézus, Nietzsche, Tolsztoj és mások eszméit gyúrta össze vagy formálta át a saját ízlésének megfelelően; de itt felvetődik a kérdés, hogy mi az igazi eredetiség? Pythagoras egy indiai bölcstől tanult, Buddha a régebbi szánkhja és jóga filozófiájára épített, Jézus is azt hirdette, hogy nem új törvényt hoz, hanem a régit akarja beteljesíteni. Az ember nem tud a semmiből teremteni, csak a létező tudás mozaikjait rakhatja össze sokféle módon, a hely, az idő és a körülmények szerint.
Mindenkinek a munkásságát sokféle szempontból lehet vizsgálni. Schmitt talán elsősorban filozófusnak látta magát, de a nyilvánosság a politikusok közé sorolta. Kiindulópontja éppen olyan távol esett a konzervativizmus bástyáitól, mint a harcos internacionalizmus vörös zászlóitól. Schmitt számára a társadalom nem összefogott erő, amely tudatosan alakítja a formákat, amelyek között működik. A társadalom a személyek laza halmaza, amelyet csak úgy-ahogy tart össze a kényszer. A személynek önmagát kell megismernie ahhoz, hogy megismerje a világot. Az egyén útja szükségszerűen egyéni, befolyásolható, de az erőszakos ráhatás semmi jóra nem vezet. Erre nincs is szükség, mert az ember eredendően jó; a világban előforduló gonoszság oka a tudatlanság. Az embert a helyes nevelés ébreszti rá igazi, istenemberi mivoltára. Célja a szabadság, de ezt nem a világban vagy a társadalomban, hanem csakis önmagában fogja megvalósítani. Az igazi szabadság a belső mennyországban van, amit semmilyen külső hatalom nem vehet el, és nem korlátozhat.
A külső hatalom legártalmasabb formája az állam, ezért Schmitt ideálja egy olyan világ, amelyben nincs központi hatalom, kényszerpálya vagy agresszió. A szolidaritás, kölcsönös segítség, igazságosság az ember természetes értékei; ha ezek szabadon érvényesülhetnek, nincs szükség külső kényszerekre. Világos, hogy az állam szempontjából ez anarchizmus, az állam létalapját veszélyezteti, ezért tűzzel-vassal üldözendő. Az állam a társadalmat közönséges csürhének látja, amely erős központi irányítás nélkül csak bajt kever, és végül önmagát pusztítja el.
Az igazság, mint mindig, itt is valahol középen van: az ember genetikailag gyűlöli a kemény kezű vezetést és felügyeletet; másrészt túl sokan vagyunk ahhoz, hogy igazán szolidárisak lehessünk egymással. Szolidaritás létezik a szűkebb és tágabb értelemben vett családban, egy faluközösségben, esetleg egy tájegységen belül, de az egész világ túl sok, ennyit nem tudunk „áttekinteni.” Ezért az egység, egyenlőség, esélyegyenlőség és hasonlók többnyire üres szólamok maradnak.
Az idealista mindenben bízik, a realista semmiben sem. Schmitt idealista anarchistának tekintette magát, az erőszak minden fajtáját elutasította, és őszintén csodálkozott azon, hogy a kormányok nem akarnak lemondani, nem adják át a helyüket a „belső fénynek.” Ő maga kicsiben kezdte. Beutazta a magyar alföldet, hogy az erőszaknélküliség forradalmához megtalálja a harcostársakat. 1897-ben Cegléden találkozott Várkonyi Istvánnal, aki éppen új pártot készült alapítani, miután az MSZDP kizárta. Az új párthoz csak a program hiányzott. Várkonyi, Schmitt hatására, már az alapító okiratba bevette, hogy az államot meg kell szüntetni. A Bánffy-kormány nem örült a javaslatnak, és az új párt nem élt sokáig. Schmitt megúszta egy sajtóperrel, amelynek végén, Neuschlosz Tivadar védőbeszédje után, felmentették.
Az újgnosztikus próféta nagyobb sikerrel járt a művészvilágban. Szoros kapcsolatot épített ki a gödöllői művészteleppel, amelynek Gesamtkunst ideája megfelelt Schmitt abszolút egységre való törekvéseinek. A művészetben az isteni világosság letükröződését látták, az erkölcsben magát a világosságot, ami cselekvésre szólít. A hatalom persze semmit sem tudott kezdeni a festőkkel, de még a költőkkel sem, akik műveiből idővel éppen úgy eltűnt Schmitt alapgondolata, mint a homeopátiás szerekből a hatóanyag.
Schmitt Németországban élt, de a telet rendszerint Budapesten töltötte, és többek között az Akadémia kávéházban tartott előadásokat. Kosztolányi, Csáth Géza és Karinthy írtak róla, de igazi tekintély Juhász Gyula és Komjáthy Jenő számára volt. Komjáthy egész költészete a misztikus élményből nőtt ki; stádiumai a fölemelkedés és megvilágosodás tapasztalata, végső soron a misztikus egyesülés (A homályból, Az örök dal, Éloa-ciklus).
Schmitt alakja már életében legendává vált. Filozófiájának pozitívuma a transzcendentalitás mindent átfogó teljessége; negatívuma, hogy túl magasra teszi a lécet. A magas hegségek ritka levegőjébe kevesen követhetik, vagy nem is akarják követni: Ady például megőrizte a szellemi függetlenségét, és egyetlen irányzat mellett sem kötelezte el magát.
A próféta nagyon sokat dolgozott: könyveket írt, folyóiratokat szerkesztett, többnyire németül. Műveinek egy része az 1990-es évek végén is megjelent. A teljesség igénye nélkül:
Az állam az igazság ítélőszéke előtt, 1897
Állam nélkül, az idealista anarchisták közlönye, 1897-8
F. Nietzsche két világkorszak küszöbén, 1900
Tolsztoj Leo gróf és jelentősége a mi kultúránk számára, 1901
A gnózis, I-II, 1903-7
A filozófia kritikája az intuitív megismerés szempontjából, 1907
Isten szolgálata vagy az állam szolgálata? Egy szó a kor lelkiismeretéhez, 1920
Jézus egy élete, 1927
Krisztus és Buddha, 1988/2 (Világosság)
Művészet, etikai élet, szerelem, 1992
Krisztus istensége, a modern ember szellemében, 1993
Schmitt 1916-ban, a Berlin melletti Schmargendorfban halt meg.
1 hozzászólás
szegény jenő. 500 olvasóból egy se szólt hozzá.