Utolsó szavak

Mindenki mond valamit utoljára, vagy utoljára mindenki mond valamit, ahogy vesszük. Az utolsó szavakat illik megjegyezni, felírni, megőrizni az örökkévalóság számára. Utolsó szó (vagy mondat) annyi van, ahány ember már átlépett az aranykapun, sőt eggyel több is, mert egy Alex nevű szürke papagáj is beállt a sorba: Legyetek jók, holnap találkozunk, mondta ez a tollas, és átlibbent a másvilágra.

Sokan észre sem veszik, hogy eljött a magasztos pillanat. Joseph Haydn, osztrák zeneszerző, megnyugtatta a háza népét: Gyerekek, ne aggódjatok. Jól vagyok. – Várjon egy percet, suttogta VI. Sándor pápa (igen, a hírhedt Borgia). Régen ittam már pezsgőt, panaszkodott Anton Csehov, orosz színpadi szerző. Itt fáj, mutatta Charles de Gaulle. Salvador Dali az óráját kereste, Immanuel Kant, német filozófus egy pohár bort nyugtázott e szavakkal: Ez jól esett. Goethe viszont ivott volna többet is. Mehr nicht (több nincs)? – kérdezte Ottiliától, és ez a jámbor kérés nemesedett az életrajzban Mehr Licht-té (több fényt).

Meglepő, hogy milyen sokat ettek-ittak volna az aranykapu küszöbén. William Pitt, angol politikus pástétomot, Lou Costello, amerikai komikus jégkrém-szóda koktélt kívánt, és amikor a felesége megkérdezte Gerrit Achterberg holland költőt, készítsen-e sült krumplit, a poéta csak ennyi tudott válaszolni a végzetes szívroham előtt: Igen, de ne sokat.

J. A. Brillat-Savarin, francia gasztrofilozófusnak tulajdonítják ezt a mondást: Gyorsan a desszertet! Azt hiszem, haldoklom.

Johann Brahmsnak ízlett az utolsó pohárka rajnai bor (amit nem is értek, mert sokkal jobb a moseli), Louis Pasteur visszautasította a tejet, és Margaret Mitchell, amerikai írónő (Elfújta a szél) az utolsó pohár narancslevet szólta le.

A halál nemcsak szokatlan és meglehetősen ritka esemény az ember életében, de még erősen véleményes is. Otto Rank, német-amerikai pszichoanalitikus komikusnak találta; Ferenc Ferdinánd főherceg semminek; Thomas Carlyle skót történész józanul mérte fel a helyzetet: Szóval, ez a halál. A dán meseíró, Hans Christian Andersen nem kötelezte el magát. Ne kérdezzétek, hogy vagyok. Én már semmit sem értek.

A halál és az álom közti rokonság nemcsak Luthernek tűnt fel. Ma jól fogok aludni, mondta Henry Ford, amerikai autógyáros. III. Gusztáv svéd király közölte, hogy álmos, és jót fog tenni egy kis pihenés. Jókai Mór így búcsúzott: Aludni akarok! V. György, a dadogós angol király viszont a francba küldte az ápolónőt, aki beadta volna neki az altatót.

Nehéz eldönteni, hogy ki volt optimistább, P.T. Barnum, amerikai cirkuszi vállalkozó, aki az aznapi bevételt próbálta ellenőrizni, vagy Olavo Bilac, brazil költő, aki kávét követelt, mert egész éjjel írni akart.

Sokan ajánlják Istennek a lelküket, bár a tiszteletlen német költő, Heinrich Heine biztosra vette, hogy Isten mindent megbocsát neki, hiszen az a mestersége, és Frédéric Chopin lengyel-francia zeneszerző egy papot ejtett kétségbe ezzel a válaszával: Miért ne könyörülne meg a lelkemen? Hiszen az övé. – Mások egyszerűen önmaguktól búcsúztak el. Gusztáv Adolf, svéd király: Svédország királya voltam. Heinrich Himmler, náci vezér: Heinrich Himmler vagyok. Nostradamus: Holnap már nem leszek itt. Eva Perón: Eva elmegy. Mark Twain a lányától, Hemingway a feleségétől, G.W.F. Hegel a kedvenc tanítványától búcsúzott el, akinek azonban még odaszúrt egyet: Csak te értettél meg… és te is rosszul. John diMaggio, amerikai kosárlabdázó előre örült annak, hogy ismét összejöhet az elvált feleségével, Marilyn Monroe-val, és II. Péter orosz cár így rendelkezett utoljára: Gyorsan a szánt, a nővéremhez akarok menni (Natáliához, aki már 14 hónapja nem volt az élők között).

Parancsolni mindenki szeret, még akkor is, ha már semmi esélye arra, hogy ellenőrizze a végrehajtást. Buddha elég kriptikusan fogalmazott: Ami egyesült, az szét is fog esni. Törekedjetek fáradhatatlanul! Nos, mi törekszünk is, bár mindenki valami másra, akkor mindannyian buddhisták vagyunk? Ezzel szemben a világhódító Nagy Sándor teljesen felesleges választ adott arra a kérdésre, hogy kinek hagyja a birodalmát: A legerősebbre! A diadochok külön-külön mind nagyon erősek voltak, de együtt nem annyira. A birodalom széthullott, és nem is maradt fenn sokáig.

Karl Marx utoljára a házvezetőnőjét zavarta el: Menjen innen kifelé! Az utolsó szavak a bolondoknak valók, akik még nem beszéltek eleget.

Szeressétek egymást! – parancsolta George Harrison, ex-Beatle, mintha ez olyan könnyű lenne, hogy csak megnyomunk egy gombot, és dől a szeretet. Szókratész görög bölcs az egyik tanítványát, Kritiászt utasította: Tartozunk egy kakassal Aszklépiosznak. Ne felejtsd el! – Kritiász valószínűleg szívesebben megette volna azt a kakast, de nem lehetett; rengetegen voltak körülöttük. Augustus római császár és Beethoven talán összebeszéltek; ugyanazt kérték a barátaiktól, sőt ha igaz, hogy a zeneszerző is latinul: Tapsoljatok, vége a komédiának.

Ami messze nem olyan megterhelő, mint egy kövér kakasról lemondani.

Még könnyebb volt teljesíteni Picasso utolsó kérését: Igyatok az egészségemre, mert én már nem tudok.

Következzenek most a hétköznapi kívánságok: Ne zavard a köreimet! (Arkhimédész). Tegyetek le a földre! (Dickens). Mindig északabbra! (Frithjof Nansen, norvég sarkkutató). Játsszatok Mozartot az emlékezetemre, és én hallani fogom! (Chopin – igen, úgy látszik, utoljára szólni kétszer is lehet). Ne húzzátok le a redőnyt. Jól érzem magam. Azt akarom, hogy a napfény üdvözöljön. (Rudolph Valentino, olasz-amerikai filmsztár). I. Frigyes porosz király az egyenruháját, Anna Pavlova orosz balerina a Hattyúk tavában viselt kosztümjét követelte; Conrad Hilton szállodakirály megelégedett azzal is, ha a zuhanyfüggönyt a kádban hagyják; Lewis Carroll (Alice Csodaországban) meg akart szabadulni a párnáitól. Theodore Roosevelt, amerikai elnök volt a legszerényebb: Kérem, oltsák le a villanyt.

A francia Rabelais-nek, a hagyomány szerint, három utolsó mondat jutott: Megyek, talán azért, hogy megkeressem az igazán nagyot – Húzzátok össze a függönyt, a bohózatnak vége – Pénzem nincs, csak adósságom. A többit a szegényekre hagyom.

Nem mindenki sietett elhagyni ezt az árnyékvilágot. Mi történik velem? – kérdezte rémülten Sisi (Erzsébet királynő). A másik Erzsébet, Angliában: Minden vagyonomat egy pillanatért! Jean-Paul Marat, amikor Charlotte Corday megölte: Segítsen rajtam, kedves barátnőm! Saki (Hugh Hector Munro, brit író) érezte, baj lesz abból, ha a lövészárokban tüzet gyújtanak. Rá is szólt a társára: Oltsd már el azt a kib- cigarettát! – későn, ebben a pillanatban találta el egy német mesterlövész. Ártatlan vagyok, kiabálta Vidkun Quisling, foglalkozására nézve hazaáruló, amikor feléje fordultak a puskacsövek. Kérlek, ne ölj meg, könyörgött Sharon Tate, Susanne Atkins-nek. Nem akarok meghalni. Meg akarom szülni a gyerekemet! – Valószínűleg hasonlóan nyilatkoztak volna mások is, de a hősiesség kötelez. Lőjj már, te gyáva, csak egy embert ölsz meg! (Che Guevara). Csak azt bánom, hogy a patkány Robespierre előtt kell elmennem (Georges Danton). Üsd már le (a fejemet! (Sir Walter Raleigh). A mellkasomra célozz! (Benito Mussolini) Én már a pokolban leszek, mire ti a reggelihez ültök (Tom Ketchum, hírhedt vonatrabló). Morus Tamás gondosan félretolta a szakállát, amikor a tőkére hajtotta a fejét: Ez nem sértette meg a királyt. És Radzsiv Gandhi, indiai miniszterelnök nem kérte számon a testőrein, hogy a gyilkosát miért engedték a közelébe: Ne aggódjatok, nyugi!

Népszerű sport a halálos ágyon az is, hogy összefoglaljuk az életünket. Mantua szült, Calabria magának követelt, most Nápoly tart fogva; legelőkről, szántóföldekről és királyokról énekeltem. (Vergilius) Nem érdemlem meg a halált, mert az egész életemben csak egyetlen dolgot bántam meg. (Titus római császár) Megsértettem Istent és az emberiséget, nem dolgoztam olyan jól, mint kellett volna. (Leonardo da Vinci) Hála Istennek, teljesítettem a kötelességemet. Itassatok, legyezzetek, dörzsöljetek! (Horatio Nelson a hajón, egy különösen forró napon). Errol Flynn, amerikai filmszínész: Pokoli jól szórakoztam, és élveztem minden percét. – Csodálatos életem volt (Ludwig Wittgenstein, osztrák filozófus). 18 whiskyt ittam meg egyszerre, azt hiszem, ez a rekord (Dylan Thomas, walesi szerző). Nem kellett volna áttérnem a whiskyről a Martinire (Humphrey Bogart). Több pezsgőt kellett volna innom (John Maynard Keynes brit közgazdász). Eugene O’Neill, amerikai drámaíró, lakonikusan: Egy szállodai szobában születtem, és ba+, egy szállodai szobában halok meg. – Louis B. Mayer filmproducer (a Metro-Goldwin-Mayertől), még tömörebben: Nem érte meg.

Sokszor a halál hozza ki belőlünk a filozófust. A középkor egyik legnagyobb lúzereként ismert Pierre Abelard mindenre ezt felelte: Nem tudom. Aleister Crowley, önjelölt mágus, közismert kretén és macskagyilkos, először vallotta be: Zavarban vagyok. Néha gyűlölöm magam. – Senki sem érti? – kérdezte aggódva James Joyce (de lehet, hogy csak az utolsó regényére, a Finnegan’s Wake-re gondolt). Mennyi az idő? Különben mindegy. (Arany János) – Mi a válasz? – kérdezte Gertrude Stein, amerikai írónő, és amikor az élettársa, Alice B. Toklas nem felelt, kissé módosított: Ebben az esetben mi a kérdés? – Jobb-e tudni és meghalni, vagy nem tudni, és meghalni? – töprengett Al-Biruni, perzsa tudós.

Néha a keresztény vallás is csak gondot okozott, vigasztalás helyett. Pietro Perugino itáliai festő 1523-ban nem kért papot: Tudni szeretném, mi történik a másvilágon azzal, aki feloldozás nélkül hal meg. – Nem emlékszem, hogy valaha is összevesztünk volna, felelte H.D. Thoreau, amerikai író és filozófus, amikor nógatták, hogy kössön békét Istennel. Alfred Hitchcock, az angol filmes így látta: Az ember sosem tudja, mi lesz a vége. Meg kell halnunk ahhoz, hogy megtudjuk, mi történik a halál után, bár a katolikusok még reménykednek. – Hülyeség, intézte el röviden Eleanor Roosevelt, amikor az ápolónő azzal fárasztotta, hogy mindenki csak akkor hal meg, amikor teljesítette a földi küldetését.

Legalább ennyire színes a filozófia, vallás nélkül is. Kurt Cobain (Nirvána) nem hazudtolta meg önmagát: Jobb kiégni, mint homálya veszni. – Victor Hugo látott valamit: a nappal és az éjszaka küzdelmében a fekete fényt. Mata Hari, táncosnő és kémnő (?) a puskacsövek előtt értette meg, hogy minden illúzió, és Edith Piaf, francia sanzonénekesnő a karma-tanítást fogalmazta újra: Minden átkozott szamárságért megfizetünk. – Meghalni könnyű, komédiát írni nehéz (George Bernard Shaw). Charles Darwin azzal dicsekedett, hogy nem fél a haláltól, míg Sir Winston Churchill unatkozott a hosszú haldoklás alatt. Az egyik személyes kedvencem Lev Tolsztoj, aki azzal még csak elvolt valahogy, hogy ő maga meghal, „de a parasztok… hogyan hal meg a paraszt?”

Julius Caesart váratlanul érte a dolog (Te is, fiam, Brutus?), de nem tudok szabadulni attól a gondolattól, hogy egyesek hetekig, vagy talán hónapokig gondolkodtak azon, mi lenne a legfrappánsabb mondás ebben a fennkölt pillanatban. Augustus császár ezt ötlötte ki: Téglaként találtam Rómát, márványként hagyom el. – Nero valószínűleg nem is mondott semmit, csak jajgatott, de jól hangzik: Milyen nagy művészt veszít bennem a világ! – Vespasianus: Jó ég, azt hiszem, istenné válok… Vagy Julianus, a másik császár: Győztél, galileai! XIV. Lajos, a Napkirály: Én elmegyek, de az állam mindig megmarad. – Voltaire-ről könnyen elhiszem, hogy halálra rémisztett egy papot, aki arra kérte, tagadja meg a Sátánt? Jóember, kell az nekem, hogy még egy ellenséget csináljak magamnak? – Voltaire-ről ugyanis mindent elhiszek, sőt még sokkal többet is.

William Saroyan, amerikai író így elmélkedett: Mindenkinek meg kell halnia, de én mindig azt hittem, az én esetemben kivételt tesznek. Most mi lesz?

Oscar Wilde-ból is kinézem; bár annyi mindent ráfogtak már, hogy eggyel több, vagy kevesebb… A paradoxonok királya ezt mondta volna: Én és a tapétám életre-halálra párbajozunk. Egyikünknek mennie kell!

Morbid? Lehet, ám Dominic Willard, amerikai gengszter a kivégző osztag előtt is megőrizte a humorát. A szokványos „Mi az utolsó kívánsága?” kérdésre ezt felelte: Egy golyóálló mellény. – Ma már a pokolban vacsorázom, viccelődött Edward H, Ruloff sorozatgyilkos az akasztófa alatt; és amikor a felesége megkérdezte Bob Hope amerikai humoristát, hol temessék el, Bob vállat vont: Legyen meglepetés.

Wilson Mizner amerikai drámaíróval fejezném be, aki szintén elzavarta a halálos ágyához tolakodó papot? Miért beszélnék Önnel? Hamarosan találkozom a főnökével.

Remélem, nekem is eszembe jut majd valami följegyzésre méltó. Majd megírom.