Zebunissza (1638 – 1702) nevének jelentése: a női nem dicsősége. Amikor megszületett, az apja, a hírhedt Aurangzeb császár még csak Dekkán kormányzója volt. Anyja, Dilrasz Banu, egy mogul kormányzó és alkirály, Mirza Sahnaváz Khán lánya volt; a mirza 1659-ben, csatában esett el. Zebunisszának több testvére született, de ő maradt a kedvenc. Mindenki a kislány csodájára járt, aki már hét éves korában kívülről fújta a Koránt. Ugyanolyan nevelésben részesült, mint a hercegek; mindent megtanult a katonai tudományoktól a közigazgatásig, de az asztrológiát és az irodalmat szerette a legjobban.
Mint gyerek, sok időt töltött a nagyapja, Sah Dzsehán udvarában, aki szívesen étkezett együtt és játszott a lányaival, a lányunokáival. A mogul hercegnők hallatlan fényűzésben éltek. Csak férjhez nem mehettek, mert már így is elég baj volt a hercegekkel, akik mind maguknak akarták a trónt. Dzsehanára volt a hárem koronázatlan királynője, Sah Dzsehán és Mumtáz-i-Mahál legidősebb lánya, nagy műveltségű hölgy, Zebunissza mestere, amikor Hafiz, Abbásza (Harun ar-Rasid nővére) és Mirá Bái inspirációjára az első verseit írta. Három évvel fiatalabb húga, Rosenára volt a 2. számú királynő, aki nagyon rosszul viselte, hogy nem az első hely az övé. Aurangzebet rideg és rosszindulatú uralkodónak ismerjük a történelemből, ehhez képest a háremben egészen vidám lehetett az élet. Rosenára mindig gondoskodott a feszültségről. Ha olyan kedve volt, alacsony származású férfiakat csempészett be a palota kertjébe, és velük szórakozott. Nem törődött azzal, hogy a megunt lovag hogyan jut ki a kertből. Egy alkalommal Aurangzeb személyesen találkozott egy ilyen ifjúval, aki kétségbeesve kereste a kijáratot. Hogy kerültél ide? – rivallt rá a császár. Bemásztam a falon, felelte a katona riadtan. No, akkor mássz is ki, mondta erre a császár. De az is igaz, hogy nem volt mindig ilyen engedékeny.
Amikor Zebunissza felnőtt, külön udvartartást kapott, és a jelekből ítélve elég nagy szabadságban élt. Beleszeretett Akil Khánba, aki Láhor kormányzója volt. Aurangzeb hajlandó lett volna engedélyezni a házasságot, de Akil Khán visszalépett.
Zebunissza az irodalomban talált vigasztalást. Szabadon használhatta Akbár könyvtárát, és maga is könyveket gyűjtött. Udvartartásában korának legjobb költői gyűltek össze. Naszír Ali Szirhindi, aki egész Észak-Indiát és Kasmírt beutazta, majd Delhiben telepedett le. Önkéntes szegénységben, aszkéta módon élt, és szúfi misztikus verseket írogatott. A költők közül Aurangzeb Mirza Bedilt becsülte a legjobban, és gyakran idézett a verseiből. Zebunissza legnagyobb csodálója azonban Valiullah volt, aki Gudzserátból érkezett Delhibe. Verseiből arra kell következtetnünk, hogy nemcsak lefátyolozva látta az imádott hercegnőjét:
Éjszínű pont a sima, fehérlő márvány
Arcodon, mint a Kaaba a falba bezárván,
Zem-zem kútja az állad gödröcskéje,
Két szemed pagodában a büszke bálvány.
Könyveket fordítottak perzsa nyelvre, énekeltek (Zebunisszának is szép hangja volt), költői versenyeket rendeztek, mint egykor aquitániai Eleonóra és a trubadúrok. Néhány dal Zebunissza költészetéből:
Perzsa dalokban Laila ha volnék,
Madzsnúnként a világból elszabadulnék,
Messzire innen, a sívó, nagy sivatagba,
Ám a szemérem a lánc, a lábam ahol lép.
Szép filoméla itt a virágos kertben
Tőlem tanult dalolni, hogyne dalolnék!
Meg tudok mondani mindent a szívügyekről,
Persze hogy mindig a lepkék közt csatangolnék.
¤
Csalogányra várhatna a rózsa, de hiába,
Ha a kertek árnyas útja engem hív sétára.
Ha a bráhmin meglátná az arcomat csak egyszer,
Nem gondolna soha többé cifra bálványára.
Szavaim közt keressen, ki látni akar Engem,
Ne higgye, hogy a világban másutt megtalálna.
Szavak mélyén úgy akad rá eltitkolt helyemre
Mint a szirmok közt a virág édes illatára.
¤
Ha szeretőd arcát nem is láthatod,
Szívedben a vágyat még ápolhatod,
Megtörténhet, hogy a szíve mást szeret,
Unalommal mégse menjen le napod.
Lehet, hogy az arcát fátyol rejti el,
Azt hiszed, hogy a reménység elhagyott,
Szíved legyen szentély, ahol csodaszép
Képvarázsa mindörökké ott ragyog.
És mikor a kertek őre zár kaput,
Ne fordulj el csalódottan, várj csak ott,
Mert a rózsa odaküldi vigaszul
Esti széllel a mézédes illatot.
¤
Nem vagyok éji lepke, hogy hevesen
Lángba repüljek és odavesszek. Igen,
Gyertya vagyok, mit szenvedélye emészt,
Csendesen ég el, nem veszi észre a szem.
Szúfi versek ezek, amelyeket nem feltétlenül kell szó szerint érteni. Aurangzeb nem bánta, ha a kedvenc lánya szúfi és hindu költőket olvas, vagy a perzsa vallást tanulmányozta, csak egyet nem viselt el, azt, ha a hercegnők politizáltak. Ez pedig elkerülhetetlen volt, egyrészt mert Zebunissza nevelte az egyik öccsét, a későbbi II. Akbár császárt, akinek születése az anyja életébe került. Aztán ott volt Dara Sikoh, akinek Sah Dzsehán a trónt szánta. Ez a herceg nemcsak politikai ellenfél, hanem szúfi misztikus és tudós, Dzsehanára kedvence. A hercegnek meg kellett halnia, Sah Dzsehánnak az agrai vár lett a börtöne, hogy Aurangzeb a trónra léphessen. Végül mégsem miatta fordult a császár Zebunisszától; azt nem tudta elviselni, hogy az öccsét támogatta. Pedig a fiatal herceg csak ugyanazt tette, amit az apja: alig várta, hogy a trónra kerüljön. 1681-ben rádzsput szövetségeseket szerzett, és elismertette magát császárnak. Aurangzeb megfutamította a hadseregét, megtalálta Zebunissza leveleit, amelyekből kiderült a cinkossága. Fiának megbocsátott, de lányának soha. 1682-ben a Szalim erődbe záratta, ahonnan csak a halál szabadította ki, húsz évvel később.
Zebunissza magányosan és elfeledetten élt az erődben. Kizárólag fekete ruhát viselt, és a költészettel vigasztalódott. Makhfinak, elrejtettnek nevezte magát, és nosztalgikusan emlékezett vissza az udvari élet színesen kavargó forgatagára:
Makhfi, te mondd meg, hol van az ünnep,
Merre a víg mulatók derülnek?
Szívem mélye az ünnepi asztal,
Melyet az ünneplők körülülnek.
¤
Ne bánd, ha bülbül új dalokra lel,
S a kincset rózsakertben szórja el.
A szenvedély s a szent öröm övé,
Extázisában míg csak énekel.
Soha többé nem találkozott az apjával, aki szótlanul fogadta a halálhírét. Negyven év telt el, mire megtalálták és kiadták a verseit (Diván-i-Makhfi). A perzsa költészet kiemelkedő alakja, rejtélyes és romantikus.
Miként a virág, mi tűzzel színt cserél,
Vagy egyre forróbb lángokról regél,
Szívemben úgy virult a szenvedély.