"Az emberélet útjának felén…"- ahogy Dante írja, vagy inkább már azon is túl, számba veszed, amin már túljutottál, és elmerengsz azon, mi lehet még, ami kimaradt eddig az életedből.
A világot vízszintes irányban nagyjából már be – akarom mondani – körbejártad. Jöhetne tehát a függőleges út. S ha még nincs itt az ideje a lefelé irányú távozásodnak, akkor csakis a "fölfelé" jöhet számításba.
Ha hegyre mászol,
eléd tárul a világ.
Gazdagabb leszel.
Szép, nyári éjjel érdemes útnak indulni, mikor tiszta az ég, csak a Hold világol, meg irányt mutatnak a kissé hunyorgó csillagok. A Göncöl-szekér rúdját kell követni, akkor nem tévedhet el az ember. A hegyre fölfelé legbiztosabb a körbe-karikába út. Igaz, hogy minden fordulónál ugyanott találod magad, csak némileg magasabban. És persze ezzel arányosan benned is nő az elégedettség érzése. A csúcsra érve, legyőzvén a karvastagságú gyökereket, a síkos, ingatag köveket, a kisebb vízmosásokat, sőt az összekapaszkodott indákat és tücsköket-bogarakat, úrrá lesz rajtad a kitörő sikerélmény. Persze csak néhány pillanatig, mert kezded másképp látni a dolgokat. A növekvő tériszonyon kívül csalódást érzel. Hogy ez a hegy nem is olyan magas, hogy még feljebb is lehetne, meg hogy a plafon a csillagos ég… Csak toporogsz ott fenn, nyújtogatod a karodat meg a nyakadat, de nem jössz rá, hogyan tovább. Ahogy így szerencsétlenkedsz, eszedbe jut egy versike:
Magas hegyre hágsz,
a csillagokhoz érsz, de
nagyot zuhanhatsz.
Hát persze! Hogy eddig erre nem gondoltál! Ha a csillagok közé akarsz jutni, nem fölfelé, hanem lefelé kell venned az irányt. Csak egy bátor mozdulat, egy ugrás az egész.
Test le, lélek fel.
A csillagok csodálnak.
Egy hős érkezett.
10 hozzászólás
Kedves Kati!
Ha nem úgy fogom fel írásodat, mint egy öngyilkossági kísérlet :), akkor csak tényleg úgy lehet elrugaszkodni a földi síktól, hogy levetünk mindent magunkról, és megszabadítva testünket a tömegvonzástól, elkezfünk könnyedén felemelkedni, felnőni a csillagokhoz.
Szeretettel: Szabolcs
Kedves eferesz!
Nem öngyilkossági szándék, hanem az ember fölfelé való törekvése, ha kell, az élete árán is.
Köszönöm, hogy elolvastad. Szeretettel: Kati
Kedves Kati!
Szabolcsnak adott válaszod semmiben sem lehet más attól, hogy mindez
csupán öngyilkosság lehet: így is, úgy is! Ezért a csillagok nem fogják
azt az ostoba embert csodálni.
Megmondom őszintén, én az egészet hihetetlennek találom.
Szeretettel olvastam: Kata
Kedves Kata!
Az egész írás nem valós, csak szimbolikus. Egyébként tényleg bolond, aki önként a halálba megy. És mégis hányan megteszik, hogy vállalják a kockázatot. Vajon a legendabeli Ikarosz is bolond volt? Kétlem. Mégis kipróbálta a repülést és meghalt. Aztán az ember csak nem maradt nyugton, és ma már tudunk repülni-repülővel. A halál nagy titka is izgatja az ember fantáziáját, szeretné tudni, hogy mi vár rá odaát, de még életében, hogy el tudja mondani másoknak is. Az ember már csak ilyen. "Vegykonyhájában" előbb-utóbb mindent megkotyvaszt. Ha előbb el nem pusztítja saját életterét, a Földet.
Szeretettel: Kati
Szia Kati! Sic itur ad astra! Vagy nem? Bábel tornyát is azért építették, hogy elérjék az eget. Szegények nem tudták, hogy az milyen messze van még. Gőzük sem volt arról, h repülőre kellene ülniük. Persze mert nem volt még repülő. És ha lett volna? Mit segített volna? Az Ég ember számára így nem érhető el. De van azért egy másik módja. Nem arra gondolok, hogy majd "lefele" Tök jó írás. El lehetne rajta filózni! Üdv: én
Szia!
Egy haibun. A jó értelemben vett emberi nyugtalanság lenne benne, ami a fejlődés mozgatórugója, még ha ez sokszor áldozatokkal jár is. Üdv: Kati
Sokkoló, és nyugtató…
üdv. túlparti
Szia!
Végül megnyugszik az ember. Nem tehet mást.
Kati
Kedves Kati!
Az eleje nagyon bölcs meg a vége érdekes.Nekem is tériszonyom van.
Eddig sem voltam túlzottan mászós, de ezek után meg pláne.Drámában nagyon jó vagy szerintem.
Megérte elolvasni.
Szeretettel:Ági
Kedves Ági!
Ne haragudj, hogy csak hónapok múlva válaszolok a bejegyzésedre, de nem vettem észre korábban. Köszönöm, hogy még a nyáron itt jártál.
Szeretettel: Kati