A Dömötör-torony kísértete

A szegedi Fogadalmi templom egere egyáltalán nem volt szegény, mint ahogy arra a titulusából következtetni lehetett volna; ellenkezőleg, nagyon is jól ment a sora.

Még zöldfülű rágcsáló volt, amikor beköltözött, miután kíméletlenül kiebrudalták a paprikagyár raktárából – ha mancsai nem jártak volna fürgébben, mint annak a kövér takarítónak partvissal csapkodó, vaskos kezei, akkor bizony nem úszta volna meg ép bőrrel a dolgot. Neheztelt is kezdetben, amiért ilyen méltatlanul elbántak vele, de végül hosszas csavargás után rátalált AZ otthonra.

A Dóm tér jószívű galambjaival hamar összebarátkozott, ha a kürtöskalácsot majszoló gyerekek odavetettek pár morzsát nekik, mindig adtak Cininek is, csak úgy ragadt a bajsza a fényesen csillogó cukormáztól! Ha könnyű muzsikára vágyott, meghallgatta a harangjátékot, és gyönyörködött a babák táncában, vasárnaponként pedig az emberekkel együtt fülelte, hogy zeng az orgona, és kuncogott magában, hogy még csak nem is sejtik, hogy ő is ott lapul titokban a padok között.

Egyik éjjel azonban nem jött álom a szemére, mert valahonnan a térről sírás hangjai szűrődtek be a templom falának repedésein, és ez sehogy sem hagyta nyugodni. Fogta hát magát, és kiosont az éjszakába, majd hegyezte kerek kis füleit – semmi kétség, valaki tényleg sírt, és a hang a Dömötör-torony felől jött.
Végigfutott hátán a hideg: a galambok ugyan említették, hogy a 11. századból maradt ódon építmény falai között egy kísértet tanyázik, akinek sűrű könnyei olykor még a Tisza vizét is megárasztják, de Cini mindig azt hitte, hogy csak ugratják.
– Boszorkányok és kísértetek – hőzöngött magában, miközben felötlöttek benne a régi mesék, amelyeket még édesanyja cincogott a fülébe kisegér korában – Csuda egy város ez, node csak nem hagyhatom, hogy itt bánkódjon az örökkévalóságig!

Keresett magának egy aprócska lyukat, amelyen át hipp-hopp bent termett a torony belsejében, és a furcsa szobrok között megpillantotta a szipogó kísértetet.
– Ki van itt? – kérdezte ijedten a fiatal lány, és vékony, áttetsző karjait védekezőn emelte maga elé.
– Ejnye, no, hát Te vagy a szellem, és megijedsz egy ilyen pöttömnyi egérkétől, mint amilyen én vagyok? – nézett rá rosszallóan Cini. – Miért sírsz?
– Azért, mert magányos vagyok – válaszolta hüppögve a kísértet, miután felocsúdott a meglepetésből, hogy egy egér szólt hozzá. – Mert valaha rátarti voltam, és csak olyan legényhez voltam hajlandó feleségül menni, aki lehozza nekem a csillagokat az égről!
– De hát az lehetetlen! – tátotta el a száját Cini – Csak egy bolond vállalkozna ilyesmire!
– Egy szerelmes bolond – révedt maga elé szomorúan a lány, majd lekuporodott a kisegér mellé, és mesélni kezdett:
– Volt egy fiú, Tán Palkónak hívták, ott lakott egy járásnyira tőlünk, és annyira szeretett volna a kedvemben járni! Nem riadt volna vissza még a boszorkányságtól sem. Felkereste az öreg Márit; úgy hírlett, ő minden ördöngősségre képes, és ő azt mondta neki, hogy ha éjfélkor odaáll a Tisza partjára, majd meglátja, hol bocsát hidat a folyóra a telihold, és azon elindulva eljuthat a Hold udvarába, ahonnan elhozhatja nekem a csillagokat. „Meglátja, Annácska – ezt mondta nekem Palkó – a kegyed menyasszonyi ruháját már csillagok ékesítik majd!” De többé soha nem tért vissza… A vén szipirtyó váltig állította, hogy márpedig biztosan eljutott a Hold udvarába, Isten őt úgy segélje, én pedig azt mondtam, hogy ha így van, akkor én is utána megyek! A következő holdtöltekor meg is indultam a folyó aranyló hullámain, de a híd nem bírt el engem, és elmerültem a vízben… Azóta itt vagyok.

Nagyon elbúsult Cini a történet hallatán, hiszen ekkora bánaton még az ő nagy szíve sem segíthetett, de azt megfogadta, hogy ezentúl nem hagyja, hogy Anna magában keseregjen, és minden éjjel meglátogatja.

Egyszer aztán egy fülledt augusztusi éjszakán felbotorkált a Dóm egyik tornyának csúcsába, és onnan kémlelte a várost, a hatalmas síkságot – a Tisza lágyan hömpölygött a görbe hátú hidak lábai alatt, a házak ablakszemeiben lassan kihunytak a fények… És akkor egyszercsak meglátott valami csodálatosat.

Az égen végigszántott egy hullócsillag, aztán még egy, és sorra jött a többi is, míg végül Cini már nem is tudta számolni…
– Lehet, hogy Palkó küldi őket a Hold udvarából – mosolyodott el bánatosan, hiszen maga sem hitte, de azért hozzátette:
– Ha így van, én azt kívánom a következő hullócsillagnál, hogy Annát az udvarban érje a következő holdtölte, Palkó mellett!

Cini soha többé nem hallotta Anna sírását. Az immár lakatlan Dömötör-torony kísértete visszatalált szerelméhez, a kisegérre pedig azóta is nevetnek a csillagok.