Sokáig azt gondoltuk, hogy a szomszéd házban senki sem lakik. Elhagyatott benyomást keltett, és ráfért volna az alapos kifoltozás. A kerten sem látszott a gazda figyelme, egy sor ribizli, egy sor egres egészen elveszett a gazok között, és a hernyófészkeket sem szedték le a fáról. Egyszer mégis motozást hallottam a kertkapu felől, és rögtön vasvillát ragadtam. Nagyon elszemtelenedtek, amióta nem irtják őket, mindenhová betörnek, és különösen kedvelik az elárvult házakat. Aztán kiderült, hogy csak a szomszéd jött haza. Kétszer is oda kellett néznem, hogy egyszer észrevegyem. Kicsi volt, sovány, jelentéktelen, egyszóval az a fajta, akit fipsznek neveznek mifelénk. Nem tudtuk a rendes nevét, akarta tudni az ördög, és így ragadt rá a fipsz.
Egy ideig újdonság volt, nahát, van ám nekünk szomszédunk is, igaz, hogy nekem még az orromig sem ér, meg valószínűleg elfújja az első komolyabb szélroham. Eike többet volt otthon, jobban ráért, gondolom, elég sokat unatkozott. Kiképezte magát fipszlesőnek, de a legnagyobb rosszakarattal is, hetente legföljebb egyszer akadt jelenteni való: Ma egy nagy dobozzal jelent meg a fipsz, akkora volt, mint ő maga. Lehet, hogy üres volt, mert könnyen elbánt vele. – Csak egy pillanatra láttam, kibámult a konyhaablakon. – Kiment a kertbe, éppen akkor, amikor a legjobban szakadt az eső.
Lassan kiismertük a fipsz szokásait. A hét elején kora hajnalban járt el hazulról, csomagokat és vödröket cipelt haza. Szerdától vagy csütörtöktől aztán ki se mozdult a házból. Mit csinálhat egész nap, ha nem főz, nem fűt, és meg se nyikkan? Eike minden szempontból az ellenkezője volt. Ha éppen nem hangosan énekelt, akkor a tárgyakkal pörölt. Ostoba gyertya, miért kellett elaludnod? Te lábas, maradj meg a tűzhely szélén! Téged meg most szépen beraklak ebbe a nagy fazékba, a jó kis káposzta közé – és ez gyakran előfordult, mert Eike meg volt győződve arról, hogy a gyenge csibehús meg a savanyúkáposzta egymástól úgyszólván elválaszthatatlanok. Engem a világból ki tudott volna üldözni vele, de persze mi mást mondhattam volna, szeretem, imádom, nagyon finom.
Ha egy asszony valamit a fejébe vesz! Előre tudtam, hogy ez így lesz, mert mindig ráér és unatkozik. Kellett volna két vagy három kisgyerek, akkor lehiggad – de a gólya nem jött magától, és végül már én se bántam. Legalább csendesség van, már mint éjszaka, amikor Eike mélyen alszik. Erre mondják azt, hogy tiszta lelkiismeret.
A fipsz felől nyugodt lehettem, hanem úgy egyébként, hát nem is tudom. És még csak nem is haragudhatnék rá, mert milyen élete van mellettem? Minden nap ugyanaz az unalom, vasárnap prédikáció – idestova tíz éve várjuk, hátha mond valami újat, de nem. Folyton azokról a szörnyű másokról beszél, akik nem dolgoznak, csak jól akarnak élni, és még imádkoznom is nekem kellene helyettük, azért, hogy végre üdvözüljenek. Azt hiszem, senkit sem utálok annyira, mint ezeket a másokat. Bár lehet, hogy szeretném is őket, csak költözzenek el innen jó messzire.
Egyszer azt mondja az Eike, az egyik ilyen uszító prédikáció után: megleshetnéd holnap, mit csinál a fipsz. – Hogy én? – Te hát. Vagy talán én járjak a fipsz után?
Nem volt semmi kedvem. Ezért keljek fel hajnalok hajnalán?
Te nem szeretnéd tudni, hogy miben sántikál?
Miért jó az nekem, ha megtudom? Egy ilyen fipsz, egy semmi ember.
Zöld hajnalban keltett fel másnap. És még így is tovább aludtam volna, de már ott toporgott a pitvarban a Heinz meg a Seppl, a két bajtársam. Persze nem a háborúban jeleskedtünk együtt, csak ők is házas emberek.
Megbeszéltük, hogy nagyon óvatosak leszünk, hiszen nem akarjuk megbántani. Csak megnézzük, hol csatangol. Kevés büntetés ez, amiért magától nem mondja meg.
Az ám, de itt nem úgy megy, mint Bregenzben, amikor a heti vásárt tartják. Nem lehet elvegyülni a tömegben. Senkit sem lehet becserkészni úgy, hogy az fel ne tűnjön. Hagytuk hát, hadd menjen csak az orra után, mi meg lent maradtunk a horhoson. Hamar kiderült, hogy a tóhoz igyekszik. Igaz, inkább csak kacsaúsztató, de mi tónak mondjuk; van is egy régi történet, hogy a fenekén egy veres sárkány lakik. Hát persze, sárkány! Ki is állna a pocsolyából mind a hét feje.
A fipsz nem fogott gyanút. Máskor is járnak emberek a horhoson, arra való. Bement a vízbe, majdnem térdig, aztán valami ócska edénnyel meregette ki a sarat, egyenesen bele a vödrébe – mert azt meg kell adni, hogy felkészült az iszaphalászatra rendesen. Mindenféle merítőeszközzel fölszerelkezett, mintha nem lenne tökéletesen mindegy. Heinz mindjárt megmondta, hogy kár volt eljönnünk, ez csak egy sült bolond, de Seppl finomított a véleményen: Nem bolond az, csak velünk járatja a bolondját! Minket akar megtéveszteni. – Ugyan már, mondtam erre, ez csak egy fipsz, mit gondolsz, mennyi ész szorult abba a kis kopasz fejébe? – Seppl csak mondta a magáét, és még a sárkányt is fölemlegette, mint bizonyos elrejtett kincsek őrizőjét. Sajnos közben kijöttünk a takarásból, és a fipsz is felfigyelt. Nagyon dühös lett, morgott valamit a nemlétező bajusza alatt, összeszedte a vackait, és elsietett. Egyetlen szóval sem kérdezte, hogy mit keresünk ott, az igaz, hogy mi sem faggatóztunk. De ahogy fölkapta a vödrét, kifröccsent egy kis sár, nem sok, alig egy maréknyi, és az úgy csillogott a korán kelő nap fényében, mint az arany.
Úgy, hát mégsem bolondult meg teljesen! A veres sárkányhoz nem volt szerencsénk, de jobb ez így, elég, ha tudjuk, nem közönséges sár van a kacsaúsztatóban. Mondanom sem kell, hogy mindjárt visszamentünk, vödrökkel, meg mindennel, ami kell a halászathoz, de egy szemernyi arany nem volt a sárkány iszapjában, azon kívül, amit a fipsz loccsantott a földre.
Többé nem láttuk ezt a fipszet, elköltözött, vagy az ördög vitte el, és Eike egészen búskomor lett – ki gondolta volna, hogy egyszer még ennyire hiányzik neki a fipsz.
12 hozzászólás
Kedves Müszélia!
Rejtélyes történeted egészen magával ragadott! 🙂
Én nem szoktam foglalkozni vele, hogy mit csinálnak a szomszédaim. Lehet, hogy érdemes lenne?
Bár ők nem kis mitugrászok, hanem jó nagydarab pasik…
Judit
Szia J.
de régen találkoztunk virtuálisan? Jól vagy, minden ok?
Szia Müszélia! 🙂
Mindig értékesek az írásaid, van komoly mondanivalójuk, stilisztikailag is magas szinten állnak.
Azt gondolom, hogy sokaknak kellene olvasni téged, hogy tanuljanak.
Témáid sokszínűek, képben vagy az élet minden területén.
Ez a próza is megtalált, mert kiválóan fogalmaztad meg, mert hagytál benne titokzatosságot.
A felépítését éppen ezért tartom kiválónak.
Remélem, lesz még ilyened, mert ugyan régeben hangoztattam azt, hogy a prózákat nehezebben élem, de megszerettették velem az alkotók.
Te vagy az egyik, ezt köszönöm. 🙂
Írj sokat, mert látom, hogy bőven akad forrásod. 🙂
Szeretettel: Kankalin
köszi, Kankalin, azt hiszem, az én írásaimat olvassák a legkevesebben ezen a blogon. nem baj, már megszoktam.
gondolom, az a baj, hogy nem szoktam privátban jópofizni, futballmeccsekről eszmét cserélni, se hízelegni.
Szerintem nem a jópofizás a baj. Úgy vélem, hogy a prózákat alapból is kevesebben olvassák.
Önmagam is ide sorolom (soroltam eddig).
Számomra a szerkesztői feladatok nem többletmunkát adtak, hanem élvezeteket.
Vannak olyan művek, melyekkel sosem találkoztam volna sima Kankalinként. Nem azért, mert nem érdekeltek, sokkal inkább amiatt, hogy nem volt időm szembesülni velük.
Most sincs időből több, de úgy gondoltam, nyomot hagyok azoknál, akik kiemelkedőek. 🙂
Te az vagy. 🙂
Köszönöm az élményeket! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Szia Márta, nekem is nagyon tetszett (nekem minden írásod tetszik, s mindet el is olvasom, még ha nem is reagálok mindegyikre) Most olyanokat nem fogok írni, h "nagyon jó a stílusod", stb, mert hát milyen legyen – én már ismerlek ebből a szempontból és el se olvasnám, ha nem lenne olvasmányos, érdekes. Hogy miért nem írnak mások? Sztem elsősorban azért nem, mert te sem írsz nekik. Ez a világ már csak ilyen, hogy bölcselkedjek egy kicsit (nekem sem áll jól) – a kölcsönösségen alapul minden. Más kérdés, h az adatlapodon biztos látod, hogy sokan elolvasták! Üdvözlettel: én
szia Laci,
tudod, ez a tipikus esete annak,hogy a tyúk volt-e előbb, vagy a tojás. kezdeten rengeteg hsz-t írtam, nem volt reakció, illetve csak minimális, meguntam. most meg azt lehet mondani, ja, ha te nem írsz, én sem írok. de nem is kell. gondold csak el, elolvassuk egy szerző művét, aki már régen meghalt, nincs lehetőségünk arra, hogy megírjuk, teccett-nem teccett – nem hiányzik neki neki se, nekünk se.szóval, meg lehet élni, meg lehet halni interaktivitás nélkül, egyébként pedig a tyúk és a tojás.
emelkedjünk felül. szép napot
Kicsit (nagyon) rezignált vagy:) és félve mondom: cinikus (bagoly mondja a verébnek, h nagyfejű). Végül is azt csak Te tudod, szükséged van-e sikerélményre (?) DE még az Úr is azt mondta Lucifernek: "dicséretemre nem találsz-e szót, vagy nem tetszik tán, mit alkoték?" Szval még Neki is szüksége volt dicséretre. Persze, hogy, hiszen a templomok is ezért vannak:) Az Önmagában Létező lehet, h felül van mindezen:) Te csak írjál, én mindig az olvasód leszek!!!
ja, rezignált vagyok. az ember általában maga is tudja, hogy valami igazán sikerült, vagy csak elkészült. a külső sikerélmény akkor lenne fontos, ha az írásból élnék. erre már nem fog sor kerülni.
Kicsit mogorva ez a fipsz… 🙂 Kicsit ismerős… Titkokba bujkáló, magány mágikus burkában rejtező ismeretlen… talán semmi különös nincs benne… csak a körüllengő titok… Mit félt? Mitől félhet? Milyen kincseket gyűjt, ha nincs kinek? S minek gyűjti? úgy semmit sem ér… Tanultam-e ebből? Ha eltűnök onnan, ahol szinte nem is vagyok… miféle hiányokat fogok szülni?
Köszönöm, hogy ide vetődhettem lapozgatás közben… na meg azt, hogy a kis történet szülte belső vonatkozásaim Ariadné fonalát még bombolygathatom magamban… hátha az is kifelé visz egy szobámból 🙂
biztos, hogy ez a fipsz egyáltalán "ember?" mert ha nem, akkor természetesen mások a szabályok is.
kösz, hogy elolvastad.
Na igen: németül valami izgő mozgó apróságot jelent, ha jól tudom… leginkább úgy fordítanám: motoszka… 🙂 Ennek fényében is kicsit már értelmet kap 🙂