Hideg szél süvített végig a városon. Elvira elgémberedett ujjakkal vette elő a kulcsot, majd kinyitotta kicsiny lakásuk ajtaját. Első útja a gázkonvektorhoz vezetett, hogy meleget csináljon, mire fia hazaérkezik. Kabátját levetette, a tejet és a felvágottat berakta a hűtőszekrénybe, és máris megszólalt a csengő. Zolika fagytól piros arccal lépett be az ajtón. Ahogy egy kisdiákhoz illik, táskáját azonnal bevágta a sarokba. Elvira már vagy ezerszer figyelmeztette emiatt, de most úgy döntött, nem teszi szóvá. A gyerek a konyhaasztalra nézett:
– Van valami uzsonna?
Elvira mint mindig, ma is gondolt örökké éhes csemetéjére, és bármennyire is drágának találta, mégiscsak betért a péküzletbe, hogy fiának túrós táskát vegyen.
– Van, de előbb moss kezet!- hangzott a válasz.
Zolika kelletlenül indult a fürdőszoba felé, ahonnét hamarosan vízzubogás hallatszott. Az anya a biztonság kedvéért ellenőrizte, hogy valóban megtörtént-e a dolog, mert a kisfiú nem egyszer csak álcából folyatta a vizet, ugyanis ki nem állhatta, ha mosakodnia kellett. Hamarosan boldog csámcsogása hallatszott.
– Mi történt az iskolában?- tette fel az anya a klasszikus kérdést.
A fiú a megszokott módon reagált:
– Semmi.
– Feleltél?- folytatta Elvira a faggatózást.
– Nem.
Ez a párbeszéd mindennap elhangzott anya és a fia között, többnyire hasonló módon. Az asszony sejtette, hogy így nem tudja fiát szólásra bírni, de jobb ötlet nem jutott eszébe.
– Hát a hittanon volt valami?
A gyerek gondolkodott egy darabig. Most mesélje el anyjának, hogy Balázzsal papírgalacsinokat csináltak, és azzal próbálták eltalálni a plébános elálló fülét, amikor hátat fordított nekik? Az a szerencse, hogy a pap nem vette észre, pedig az egyik erőteljesebb találatnál a füléhez kapott. Ha ezt most elmondaná, anyja minden bizonnyal jól megszidná, és megígértetné vele, hogy ezután jól fog viselkedni, amit pedig nem tudna betartani.
– Á, ott sem történt semmi különös.
Elvira nem elégedett meg ennyivel. Mindenáron szeretett volna jobban részt venni gyermeke életében, többet megtudni az iskolai tevékenységeiről. Ezért megkérdezte:
– Miről beszélt ma a pap bácsi?
Zolika megvakarta a feje búbját:
– Azt hiszem, a…a világ teremtéséről.
Végre egy olyan téma, ami Elvira szívéhez közel állt. Jóleső mosollyal folytatta a kikérdezést:
– Na és ki teremtette a világot?
A gyerek megvonta a vállát.
– Biztos vagyok benne, hogy tudod- jegyezte meg az anyja.
– De nem tudom!
A kisfiú bekapta az utolsó falatot. Morzsákat keresett az asztalon, minden erejével erre koncentrált.
– Dehogynem tudod. Már mi is beszélgettünk erről.
Zolika megadta magát, úgy válaszolt, mint aki minél hamarabb túl akar lenni ezen a kellemetlen ceremónián.
– Hát az Ur, na.
Így mondta, rövid „u”-val, ahogyan a szó eleji hosszú magánhangzókat ejteni szokta.
13 hozzászólás
Nagyon remek is mű! Nagyon elnyerte a tetszésem!
Kedves Antonia!
Köszönöm a hozzászólásodat, örülök, hogy tetszik.
Kedves Rozália!
Édes életképet tártál elénk, nekem nagyon bejött, csoda jól kezeled a "finom" hangulatokat, melyek nagyon meghatározó jelleggel bínak, bármilyen kapcsolatban, vagyis remek kis alkotás!
Üdvi: dp.
Nagyon köszönöm, Dinipapa!
Eszembe jut a fiam, akiből mindig mindent harapófogóval kellett kihúzni annak idején, amikor tán olyan idős volt, mint ez a gyermek. Nagyon életszerű kis írásod. Gondolom, az urna szóra írtad. Nagyon tetszett, gratulálok szeretettel: Colhicum
Köszönöm, kedves Colhicum a hozzászólásodat. Igen, az urna szóra írtam.
Kedves kis történet!
Köszönöm a látogatásodat, Boer!
Kedves Rozália!
Nagyon kedves kis életképet rajzoltál olvasóid elé, bár ha nem haragszol, egy picit befejezetlennek éreztem, de ez biztos az én hibám.
Szeretettel: Zagyvapart.
Kedves Zagyvapart!
Örülök a véleményednek, a novellát pályázatra írtam, és minél rövidebbet akartam.
Szeretettel: Rozália
Aranyos történet! A vége egy kis szójátékkal zárult, ez nagyon viccesen jött ki. Tetszett és gartulálok!:)
Köszönöm, kedves Sleepwell!!
Nagyon jo lett;) !!!!!!!!!!