Az öreg T. nehéz éjszakán volt túl. Felbolydult gyomra többször is kiüldözte az ágyból. Az ajtó kilincsébe kellett kapaszkodnia ahhoz, hogy fel tudjon állni. Milyen szerencse, hogy kicsi ez a szoba, semmi nincs messzebb, mint egy karnyújtásnyira: ágy, íróasztal, könyvespolcok. Maholnap már csak az ágyra lesz szükség, vagy arra se. Előbb-utóbb mindannyian elmegyünk a hadak útján.
A görcsös fájdalom nem akart elmúlni. De még ennél is rosszabb volt a villogás. Tegnap este jelentkezett először, de csak egy-egy pontban. Az elsőnél még önkénytelenül odakapott, azt hitte, meg tudja fogni. De az csak egyet villant, azután kihunyt. Most meg, egymás után jönnek a villogó pontok, balról jobbra, balról jobbra, hosszú zsinórban. Mi ez? Megdörzsölte a szemét, de ez nem használt. Nem sima látási zavar, valahol mélyebben lehet a baj fészke. Csukott szemmel is látta őket, az egymást kergető villangókat. Legalább két percig tartott az első roham, aztán mintha elvágták volna.
Nyugodj meg, mondta magának T. Nem kell tudomást venni róla. Majd elmúlik, ha belátja, hogy nem foglalkoznak vele.
Elkészítette a teát, nem kis önuralommal, de a pontok visszatértek, villogtak és száguldoztak. T. megpróbálta, hogy tud-e olvasni. Fölvett egy papírszeletet, egyet a sok közül, amelyek gondosan halmokba rendezve álltak az íróasztalon.
„Mindkét nemest berendelték a herceg udvarába. A rádzsa azt javasolta, menjenek együtt, és meghívta Dilelt Sahpurába. Dilel megnyergeltetett húsz lovat, fölszerelte magát ajándékokkal és pénzzel, majd útnak indult. Ummeda nagy barátsággal fogadta. Egy tálból ettek, egy kehelyből ittak. De alig lépték át a templom küszöbét, Amargarh urának a feje végiggurult a padlón. Vére az oltárra fröccsent. A gyilkos azonban nem elégedett meg ezzel; elrabolta az élettelen ellenség lovait, és elbitorolta a málhát. Mondják, hogy tehetetlen dühében többször is belerúgott a levágott fejbe. A legrosszabb rémregényben is ritkán olvasunk olyat, ami a 12. században, Sahpurában történt.”
Olvasni még tudok, állapította meg T., úgy értem, nem mosódtak el a betűk, és észnél vagyok. Fel tudom idézni azt, amit elolvastam, ezt a néhány sort Rádzsaszthán történelméből. Csak ezek a villogó pontok… Ha legalább tudnám, hogy mit jelentenek.
A villogás megint abbamaradt, éppen olyan váratlanul, mint azelőtt, de a görcsös fájdalom nem múlt el. Sem összegörnyedve, sem hátradőlve… A tompa fájdalmat elég jól viselte T., akkor is, ha napokig tartott, ezzel azonban nem lehet sokáig együtt élni. A hasa felfúvódott, és olyan kemény volt, mint a dob; a zsigerei… no igen, a zsigerekről ne is beszéljünk, bár az elmúlt éjszaka igazán megszabadulhattak mindentől, ami bajt okozhat. Csak a levegő fáj? De miért? És miért villog már megint?
Gépiesen nyúlt a következő papírszelet után. Itt kezdődött Ummeda és Dilel története. Apró torzsalkodások a közös határon. Viták, fenyegetés, aztán verekedés; Rádzsaszthánban könnyen elszabadulnak az indulatok. Valaki elszántott egy-két barázdát a szomszéd földjéből, de ez már a megtorlás volt azért, amiért a másik visszaütött. Dilel birtoka volt a kisebb, de a vára egy meredek sziklán emelkedett, sűrű erdő vette körül, lehetetlenné téve a rajtaütést. A sahpurai nemes nem is gondolhatott a nyílt támadásra. Közben egyikük sem engedett a maga igazából. Ummeda foglyul ejtette ellenfelének vagyonosabb alattvalóit, és magas váltságdíjat követelt; Dilel viszont elhajtotta a birtoka közelében legeltetett marhákat. Ki tudott volna igazságot tenni köztük most már, ki emlékezett arra, hogy ki kezdte a viszályt? Rádzsaszthánban forrófejű emberek élnek, könnyen megharagszanak és könnyen megbékülnek, a könyörtelen makacsság éppen annyira jellemzi őket, mint a könnyelmű nagylelkűség. Nagy gyerekek, nem lehet őket nem szeretni, de a veszélyes játékokat el kellene zárni előlük.
Ez a sok cédula itt Rádzsaszthán történelme, az első invázióktól a mai napig, gyakorlatilag készen van, csak be kellene írni a gépbe – mert az öregek még papíron fogalmaznak; írnának talán lúdtollal is, de melyik bolt árul pennát, kalamárist?
Lassabb, mint a klaviatúra? Való igaz, de az a kevés idő, amíg a penna eljut a kalamárishoz meg vissza, nagyon is szükséges: akkor formálódik gömbölyűre a mondat, akkor kapja meg a sok elegáns kanyart, amit akár Cicero is megirigyelhet. Mit tud ehhez a klaviatúra? Nem a kitartásra méretezték. Csak száguld, mint a versenylovak.
T. megint arra gondolt, akkor kellett volna élni, amikor még mindenre volt idő, lassabban siklottak az órák, és a perceket nem kérték számon. Vagy talán élt is, például Wolsey kardinális idejében, az a világ nagyon tetszett neki. Az igaz, hogy Wolsey nem ért jó véget, de melyik jó, melyiket érdemes választani? Elaludni egy nagy karosszékben, és nem ébredni fel soha többé? Száműzni a lakásból minden karosszéket, próbát tenni az örök élettel, örök fiatalság nélkül, mint a boldogtalan Tithónosz? Tücsökké válni végül?
Talán a tücskök nem szenvednek sokáig, kicsi és gyenge a testük, nem bírják sokáig a gyötrelmeket. T. azonban a régi korokba vágyódott, amikor az emberek még veszélyesen éltek, és szerették is a veszélyeket. Acélból volt a testük, kötélből az idegeik. Mint ez a sahpurai rádzsa, aki meg akarta edzeni a fiát; fölakasztotta egy hosszú gerendára, aztán hívatta a gyerek anyját, gyönyörködjön egy kicsit a látványban ő is. A gyerek nem élte túl. Istenem, olyan sok a gyerek. Tíz feleség él az ágyasházban, és folyton csak marakodnak. Most legalább eggyel kevesebb lesz rá az okuk.
Mégse mondta volna a rádzsáról senki, hogy rossz ember, legföljebb excentrikus. A magányos kirándulásokat szerette, lóháton vagy gyors tevén. Ilyenkor napokra eltűnt, és senki nem sejtette, hogy merre jár. Egy ilyen alkalommal találkozott Dilellel, akit népes kíséret vett körül. Persze Dilel se volt hétköznapi ember. Ahelyett, hogy végzett volna az ellenfelével, meghívta az amargarhi sziklavárba, megvendégelte, és gazdag ajándékokkal bocsátotta el.
Ezt a „sértést” torolta meg Ummeda, már tudjuk, hogyan.
T. kikapcsolta a számítógépet. Semmi értelme, ha egyetlen betűt sem üt le, csak mélázik a papírszeletkék felett. Sohasem feküdt le nappal, de most megtette. Lassan hozzászokott a fájdalomhoz, de ezzel a villogással képtelenség együtt élni. Kicsi, sárga pontok, néha akad köztük egy zöld, és mindig balról jobbra. A falba ütközve eltűnnek, de ugyanabban a pillanatban felbukkannak a bal oldalon.
Az életemet vedd el inkább, csak az eszemet ne, imádkozott csendesen T.
Aztán elaludt, vagy nagyon valószínű, hogy elaludt, mert megszűnt az éles fájdalom, és a pontok sem villogtak többé. Jótékony homály és meleg ölelte körül, amelyben már nem kellett gondolkodni. Odaát minden magától értetődik, és minden tökéletes.
„Dilel fia hadsereget gyűjtött, hogy bosszút álljon. Erre azonban már nem került sor, mert a herceg maga küldött katonákat Sahpurába. Ummedának vissza kellett adnia a lovakat, és minden egyebet, amit jogtalanul lefoglalt; Dilel fia öt falut kapott kárpótlásul. A gyilkos többi földjét a herceg megtartotta magának. Ummeda eltűnt Sahpurának még a közeléből is, és az évkönyvek nem jegyezték fel, hogy mi történt vele.”
1 hozzászólás
Elolvastam ezt az írásodat is és nem bántam meg.:) A befejezés alig észrevehetően misztikumot csempész a történetbe.