Egyszer csak feltűnt az ebédlőben: jóképű, sportos, elegáns, az a típus, amelyről a nagykönyv azt mondja, hogy mágikusan vonzza a nőket. Fekete haja a homlokába hullott, nem rendetlenül, hanem művészien. Szürke szemek mérték fel a kínálatot. A paradicsomleves és a kolbászos rizottó felejthető, de a menü kit érdekel? Független és nem független nők lesték minden mozdulatát, és izgatottan suttogtak egymás között: Ki lehet ez? Biztosan egy mérnök. Hallottam, hogy a fejlesztési osztályon… Inkább közgazdász. Nem, az nem lehet, sokkal intelligensebbnek látszik, mint a mi közgazdászaink.
Micike gyorsan elmondta, hogy a régi vállalatánál volt egy pasi, kircsi és szupcsi, de csak ameddig meg nem szólalt; ne tudjátok meg, hogy mekkora bunkó volt. Nem is tudták meg, mert senki nem figyelt Micikére. Annál sokkal nagyobb volt az izgalom. Az a bizonyos „vödröt alám,” ahogy azt mifelénk mondják.
Biztosan homár, jegyezte meg Micike sértődötten, de most sem figyelt rá senki.
A szépfiú megkóstolta a paradicsomlevest, kiszedegette a kolbászkarikákat a rizottóból, és elment anélkül, hogy valakit megszólított volna, meg lehetett volna szólítani.
A ninák és a szelepkék majd elnyelték a tekintetükkel, de hiába.
Ettől kezdve minden nap látták ebédnél a szépfiút, megtudták, hogy fejlesztő mérnök, és nem visel gyűrűt. Ami persze nem 100 %, de mindenesetre jó jel. Meg kell fogni, fülön kell csípni, el kell rángatni az anyakönyvvezető elé, ki kell préselni belőle egy gyerekre való spermát, a bankkártyáit, aztán mehet Isten hírével. Nem értette meg a ninák és a szelepkék bánatos, nagy lelkét. Ja, hogy ők maguk sem értik? Az más. A nő legyen titokzatos.
A szépfiúnak lehetett némi tapasztalata a feltöltött ajkakkal és keblekkel, bongyor szempillákkal, mert továbbra is megközelíthetetlen maradt. Ami csak annál jobban fölkelti a kiskegyedek vadász-szenvedélyét. Szinte mindannyian készen álltak arra, hogy két-három évre beleszeressenek.
Ennyi idő bőven elég ahhoz, hogy megszülessen a gyerek, a pasi pedig fizet, mint a köles. Huszonkét évig, ha minden jól megy.
Nagyvadat becserkészni nagy élvezet. Ninák és szelepkék fogadásokat kötöttek, kinek sikerül hamarabb, legalább egy éjszakára. Nem olyan boldogító, mint esküvővel és menyasszonytánccal, de jó esetben így is összejöhet a kölyök, aki a társadalom elismerését és az arany életet biztosítja. Micike már kiesett a megfelelő korcsoportból, és csak a rosszindulatú megjegyzésekre szorítkozott. Nem baj, ha savanyú, csak szőlő legyen. De Aliznak és Évának nagyon jók az esélyei. Minden szabad idejükben lúgosítanak és szálkásítanak, az eredményt pedig szívesen teszik közszemlére.
A szépfiú közömbösen ment el a kirakatok mellett, és már-már azt gondolták, hogy igaza lesz Micikének. Egyes pasik el sem indulnak a versenyen. A legjobb pasik. Nem is tudják, hogy szálkás Aliz vagy lúgos Éva személyében mit vesztenek.
Ők viszont pontosan tudták. Kiszámolták, mennyi gyerektartást ítélnének meg nekik, ha… ha… Haha, tette hozzá Micike, legalább nektek sem lesz jobb, mint nekem. Igaz, legalább a lakás az enyém maradt a válás után. Másfél szoba panel, de az is jobb a semminél. És nem kell egy teljesen felesleges férjjel megosztanom.
Gergely élte a maga életét, mint aki semmit sem vesz észre a körülötte forrongó, romantikus női érzelmekből. Elfoglalta magát a munkájával. Sajnos, nem lehet tudni, tulajdonképpen mit csinál egy fejlesztő mérnök. Fejleszt, sóhajtotta Szelepke, és szomorúan gondolt arra, mi mindenre el tudná költeni a fejlesztéssel megkeresett forintokat. De ezek a forintok messzebb vannak, mint a hold, és Szelepkének csupán két fekete és két barna csizmája van, továbbá egy csatos-szögecses, egy fűzős, egy szürke, hosszúszárú, pedig most nagyon kellene egy pár irhacsizma, hozzá illő télikabáttal, és még… Nem, irhabundát sosem venne fel irhacsizmához, mert az gáz. Már ki is nézte magának a kabátot a Katona József utcában. Nem olcsó, és úgy néz ki, hogy ez a fejlesztő mérnök nem fogja megvenni soha.
Pedig Szelepke milyen hálás lenne, legalább három napig.
Ezért diétázom én? – kérdezte magától dühösen, és gyorsan megevett egy nagy adag tiramisut.
Bulimia néni most is kisegítette a bajból.
Egy napon az ebédlő annyira tele volt, hogy nem akadt szabad asztal, szabad hely is csak egy. Gergely tanácstalanul álldogált, kezében a retro alumínium tálcával, aztán megkérdezte Mónikát, hogy leülhet-e mellé.
Tőlem, felelte barátságosan Mónika.
A negyedik alkalommal mégis beszélgetésbe keveredtek, amennyiben Gergely azt találta mondani, hogy hideg a leves, mire Mónika azt felelte, hogy mindig hideg. Még hozzátehette volna, hogy a gyümölcsleves kivételével, hanem ez már sok lett volna, gyakorlatilag fecsegés, és Mónika nem tartotta sokra az úgynevezett női erényeket.
Mindenkinek feltűnt a románc, mert ugye nem kétséges, hogy ez már románc volt, messziről annak látszott, ahogyan rendes vállalatnak látszott az Összevegyi Művek is, néha még osztalékot is fizetett a részvények után, de csak azért, hogy megtévessze az ellenséget. A vállalatot nem, de a románcot iszonyú irigység övezte, és Micike önmagával egybehangzóan állította, hogy Mónika nem érdemel meg egy valódi, hamisítatlan fejlesztő mérnököt. Nem elég, hogy barátságtalan, nem ereszkedik le a kolléganőkhöz, nem adott egy fillért sem, amikor a szenegáli muszlim gyerekek Mikulás-ünnepségére gyűjtöttek; ez még hagyján, el lehet fogadni, hogy Mónika ilyen, bele lehet törődni, és kész. Viszont ledobhatna legalább öt kilót, és ha még az is kiderül, hogy narancsbőre van, az ilyesmit végképp nem lehet megbocsátani.
Homár vagy nem, Mónikának nincs joga Gergelyhez. Öt kiló túlsúly, narancsbőr, esetleg még sokkal rosszabb, na ne már. És itt beszélgetnek az ebédlő közepén, ahol mindenki látja őket. Újabban minden nap, hétfőtől péntekig.
Micike egyszer kihallgatta a beszélgetésüket. Éppen brassói aprópecsenye volt, és Mónika megjegyezte, kapaszkodjatok meg, azt mondta, hogy kevés benne a hagyma. Mit gondoltok, miért mondta ezt?
Már ott tartanak, hogy a hagymás pecsenyéjével csábítgatja ezt a szegény, jámbor fiút.
Ez különösen alantas módja annak, hogy csapdát állítsunk a kiszemelt prédának.
Nina pedig azt hallotta, hogy egy távol-keleti utazásról beszélgetnek, no az sem kétséges, hogy mit jelent. Az egészet nehéz lett volna megjegyezni, de a lényegre azért emlékezett Nina: Bumpattabumpah, Pattaponga, Nham Pong, régi templomok, Suahm Luprang torony, Viong Truohm hotel.
Ezek már a nászutat tervezik.
Mit tud ez a Mónika, amit ők nem, a szelepkék, idétlenkék és a többiek? Nem szép; na jó, csinos, de nem csini, normálisan öltözködik, vagyis nem az Andrássy úton vásárolgat. Nem festi a haját, szóval ápolatlan. Ja, hogy projektvezető? Igen, valami projektet vezet, nem tudjuk, mi az, miért kell vezetni a projekteket, talán maguktól nem találnak el oda, ahova kell? Projektvezető. Biztosan kitérdelte magának. Az ilyen Mónikáktól minden kitelik. Vegyészmérnök? A diplomáját is úgy szerezte. Itt Micike mélyen felsóhajtott, mert annak idején ő is próbálkozott ebben az irányban, térdelt, mint a kisangyal. na és, az nem számít, az nem szex. Megmondta a Bill Clinton. De valahogy nem jött össze a diploma, Micike technikus maradt, ami sokkal kevesebb pénz, sajnos. Ennyi maradt egy élet küzdelmei után, másfél szoba panel.
Meg a kolléganők, akiknek minden sikerül. Mérnök, villa, távol-keleti nászút, labrador, gyerek.
Mónika már régen eldöntötte, hogy nem fog férjhez menni, nem neki találták ki a háztartás és a cselédi élet szépségeit. Megütközött, amikor Gergely megkérdezte, nagyon óvatosan, mi lenne, ha… Jó lenne többet beszélgetni, és meghívná vacsorázni… Azt mondják, hogy a Pink Cadillac nagyon jó hely. – Mónika alig tudott válaszolni a meglepetéstől. Ö-ö, igen, nagyon kedves, nem is tudom… Közben végigfutott az agyában a lemez az alfahímekről, akik egy etetésért cserébe mindent elvárnak, lehetőleg azonnal, az étterem mellékhelyiségében. Akárhogy is ragozzuk, a vacsora szó ezt jelenti, quickie vagy longie, a körülményektől függően vagy függetlenül. Mónika még annak idején az egyetemen, ott olyan bulik voltak, minden volt, kár, hogy az ember elfelejti, mire eljut odáig, hogy másnapos lesz. De itt, az Összevegyi Műveknél szó sem lehet bulikról, itt mindenki nagyon erkölcsös. Első a házasság, a buli csak azután jöhet. Házasság-buli-válás, ez a sorrend, aztán megint elölről… vagy hátulról… De Mónika az egyetem óta kijött a gyakorlatból, és nem volt kedve a műsoros esthez.
Semmire nem kötelezi, ha elfogadja a meghívásomat, bíztatta Gergely.
Mónika megemlítette a rendkívül fontos projektet, ami hónapok óta, és még hónapokig. A „nem kötelez semmire” egyáltalán nem nyugtatta meg, sőt. Elég baj, ha csak azt akarja, de ha még azt se, akkor mi van? Akkor minek? Csupán egy vacsora a Pink Cadillac-ben, vagy akárhol?
Mi a csuda az a Cadillac? Egészen úgy hangzik, mint egy indián törzsfőnök neve.
Aztán Mónika mégis elfogadta a meghívást, habozva és kelletlenül, de közben mosolygott, mert ezt várja el az alfahím. Persze előre kikötötte, hogy kifizeti a saját fogyasztását. Ez a biztosíték, hogy ne történjen meg az, amit esetleg nem akar.
Mondjuk, fölösleges volt aggódnia, mert Gergely kulturáltan viselkedett, nem hasalt rá az asztalra, nem csámcsogott, nem piszkálta a körmével a fogát, és Mónikát sem akarta leitatni. Mindent összevéve, kellemes szerda este volt, remekül beszélgettek a projektről, akármi is légyen az. Ők félszavakból is értették egymást, a kívülállókra nem tartozik. Annyira munkavacsora volt ez, hogy akár be is nyújthatták volna a számlát a vállalatnak. Kevés szó olyan lehangoló, mint ez, munkavacsora, még az evés is munka, egyébről nem is beszélve. Bár Mónika nemrég hallotta, hogy valaki a munkamacskáiról beszélt, és ez nagyon lol. Már majdnem elmondta Gergelynek is, de aztán idejében visszafogta magát. Fejlesztő mérnök, projektvezető, nem is vacsoráznak, csupán fölveszik az üzemanyagot.
A harmadik szerda után már mindenki tudta az Összevegyiben. Ők ketten nem is sejtették, hogy a többiek mennyit tudnak. Napirendre tértek felette. Felnőtt emberek, úgy rontják el az életüket, ahogy nekik tetszik. Meg aztán úgysem tart sokáig. Brit tudósok szerint a hűség vagy a hűtlenség is csak genetika. És mi az, amit a brit tudósok nem tudnak mindenki másnál jobban? Na ugye, hogy ők a legjobbak. Brit tudósok, rulez.
Ninák és szelepkék új vadászmezőket kerestek, mert hátha a töltetlen puska is elsül.
Mónika azonban szép lassan aggódni kezdett. Gergely nagyon jól mutat mellette, sokkal jobb, mint a Louis Vuitton, és nem is kerül semmibe. Mindenki megnézi, irigylik tőle, ami feltétlenül pozitív. De ennyi idő után már tehetne egy kísérletet. Persze csak egészen ártatlan dologról lenne szó, rendelne egy extra pezsgőt, megkérdezné, fölmehet-e hozzá egy kávéra, felajánlaná, hogy megmutatja a bélyeggyűjteményét, leteperné a busz-sávban, a Ráday utcában, bármit, amiből kitűnik, hogy nem közömbösek egymásnak. De mindig csak a projekt és a cég, munkavacsora, munkabeszélgetés, munkapulykamell salátával, ami pontosan olyan unalmas, mint minden egészséges étel.
És mindig csak szerdán, menetrendszerű pontossággal. Hét végén soha.
De hiszen, ez a napnál is világosabb. Az úr boldog házasságban tengeti a napjait. Hét közben még lehetséges egy kis mellébeszélés, külföldiek, tárgyalás, cimbik, mit tudom én. De szabad hétvége nincs, anyuci ezeket a napokat fenntartja magának.
Nincs Karácsony, nincs Húsvét, nincs november 7-e… bocs, ez már nagyon régen nincs, de az ősök meséltek róla, szerintük nagyon jó volt, nem kellett dolgozni, és mindenki kapott prémiumot. Nem sokat, de mindenki ugyanannyit, mert az egyik ember annyi, mint a másik, és a néger is ember, bár a bőre barna vagy fehér. Ez valami nagyon jó vicc lehetett, mert az ősök hangosan hahotáztak. Korrektül ez így hangzik: az afrikai is amerikai, és Michael Jackson óta mindenki maga dönti el, hogy milyen színű legyen a bőre.
Mónika óvatos célzásokat tett a hétvégére, de Gergely nem hallotta, nem értette, nem válaszolt, másról beszélt. Ki kell hátrálni ebből a padödőből. Ami ebben az esetben édeshármast jelent. Eggyel többet, mint kellene.
Rossz érzés, valahol egy aranyos kis feleség, konyhát-fürdőszobát sikamika, porcicát seper, mákos gubát süt, zoknit stoppol.
Különösen a zoknistoppolás, ez már a vég, az ősök sem csinálták, utoljára talán a dédi ismerte a nagy titkot.
Ki kell hátrálni, de hogyan?
Gergely még véletlenül sem hibázik, nem lehet fogást találni rajta.
Kivéve azt, hogy a hét végén sosem ér rá.
Hát akkor – ultimátum.
Hét végén elmehetnénk egy hosszabb kirándulásra, mondjuk Bécsbe, ott mindig van látnivaló.
Dolgom van, sajnos, felelte Gergely közömbösen.
Minden hétvégén dolgod van?
Hát… valahogy úgy.
Nem tehetnél kivételt?
Nem.
Mónika már majdnem beleszeretett, erre most tessék. Elismerte, hogy nem független. Nem ezekkel a szavakkal, de elismerte. Még szerencse, hogy nem szerettem bele. Illetve majdnem, de aztán mégse. Éreztem, hogy túl szép, túl tökéletes. Mármint a látszat. Csontváz a szekrényben. Bomba a sportszatyorban. Hétvégi feleség. Nem lehet nagy a szerelem, de akkor is. Nekem nem ez a műfajom. Nem szoktam felborítani a mások házasságát. Ennyire nem lehet fontos egy pasi.
Föl kellene állni, itt hagyni a fél tányér levest, hazamenni egyedül, meginni egy pohár vörösbort, megnézni, hogy mit dob a gép, vagyis a televízió.
Csak rossz lehet, de még mindig okosabb, mint sírni.
Ezért a zöldséglevesért nem lenne kár. De Mónika nem mozdul, nem akarja megkérdezni, de mégis megkérdezi, ez amolyan női tempó: Miért nem viseled a gyűrűt? Akkor eszembe se jutott volna…
Gergely még mindig nem zökkent ki a sodrából.
Miért viselném a gyűrűt? Tavaly elváltam, ha annyira fontos neked, bemutathatom a dokumentumot.
A zöldséglevesnek most már esélye sincs arra, hogy elfogyjon a tányérról.
De akkor miért?
Csak. Más dolgom van. Nem egy feleséggel töltöm az időmet.
Hanem?
Gergely tudja, hogy Mónika nem hagyja abba, amíg meg nem tud mindent. Bármilyen jó is lenne elhallgatni, meg nem történtté tenni, elfelejteni. És akkor mindennek vége. De ha nem mondja el, akkor is. Ez egy olyan pont, ahol nem lehet tovább feszítenu. Szakad vagy reped.
Nem az első eset. Be kell vallani, töredelmesen. És itt nincs ötven miatyánk és száz avemaria, nincs felmentés, annyi.
Megfontolja a szavakat, válogat, osztályozza a súlyosságuk szerint… de mindegy. Nem lehet szépíteni.
A hétvégeket mindig a gyerekkel töltöm.
Tessék?
Jól hallod. Van egy hároméves fiam, akit most a szüleim nevelnek vidéken. Szombat reggel lemegyek, vasárnap este vissza. A gyereknek ez is kevés, de egyelőre nem tudom jobban megoldani.
Mónika felállt, és szótlanul megindult az ajtó felé. Gergely nem tehette meg ugyanezt. Pénzt adott a pincérnek, homályosan úgy érezte, sokkal többet, mint kellett volna, de nem baj.
Mónika a buszmegállóban, no igen, nálunk a buszokra mindig lehet számítani. Még arra is, hogy nem viszik el a világ végére Mónikát.
Menj el, nincs semmi mondanivalóm.
Mónika, van egy fiam, de nem követtem el semmi rosszat. Miért bánsz velem úgy, mint egy leprással?
A lepra. Mónika szemei előtt megjelenik a névtelen borzalom. Nem tudja, hogy milyen, még sosem látott Mycobacterium leprae-t. Csak annyi biztos, hogy nagyon szörnyű, archaikus betegség. Fertőz. Megtámadja a bőrt, az idegrendszert, elroncsolja a szöveteket, kezek és lábak, fülek és orrok maguktól leesnek. Rosszabb, mint a pestis, mert sokáig tart, elhúzódik, egyre csúnyább lesz, egyre többet követel magának. Végül fölfalja az egész embert, meg mindenkit, aki vele kapcsolatba kerül.
Mónika, mondd meg, mit tehettem volna? A feleségemnek, a volt feleségemnek nem kellett a gyerek. Beleszeretett egy digóba, és utána szaladt egészen Nápolyig. Nem tartjuk a kapcsolatot. A gyerek egyelőre jó helyen van a nagyszüleinél, de ha nagyobb lesz… ha iskolába megy…
Mónika elfordítja a fejét.
A 15-ös busz halkan érkezik, és elviszi magával. Gergely elengedi.
A szomszéd utcában várja az Opel. Nem fél a fertőzéstől.
Erre a betegségre nincs antibiotikum.
6 hozzászólás
Nagyon jó, szórakoztató! A vége meg döbbenet!! Mónika meg hörr!!!
Gratula! 🙂
Üdv.: Hópihe
köszi- amúgy meg mónika: asszem, jobb, ha mielőbb kiderül, hogy valaki nem szereti a gyerekeket, nem vágyik idegen gyereket nevelni, stb. még mindig kisebb fájdalmat okoz, mintha bevállalná a szituációt, és akkor látná be, hogy ez nem megy.
Egy mindennapi történet, -mondhatnánk. A Te kivételes szarkasztikus homorod teszi nagyszerűen élvezhetővé! Örülök, hogy elolvastam! -én
Kedves Laci, örülök, hogy humorban egy hullámhosszon vagyunk
Kedves Müszélia!
Nagyon jól szórakoztam az írásodon, két kézzel osztottad a csapásokat a lányoknak, de azért jutott még belőle ide-oda. Fel sem tudom fogni, hogy honnan veszed azt az elképesztő tájékozottságot, ami minden munkádat jellemzi. Legyen szó az Összevegyítő Művekről, a neoplatonikus filozófusokról, a védák tanításairól, a Bánk Bán motívumról a Mahábháratában, a végzetes építkezésekről, a sárkányokról, mindazokról a dolgokról, amiket az itt olvasható cikkeidben írsz, és azokról amikről a nem itt olvasható munkáidban írsz.
Azért a női erényekre is kitérhetnél néha. 😀
Judit
Eredeti a stílusod! A női jellemek leírása nagyon tetszik, bár természetesen tudom, hogy ez csak egy szűk réteg stílusa. Külön izgalmat ad, hogy férfi lévén, viszonylag sok az illúzióm. Sohasem dolgoztam ehhez hasonló helyen, és elfogadom igaznak amit írsz. Idegen világ, sekélyes, önös, belterjes. Örülök, hogy nem volt benne részem. Jól adod át a hangulatot, tetszik a szlenghasználatod. Én is az élő nyelvet használom, melynek része a csoportnyelv. Pont ettől lesz élő. Egyetlen egy negatív észrevételem lenne, remélem nem sértelek meg vele: hosszú a novella. Ha regényrészlet lenne, akkor elfogadható, bár még akkor is megvágnám egy kicsit. A hossza miatt lankad a figyelem, kevesebb többet adna. Természetesen mindez nem von le műved értékéből, ezzel együtt is kiadható minőségnek érzem. Gratulálok!
Még nem olvastam Tőled mást, de fogok!