Egy kávéházban találkoztak, Andreas Hartz, a jól szituált tudós, és Maria, aki az újsághirdetésre jelentkezett. Telefonon már többször is beszéltek, és egyszerűen beleszeretett Hartz bársonyosan selymes, és selymesen bársonyos hangjába. Az első mondatok után eldöntötte magában, hogy akinek ilyen hangja van, az csak jóképű lehet, egy sármőr, aki nem mellékesen világhírű. Hevesebben vert a szíve a puszta gondolattól, hogy Andreas Hartzzal beszél. Ez már önmagában véve is olyan, mint a lottó ötös, hát még, ha megkapja az áhított állást – ugyanis a nagy sármőr asszisztenst keresett, művészettörténész, „vagy valami hasonló” végzettséggel.
Mariának megvolt a papírja, csak éppen állás nem járt hozzá, és most dobogó szívvel ült a méregdrága kávéházban, ahol márványból volt a ruhafogas, és a pincérek nyakkendője színarany.
Szokatlannak találta, hogy itt, ezen a rendkívül előkelő helyen – álmában sem gondolta volna, hogy egyszer átlépi a küszöbét. Hartz azonban megmagyarázta, hogy az irodája pillanatnyilag nincs megfelelő állapotban. Tudja, át kell helyezni néhány főfalat. A vízerek miatt!
Maria tisztelettudóan bólintott. A vízereket mindenképpen figyelembe kell venni, ez alap. Bár azon se lepődött volna meg, ha Hartz a vízereket helyezteti át egy kevésbé frekventált helyre, ahol csak szegény emberek laknak – a szegények nagyon sokat dolgoznak, este olyan fáradtan érnek haza, hogy fel sem figyelnek a vízerekre, földsugarakra, az sem érdekli őket, hogy szabadon áramlik-e a csi energia. Meg is érdemlik, hogy szegények maradjanak. Hartz azonban művelt és felvilágosult ember, tudja, hogy ez nagyon is komoly tudomány, nem ezo-bolondéria. Mindenképpen át kell helyezni a főfalakat, ez csak természetes.
A lány hosszasan gondolkodott, mit rendeljen, kávét vagy szódavizet. Melyik az olcsóbb? Soktényezős probléma, de talán mégis a kávé. Szőkített fürtjei mindegyre az arcába hullottak, nem győzte hátrasimítani a hosszú műkörmeivel – nem akarta megcsináltatni, de anyuci is, keresztanyuci is azt mondták, kislányom, ha meg akarod kapni az állást, ennek meg kell lenni, és ez csak a kezdet – Stanci néni világosan kifejtette, hogy mi mindent kell még bevállalni, de Mariát ez már nem lepte meg. A mai világban mindenütt nyelni kell. De a műköröm komoly kultúrsokk volt. Vajon tetszik-e Hartznak? És margarinon? Maria minden alkalmat megragadott, hogy felhívja a figyelmet a körmeire, és feltűnően sokszor igazgatta rézvörös, illetve hollófekete fürtjeit.
Nagyon egyben van a lány, gondolta Hartz, szeretem a kis barnákat. – Összevissza rendelt mindenfélét, ami az eszébe jutott, süteményeket, négyféle ásványvizet, pezsgőt, aztán így folytatta: Remélem, nem lesznek köztünk súrlódások.
Maria szemei elkerekedtek, mert el tudott volna képzelni némi súrlódást, de Hartzot nem lehetett kizökkenteni a nyugalmából. Nos, mint tudja, a Fenyves Madonnáról van szó –
Kérem, én készültem, szólt közbe Maria.
Hartz leintette. Tudjuk, hogy ez a Madonna egyike a legkalandosabb sorsú festményeknek. Az idősebb Cranach festette, 1510 körük – itt felmondta a művész életrajzát, a patrónusok, Melanchton, Luther és Luther felesége, Katharina Bora legfontosabb adataival együtt. Maria ezt mind tudta, hiszen több, mint egy hete volt a felkészülésre, de az a bársonyos, az a selymes – biztosan nem független – aki egy kicsit is vonzó, az már mind foglalt. Már az óvodában le kell foglalni a későbbi gazdag és sármos tudósokat! Nincs minden kockázat nélkül, mert honnan lehet azt tudni, hogy harminc-negyven év múlva a kis Uwe vagy Udo – – A legkisebb súrlódást sem tudják elviselni az önző feleségek. Pedig ha tudnák, hogy egy jó asszisztens mennyi terhet levesz a feleség vállairól!
És azt mondják, hogy ez a nagyon híres kép most ismét Breslauban van, fejezte be Hartz az eszmefuttatást.
Csak nem? – kérdezte döbbenten Maria.
Na ugye, kiáltott fel Hartz, ugyanezt mondtam én is. Csipegesse nyugodtan a süteményeket, mintha otthon lenne, nekem itt mindent szabad.
Maria kinyújtotta a műkörmeit, de mindjárt vissza is húzta. Csupa krém és ragad. Nem felel meg a vércsoportomnak.
Hartznak nem tűnt fel a tétova mozdulat. Ebben a pillanatban semmi sem lehet fontosabb, mint a teória. Cranach tudta, hogy problémák lesznek ezzel a képpel. Összesen vagy ötezer képet festett, oltárképeket, portrékat, és mindegyik éli a maga életét, csak ez az egy különleges. A Madonna Wittenbergben készült, de megbízásból, és Johann Hesse vitte el a hercegérseknek Breslauba. Ez egy Thurzó János nevű magyar volt, nem egészen magyar, egy magyar-német-szlovák patricius – remélem, sejti, hogy ez mit jelent?
Nem, rebegte Maria megszégyenülten.
Nem baj. A festmény ott volt a breslaui dómban – tudom, hogy most már Wroclaw, de ezeket a lengyel szavakat egyszerűen nem lehet kimondani. Vratiszláv vagy Vratiszlausz cseh hercegről nevezték el, aki egészen véletlenül herceg volt Csehországban – vagy ezt már mondtam? Mindegy, ez a Breslau egészen közel van a cseh határhoz – itt újabb, alig negyedórás kitérő következett a város történelméről, reformáció, ellenreformáció, szerzetesrendek. A Madonna továbbra is ott lógott a Keresztelő Szent Jánosban, mindenki protestáns volt, de nem törődtek vele. Egy képet nagyon meg lehet szokni, még akkor is, ha egyáltalán nem azt ábrázolja, amit kellene. Mert ugye, a hivatalos címe ez, Madonna a fenyők alatt, de a fák a háttérben vannak, egészen pontosan egy nyírfa, egy meghatározhatatlan lombos fa, és egy fenyő. Nézze – és itt Hartz kirántott egy képecskét a zsebéből, nyilvánvalóan egy újságból vágta ki – ez lenne a nyírfa, mert világos törzse van – ez talán fenyő. Nem inkább olyan a levele, mint a pálmafának?
De igen, ismerte el Maria.
Ezt mondom én is, kiáltott fel Hartz diadalittasan, és az arany nyakkendők, márvány fogasok, alabástrom pádimentum és a wombatbundával díszített kristálycsillárok mind megcsörrentek. Tudta, hogy nem is Cranach festette a háttereket? Tetszett neki, hogy mindenki csodálja, fel is íratta a sírkövére, hogy „a leggyorsabb festő,” de volt egy nagy műhelye, és a végén már semmi mást nem festett, mint arcokat. A fia meg a tanítványai pamacsolták a háttereket, a ruhákat, meg a többi apróságot, és én ezt biztos forrásból tudom. Évek óta foglalkozom ezzel a Madonnával, és ismerem a rejtélyeit.
Ezen a ponton Maria úgy gondolta, be kell bizonyítania, hogy ő is alaposan felkészült a Fenyves Madonnából. Elkérte az illusztrációt, majd gyanakodva megkérdezte: Ugye, ez nem az eredeti?
Vártam ezt a kérdést, kiáltotta a sármőr, és most sem maradtak el a csörrenések. Nem válaszolhatjuk meg elhamarkodottan. Ugyebár a képet 1943-ban először Heinrichsauba vitték, a ciszterekhez, aztán azt gondolták, jobb helyen lesz Glatzban. Ez Breslautól 80 km-re van, délnyugatra, de még Lengyelország, és itt másolta le Georg Kupke, aki nem volt közönséges festő. Nem bizony, a 40-es évek Beltracchija! Elég ügyesen másolt, de csak a két alakot festette, Siegfried Zimmer készítette el a hátteret. Zimmer volt a megbízó, egy Breslauer Dompfaffe, egy Domspatz. Elhitette Kupkéval, hogy az oroszon biztosan megsemmisítik a képet, és erre a célra jó lesz egy másolat. Megbeszélték, hogy majd jól nyugatra szöknek az eredetivel, és Kupke nagyon lelkes volt. A másolat elkészült, nem volt egészen tökéletes, de senki sem vette észre a különbséget. Kupke képén a Madonna egy kicsit kancsal, a gyerek egyik lába nem sikerült, az eredetin, a háttérben csak halványan látszik a vár, de Zimmer nem tudott ellenállni a kísértésnek, és odafestette egészen pontosan. Persze az a legfeltűnőbb, hogy Kupke a T.C. kezdőbetűket festette a pecsétgyűrűre, L.C. helyett. Ez azonban szándékosan történt, és éppen erre alapozom a feltevésemet.
Ó, gondolta Maria mély hódolattal, bárcsak megtudhatnám, mi lehet ez a feltevés! Mit jelent a T?
Várjunk, legyintett Hartz, és kiürítette az üveget. Már jött is a csálinger, aki persze nem csálinger volt, hanem disztingvált úriember, ahogy a Svéd Tudományos Akadémia elnökét elképzeljük, amikor meghatottságtól remegő hangon átadja a Nobel-díjat Andreas Hartznak – de persze nem azt adta át, hanem a második üveg Dom Perignont, mert a világhírű tudós nem szívesen beszél, ha szomjas.
Röviden, Kupke már dörzsölte a kezét, hogy elszöknek, eladják az eredetit, amelyért minden pénzt megadnak a műkereskedők, amikor egy kis hiba csúszott a számításba, Kupkét, mint ellenséges, német származásút 1946-ban kiutasították Lengyelországból. A bevagonírozás olyan tragikus hirtelenséggel történt, hogy el sem búcsúzhatott a szívbeli jó barátjától. Zimmert 1948-ban irányították át a szovjetektől megszállt területre, úgyhogy nem is találkoztak többé.
Zimmer azonban nem utazott egyedül, a Madonna ment vele, Senki nem kérdezte, hogy miért cipel magával egy darab deszkát. Először Bernauban élt, Kelet-Berlin mellett, és a kép ott lógott a hálószobájában a falon. Veszélyes hely, veszélyes idő, nem adhatta el. De valamikor 1954-ben sikerült átjutnia Münchenbe, és a 60-as években eladta a híres képet. Franz Waldner műkereskedőnek.
Nem egészen világos, hogy Waldner mit remélt, hiszen tudhatta, hogy a kép lopott.
Nem ilyen egyszerű, felelte Hartz, és lehajtott egy újabb pohárral. Persze tudhatta, hogy Breslau, meg hogy eltűnt az eredeti festmény. De a műkincspiacon mindig számolni kell azzal a lehetőséggel, hogy több eredeti van – Cranach olyan sok képet festett, miért ne lehetne köztük több hasonló? Figyelje csak meg, a Madonna egy kőfal előtt áll, ezen a kőfalon vagy mellvéden van egy bársony párna, a párnán a meztelen gyerek – ez volt a konvenció. Jézust meztelenül kellett ábrázolni, a kezében valami érdekes tárggyal, ami itt egy szőlőfürt. Nyoma sincs a realitásnak! Senki nem visz magával az erdőbe egy bársonypárnát –
És pecsétgyűrűt, tette hozzá Maria reménykedően. Itt az ideje, hogy kiderüljön az igazi szaktudás.
Ezzel a pecsétgyűrűvel szignálta a műveit Cranach. Denevérszárnyú kígyó – apropó, tudta, hogy a denevér régi neve pupenér volt?
Maria idegesen igazgatta szőkésen fekete és vörösen barna fürtjeit. Hiába, a maestróval nem lehet fölvenni a versenyt! Már megint egy lépéssel beljebb van, illetve egy lépéssel a divat előtt. Bizonyára ez a pupenér is kapcsolatban van az elméletével. Milyen kár, hogy nem tupenér, akkor gond nélkül meg lehetne magyarázni a betűcserét. Jól hangzik, Tupenér Cranach. Jobb, mint a Lucas. Aki csupáncsak evangélista volt, és orvos, semmi köze a magasztos művészethez.
Sajnos a pupenér nem jelenti azt, amit – Cranach és a felesége, Borbála, tanúk voltak Luther esküvőjén – tanú, vagyis Traunzeuge – később az első fiuk keresztszülei lettek, Taufpaten – ez a finom utalás arra, hogy Cranach csak megszokásból festett Madonnákat, igazából elfogadta a reformáció tanításait, protestáns lett, mint az egész Breslau, meg nagyon sokan.
Zseniális, sóhajtotta Maria.
Így van ez, amikor egy festmény tele van jelképekkel. Előbb-utóbb megjelenik a zseniális tudós, aki megfejti.
Tehát, Zimmer eladta a képet, és nem felezett senkivel. Traunsteinbe költözött, szegény ember volt, hittant tanított egy bajor iskolában, mégis amikor meghalt, 1979-ben, egy csomó kincset találtak a szobájában, óegyiptomi múmiákat, régi pénzeket, alles was gut und teuer. Ezeket vette a pénzen, amit Waldnertől kapott.
Maria összeráncolta a homlokát. Érthetetlen! Hogyan jutott eszébe, múmiákat venni egy Cranach helyett?
De nézzük tovább a kódokat. Azok is érnek annyit, mint a helytelen kezdőbetűk, vagy a pupenér.
Közben a lengyelek már tudták, hogy baj van a Madonnájukkal. Egy Daniela Stankiewicz nevű hölgy hitelt érdemlően megállapította, hogy másolat. Nézzük meg még egyszer az illusztrációt. Kancsal? Nem, egyáltalán nem az. Hát a gyerek jobb lába? Kétségtelenül elhibázott, Beltracchi nem adott volna ki a kezéből ilyen kontár munkát. A háttérben szépen kidolgozott bástyák, csakhogy nem középen, hanem a bal oldalon, kiugró sziklán, amelyre senki nem építkezik. A statikai bizonytalanság csak az egyik dolog. Akkor ez most eredeti, vagy hamisítvány?
Maria messze nem ivott annyit, hogy ezt a kérdést el merje dönteni.
Nekem az a tézisem, hogy ez is hamisítvány, közölte Hartz.
Zseniális! De hogyan jött rá?
A nagy tudós elmosolyodott. Egyszerű. Csak össze kell olvasni a kódokat. Dieter Koepplin már 1971-ben tájékoztatta a kölni lengyel követséget, hogy megtalálta a Cranachjukat. A követség nem is válaszolt neki. Ennek csak az lehet a magyarázata, hogy ők is tudtak a második másolatról. Koepplin Genfben látott egy képet, ezt, vagy egy másikat. Az urak, akik nem kívánták megnevezni magukat, írásos szakvéleményt követeltek, mire Koepplin azt válaszolta, hogy a kép gyalázatos hamisítvány, de nem adja írásba. A Madonna mégis eltűnt a genfi galériából, egy regensburgi ingatlanos szerezte meg, kicserélte egy Rubens képpel, amiről kiderült, hogy szintén hamisítvány.
Kész krimi, suttogta Maria.
Most már senki sem akarta megvásárolni a Madonnát, csak a katolikus egyház, és fel is ajánlottak érte 15 millió márkát, de a közvetítők a tízszeresére számítottak.
Egy másolatért?
Van ilyen, magyarázta Hartz türelmesen, tudta, hogy az Utolsó vacsora is másolat? Csak azt Leonardo maga másolta le, és miért? Utólag festette hozzá az ablakot. El akarta titkolni, hogy tudomása van a vérvonalról, de nekem sasszemem van.
Maria már szóhoz sem jutott, csak a szíve mélyén, a második bal pitvar és a középső kamra között érezte a jóleső melegséget, és inkább lehelte, mintsem mondta az egyetlen szót, amely a Maestro fennkölt bölcsességét feléri: Zseniális.
A képet végül is ingyen adták vissza a breslaui dómnak. St. Gallenből szállították oda, sosem derült ki, miért vitték oda. És most ez a kép látható Breslauban. Egyelőre örülnek neki.
De már ott volt a szörnyű gyanú, ott lopakodott az előkelő kávéházban, mint egy sötét árny, mint egy baziliszkusz vagy pupenér. Ez most az eredeti, vagy melyik másolat?
Hartz vállat vont. Nekem végül is mindegy. Elutazunk Breslauba, jól fogunk szórakozni, és közben kiderítjük. Annyi az egész, hogy helyesen kell értelmezni a kódokat.
És a vérvonalat, gondolta Maria, mert már megtanulta, hogy ez a két fogalom szorosan összetartozik.
Hartz még egy kicsit megtapogatta a combját az asztal alatt, aztán végleg lecsúszott – ott feküdt az alabástrom pádimentumon. Maria lehajolt hozzá, és megkérdezte:
De honnan tudja mindezt?
Kigugliztam, felelte szerényen a nagy tudós.