A mai Szikandarabadot együtt emlegetik Hajderabaddal, mint „iker városokat,” és csak azért nem épültek össze, mert közöttük nyúlik el a Husszein Szagar, a szív alakú tó, amelynek a 16. században ásták ki a medrét, és az ott élők kedvence. Szikandarabadra elég korán rátette a kezét a brit hatalom, Hajderabadban viszont a nizámok uralkodtak egészen a függetlenségig, ami a gyakorlatban nem jelentett sok különbséget.
Dr. Marsham a 19. század végén élt Szikandarabadban, orvos volt, azzal az erős meggyőződéssel, hogy bizonyára nagyon jó ember, például szereti a szegény, elmaradott bennszülötteket, és egy fillért sem vett el attól, akinek nem volt semmi pénze. Gail Maud, a felesége is nagyon jó ember volt, mindig megkérdezte a náluk szolgáló hindu asszonyokat, hogy jól vannak-e, nincs-e betegség a családban. Sőt a gyerekeik is nagyon jó emberek lesznek, már most együtt játszanak a kis hindu csemetékkel, havonta legalább egyszer. Bár ezt Gail asszony nem nézi jó szemmel, mert még elkapnak tőlük valamilyen trópusi betegséget.
Dr. Marsham azonban nem félt a betegségektől, neki ez a szakmája, minél több a nyavalya, annál többet lehet gyógyítani, és ő annál jobban keres. Mert vannak itt Szikandarabadban muszlim urak, nagyon sok fillér csörög a zsebükben, megvásárolhatnák az összes boltot és szállodát a Rástrapati Road-on, vagy a Samirpet tavat, ahol a nyaralóik vannak; de nem oda járnak nyaralni, mert a Samirpetnél csak sziklakertek vannak, és a sziklakert olyan vulgáris.
Csak a kifinomult ízlésű emberekkel érdemes barátkozni, akik számára vulgáris a sziklakert is, de fájdalom, a gazdag muszlimok egy angol orvost nem találtak elég előkelőnek; elhívták, ha baj volt, de a barátságát nem keresték. A doktornak be kellett érnie a brit katonatisztekkel, mert a hindu társaság shocking.
De azért a doktor úr jó ember volt, például mindig megállt az Uddzsaini Mahákáli templom vagy az Ajappa Dévaszthánam mellett, és elbeszélgetett az emberekkel.
Most éppen feltűnően sokan voltak az Ajappa szentély körül, és egy furcsa szobrot vizsgálgattak. A szobor egy nem különösebben vonzó nőt ábrázolt, kezeit a csípőjére tette, de attól lejjebb már nem volt szobor; valami átmenet az egész alak és a büszt között. Mindenesetre dr. Marsham megdicsérte; a bennszülöttek mindig jó néven veszik, ha értékelik a kultúrájukat. Így aztán megtudta, hogy a szobor Szítalá istennőt ábrázolja, és deodár fából készült, amit külön erre a célra hoztak a Himálajából. De még ennél is fontosabb volt az információ, hogy a környező falvakban himlőjárvány van. Gail Maudnak nem szabad megmondani, mert halálra aggódná magát a gyerekek miatt, ha viszont nem tudja meg, lehet, hogy nem lesz elég elővigyázatos.
Az emberek elmondták, hogy Szítalá felelős a járványért, és most éppen arra készülnek, hogy megbüntessék. Dr. Marsham már hallotta, hogy van egy hasonló szokás Kínában, és most nagyon örült annak, hogy íme, Szikandarabadban is akadnak olyan okos emberek, mint a kínaiak. Ezért alaposan kikérdezte az egyik primitív bennszülöttet, aki tűrhetően beszélt angolul.
Ő maga sosem tanult meg többet a pogányok nyelvéből, mint a legszükségesebb szavakat.
Szóval, Szítalának az lenne a dolga, hogy megvédelmezze az embereket járványoktól, különösen a himlőtől; megkapta az előírt áldozatokat és dicsőítéseket, de nem teljesítette a kötelességét. Ez büntetést érdemel, ezért most egy külön ünnepséget rendeznek, soron kívül, és példát statuálnak. A doktornak tetszett az ötlet, az ünnepség keretében történő megfenyítés, és a jelzett napon elment a faluba; nem volt messzebb 3 kósnál.
Ezer meg ezer ember nyüzsgött a faluban, kecskéket és birkákat rángattak maguk után, és mindenki az első akart lenni ott, ahol a szerencsétlen állatokat lenyakazzák. Persze hiába igyekeztek, mert itt szigorú volt a rangsor. Az elsők az ünnep rendezői, aztán a szikandarabadiak, és így tovább. De addig sem lehetett unatkozni, mert ahány hangszer csak volt a járásban, az itt mind egyszerre szólt. A leghangosabban a mrdangák, a nagy agyagdobok. A szobor egy kis szekéren állt, és csöpögött a vértől.
Amikor elfogytak az állatok, néhány ember befogta magát a szekérbe, és kihúzta a falu határába. Óriási tömeg követte őket, doboltak és kiabáltak, szidták az istennőt, mint a bokrot.
A szántóföldek szélén megállt a szekér, és megint nagy tolongás keletkezett; mindenki elsőnek akarta beverni a maga vasszögét a deodár fába. Némelyik szög olyan vastag volt, mint az ujjam, ezek tulajdonosai a többieknél is jobban haragudtak Szítalára.
Persze itt is érvényesült a szigorú hierarchia, de előbb-utóbb mindenki sorra került, és az istennő alaposan megkapta a magáét. Most az egészet letakarták egy használt piros szárival, ott hagyták a szántóföldek szélén, és hazamentek. Ennyiből állt az ünnep.
Dr. Marsham nem kevés bhanmatit, vagyis fekete mágiát, démonikus szertartásokat várt, és most komoly csalódást érzett. Meg is mondta a véleményét mindenkinek, aki értett angolul: No hallják, ez igazán eredeti módja a járvány megfékezésének. Ahelyett, hogy körülzárnák a falvakat, ahol a himlő felütötte a fejét, maguk összehívják az embereket az egész járásból, szedjék össze a kór csíráit, és vigyék el mindenfelé. – De a panditok azt mondták, hogy a járványt nem az emberek terjesztik, hanem Szítalá maga. Néha elégedetlen, mert esetleg nem kapta meg az elvárt áldozatokat, most azonban nem erről van szó. Az istennő szeszélyes és következetlen, ezért meg kellett leckéztetni. A vasszögek addig maradnak benne, amíg a fa el nem rothad, és a cédrus különösen jól bírja a vizet. De tegyük fel, kezdte habozva dr. Marsham, mert sosem lehet tudni, mi sérti meg a vad természeti népek érzéseit, tegyük fel, hogy magába száll, szeretné megvédelmezni a falut; hogyan teheti ezt meg, a testében ennyi szöggel?
Szahib, semmi hasznunk nincs abból, ha Szítalá védelmez minket, mondták erre a panditok, nekünk egyformán rossz, ha védelmez, vagy ha támad. Igazából azért szoktuk megszögezni, hogy az egésztől elmenjen a kedve, és egy jó távoli országba költözzön innen. – És most azt remélik, hogy el fog költözködni? – A pandit nagyon siralmas képet vágott. Nincs nekünk olyan szerencsénk, szahib. El nem mondhatom, hogy mibe került nekünk már ez a megvasalt asszony. Én mondom magának, a rossz asszonyok legrosszabb tulajdonsága a hűség.
2 hozzászólás
Figyeltem hogy ütközik a kér világnézet, jól ábrázoltad a különbségeket. Az utolsó mondat különösen jó lett.:D
Kedves Müszélia!
A címe alapján egészen másra gondoltam.
A megvasalt asszony, egy megszögezett istennő… 🙂
Nekem egészen eredeti gondolat, hogy egy istent megbüntetnek. Eddig csak az isten/ek/ büntették meg az embereket, esetleg az istenek egymást, node, hogy az emberek megbüntessenek egy istent, mert az rosszat tett nekik. Amennyi járvány, baj, gond, nyomorúság van a földön,elgondolkodtató lehetőség, de azt hiszem nincsen elég szög!
Tetszett az írásod!
Judit