1854. augusztus 05.
Komor éjszaka borult a városra, és a fölé magasodó csöndben figyelő házra.
Malazár Cane a dolgozó szobájában, a nagy tölgyfaíróasztala mögött ült, egy kényelmes, karosszékben, pontosan a kandallóval szemben. A lángok vígan táncoltak benne, pirosas-narancssárgás színben. Miközben meg világították a kicsiny szobát, a kinti sötétség elől. Egyedül volt a szobában.
A kezeivel az asztalra könyökölt, az ujjait sátor módjára összeillesztette, és úgy meredt a tekintetével a kandalló tüzébe. A gondolataiba volt temetkezve. Ez jól látszódott rajta. Nem nézett más felé, csak is előre, a lángok közé, ami félhomályba borította a szobát. Semmi más nem világította meg az esti sötétségben fürdő helyiséget – csak is a tűz. Alig látszódott a szobából valami. Csak homályos alakzatok, és tárgyak formái.
A falakat magas, és széles könyves polcok szegélyezték, még az ajtó körül is azok álltak, őrt padlótól, a magas plafonig. Régi, ezeréves, poros könyvek sorakoztak rajtuk, pedáns rendben. Olyanok amikhez nagy erő volt szükséges, hogy bele tudjanak olvasni, és meg érteni a tartalmát. Ezek a könyvek nagy titkokat rejtettek magukban. Bőr, fa, csont, vászon, papír, és selyem borításúak voltak, amikbe nagyon ősi nyelven íródtak a szövegek. Nagy kincsnek számítottak ezek a könyvek Malazár számára. Sok tudás volt bennük. Igaz, sokak számára talán nyugtalanító, és gonosz dolgok volt bennük szó. A padlót szépséges, vastag, és puha perzsa szőnyeg takarta, amin nem hallatszottak a léptek zajai. A tölgyfa asztal, ami mögött Malazár ült, a helyiség hátsó részében állt, két boltíves ablak között. Az ablakok mögött sűrű sötétség lapult. Éjszakai homály. Komor sötétség, vette birtokába a világot. A csillagok apró, de fényes pontonként világítottak és pulzáltak. Oda fent a Hold – a mindig figyelő, fényes Hold – vékony, sarló alakú volt még. De látszott rajta hogy szép lassan el kezd meg telni, és kikerekedni. Közelgett a telihold.
A város csendben, békésen, és tudatlanul pihent. Teljesen biztonságban, mert nem fenyegette a lakóit semmiféle veszély. Persze, ez nem mondható el más városokról, falvakról, vagy éppen apró, és magányos tanyákról. Olyan helyekről, ahol a sötétség lényei rettegésben tartják, a babonás népeket, ahol a Gonosz jelenléte, a komor éjszaka eljövetelével örök, és halálos.
Malazárt a lángok fényei, kísérteties fénybe vonták.
Komor tekintetét nem vette le a tűzről, a táncoló lángokról, ami lágy meleget adott, és félhomályba borította a szobát. Nem volt olyan hideg a szobában, de olyan nagy meleg sem. Jól esett Malazárnak a tűz melege. Igaz augusztus vége volt már, ami annyit jelentett, hogy a nyár szép lassan a végéhez közeledett. Oly annyira hogy, egyszer csak hirtelen, majd véget ér, és beköszönt a hűvös ősz, és utána a jéghideg halálos tél.
Malazár szikár, magas testalkattal rendelkezett. Egy pillantásával rendre tudott utasítani bárkit. Mert szigorú, komor, és mogorva, egy férfi volt. Titokzatosság, és valami meg foghatatlan erős kisugárzás áradt belőle. Valami olyan, amitől az emberek meg riadtak, a szívükben pedig félelemet éreztek, ha meg látták őt. Nagy erővel rendelkezett, és jól ki volt képezve – mint testileg, mint lelkileg. Nem riadt meg semmitől sem. Arca vékony volt, és hosszúkás. Az állán rövid gondosan ápolt kecskeszakállat növesztett. Fekete színű, és rövidre nyírt hajat viselt a fején. Igaz a hajában már akadt egy-két ősz csík is, de ez nem zavarta őt. A szemei kéken ragyogtak, úgy mint a legtisztább patak vize. Szép volt, de mégis olyan veszedelmesen tudott nézni velük, hogy az embereket meg rettentette vele. Szarkalábbak, és apró ráncok díszelegtek, a szemei körül. Nem volt öreg, mindössze negyven éves volt.
De mégis néha úgy érezte magát, hogy már jóval öregebb, mint ahány éves valójában volt. Sok mindent meg élt, az élete során, amiktől más – egy gyengébb szívű ember – elpusztult volna, de Malazár túl lépet rajtuk. Vagy legalábbis szeretett volna – ami néha majd nem sikerült is. Ezt akarta teljes szívével, és minden erejével. Bár gyengébb pillanataiban, olykor a gondolataival vissza repült, abba az időbe, mikor minden olyan jó, és szép volt. Ilyen pillanatokban a szíve majd szét hasadt.
Az emlékeitől akart meg szabadulni, de nem tudott. Ugyan eltemette őket, jó mélyre, az elméje egy rejtett, titkos zugába, amik elé egy vastag, és erős falat épített, de még sem tudott szabadulni tőlük.
Az emberek közül sokan gyűlölték őt, és meg vetették. Viszolyogtak, és féltek tőle. Elég sokan úgy hitték, hogy ő sem másabb mint az éjszaka démonai, hiszen ő is eladta a lelkét az Ördögnek, tehát ugyan olyan gyilkos, mint azok a lények akikre olyan nagy előszeretettel vadászik. Néha még ő, maga is úgy gondolta, hogy igazuk van a népeknek, és már nem ugyan az, az ember, mint aki régen volt… De végül is nem érdekelte ez őt. Az egész élete egy merő borzalom volt, és ezért nem foglalkozott vele, hogy mit gondolnak róla az emberek.
Ő a békéért harcolt, hogy betartassa a Törvényt, és hogy meg védje az embereket, akik az ő világában élnek – az Árnyékvilágban. Olyan lényekre vadászott, amik a mondákban, a babonákban, a mesékben, és a rémtörténetekben bukkantak föl.
Ugyan is minden legenda igaz.
Mert vámpírok gyilkolnak az éjszakában, vérfarkasok vonítanak éhesen a holdra. Varázslók, és boszorkányok párbajoznak egymással. Rút koboldok, vézna manók, és apró tündérek élnek az erdőkben. Gonosz démonok jönnek át a mi világunkba, és angyalok szállnak le az egekből. Ugyan azon a Földön osztozik a két világ, amin a halandóké is, immár sok évszázada. A rendet az Árnyékvilág Magiszterei, és az olyan harcosok őrzik, mint amilyen Malazár Cane is. Vadászoknak hívják őket.
Sok halandó ember, az Ördög Cimborájának tartotta, de más nevekkel is illeték őt. Legtöbbször igen rosszal.
Ő volt a Sötétség Vadásza.
Magányosan élt a házban, hű mindenesével. Az öreg, és mogorva Gerarddal, aki már Malazár atyja idején is a Cane-házat szolgálta, nagy odaadással.
A ház öreg, és hatalmas volt, ahogyan az ura, és úgy az is tele volt titkokkal, és rejtélyekkel. Régóta figyelte a várost, a völgy pereméről, és az árnyékokba boruló világot. Olyan régóta, hogy arra csak kevesen emlékeztek, hogy mióta áll oda fönt az, a hatalmas ház, rémisztő őrszemként.
A városban élők, mind egytől-egyig féltek a háztól, és annak rejtélyes, és titokzatos urától. Sokszor beszéltek arról, a város kocsmáiban, az emberek, mikor részegek voltak, hogy egyszer el fogják űzni a várostól, az Ördög Cimboráját, és el pusztítják a Cane-házat. De ez soha sem történt meg. Féltek meg tenni, és rettegtek Malazár haragjától. Erre soha sem voltak képesek – és nem is lesznek – a város lakói. A szavak csak szavak maradtak.
Malazár fel sóhajtott. Nehéz sóhaj volt ez, ami a bensője legmélyéről tört fel. Hallgatta a tűz halk ropogását, és a kinti szél sustorgását, ahogy néha neki feszült a ház ablakainak. Vad, komor, és sötét éjszaka volt.
Az érzékei kitágultak, a bőre bizserget, a tarkóján fel állt a szőr. És akkor szinte meg érezte magán, a szél hideg simogatását, ahogy hűvös szellemujjaival végig simít az arcán, és a kezein, bele suttog a fülébe, és gúnyosan kacag rajta. Olyan érzés volt ez, mintha ő maga is kint lenne a szabadban, és nem a házban ülne, a meleg dolgozó szobában. Még a szél is ki gúnyolta őt, ahogyan a szélből áttetsző alakot öltött szellemek is rajta mulattnak. Ő rá mutogatnak, tébolyodottan kacagnak, és integetnek neki.
Őt akarják…
…Meg rázta a fejét, és el zárta az érzékeit. A hideg azonnal el múlt, de a tűz egy pillanatra meg libbent, és sértődötten felszisszent. Aztán gyorsan minden el múlt. Már nem hallotta a szél zúgását, a holtak gúnyolódását, és őrjítő kacagását. A szoba hőmérséklete visszaállt, olyanná, amilyen volt.
Ismét fel sóhajtott.
Most már nem figyelt másra, csak is a lángokra. Még a gondolatait is részben el felejtette.
Szerette nézni ahogy a lángok lobognak, és sercegnek, miközben pattogó táncot járnak a kandallóban. És a színűk pompázatos volt. Vörös, és narancssárga, egy kis pirossal el vegyülve, ami még szebb színt adott neki. No és még ott voltak az árnyékok, amiket a falra, a könyvespolcokra, és a plafonra vetett, mindenféle alakzat, és forma alakjában, amik egyben kísértetiesek, és rémisztőek voltak.
A tűz szinte örökös táncát járta, körbe és körbe, néha hangosan, pattogva, és ropogva, olykor vígan, csöndesen, és melegen – csodásan, és kellemesen. A tűz tudott fényes lenni, oly annyira hogy a sötét homály sűrűjét is fénybe tudta borítani, de könnyedén el is tudott veszni, egyszerűen sötét árnyékba borulni, mert a homály elnyeli a fényt. Ilyenkor gonosz, rémisztő feketeség jő, amitől az emberi szív megrémül, és szenved, és soha sem talál ki a fényre. Hiszen Sötétség nélkül nem létezik Fény.
A Gonosz mindenütt utat tör magának. Beférkőzik az emberek szívébe, és a jól védett rejtett kis zugokba. Nem menekülhet előle semmilyen halandó. De ha akar, és van egy csöppnyi ereje harcolhat ellene. Kitörhet az ördögi szorításból, és meg védheti magát.
Malazár is ezt tette.
Fiatal kora óta.
A sötétség ellen harcolt, és minden egyes olyan alkalmat ádázul keresett, amiben összecsaphatott, az összes nyavalyás pokolbéli fenevaddal. Nem félt a haláltól… hiszen a halál már szinte a barátja lett.
Fáradtan el mosolyodott.
Sajnálta, hogy már nem lehet ugyan az, mint aki régen volt, és amiért nem tudott olyan szemmel nézni a világra, mint régen egy másik világban… egy másik életben. Mert ahogy Malazár úgy a világ is egyre sötétebb és komorabb lett. Mert minden ami szép, és jó volt, az már meg változott körülötte.
Malazár sötét sziluettje alig látszódott ki a félhomályból. Fekete köpönyeget viselt magán, alatta egy fehér inget, amin árnyékok táncoltak. A nyakába egy ezüst feszületet akasztott, amit az ingén kívül hordott, a köpeny gallérja között. A feszület nagy volt, és jól látható.
Az íróasztalon könyvek egy kisebb tornya állt. A bal keze mellett egy penna, és egy kis fekete tégely tinta foglalta el a helyett. A könyv kupac mellett, papír nehezék alatt pergamen lapok vártak arra hogy írjanak rá. A könyöke között pedig egy kicsi fekete-fehér fénykép feküdt. Ezt a fényképet nézte, pedig tudta jól hogy nem kellett volna, hogy nem lett volna szabad.
De mégis azt tette…
…És akkor azok a fránya emlékek utat törtek maguknak. A fejében lévő fal meg gyengült, és szét esett. Az emlékek pedig nem álltak meg, és nem szűntek meg létezni, csak jöttek… és jöttek hogy kínozhassák Malazárt. A férfi már nem bírt ellenkezni, nem tudott védekezni… hamar meg adta magát.
Becsukta a szemeit, szorosan lehunyta őket. A kezeit el húzta egymástól. A balt az asztalra fektette, a másikkal az állát támasztotta, az ujjai ökölbe szorultak. Alig érezte, de a szemeiből két apró könny csepp ki csordult, és szép lassan legördült az arcának két oldalán, ahonnan le pottyantak az asztalon lévő fényképre.
Nem érdekelte őt semmi sem.
Ki engedte az emlékeit onnan a mélységből, amit ezer lakat alatt tartott, biztonságban. Legalábbis eddig a pillanatig.
…Ott látta maga előtt a szüleit… és magát is meg pillantotta… mikor hat vagy hét éves kisfiúcska volt csupán… mikor még tiszta volt a lelke, és nem tapadt a kezéhez annyi vér… Aztán a semmiből elő bukkant öreg mesterének az arcképe… úgy bontakozott ki az emlékek ködfátylából… Maga előtt látta az ifjú korát, és a tanuló éveit… érezte minden gyerekkori félelmét… és haragját… Ne kérlek, Istenem, Ne! – gondolta magában keservesen – Nem akarok a múltamra emlékezni. NEM, és NEM! De az emlékek csak jöttek. Nem állíthatta meg őket semmiféle fohászkodás. Izzadság gyöngyözött a halántékán, görcsbe ugrott a gyomra, ideges félelem fogta el. Olyan amit csak ritkán érzett. De Én nem félhettek – gondolta hirtelen – Hogy is félhetnék? Azok a lények sem félnek, akikre vadászok, és Én sem különbözők tülök. Egy vagyok velük. Miért is lennék más? Miért félnék Én?
Az emlékek folytak tovább, egy képzeletbeli mederben, amiben nem lehetett gátat építeni.
…Látta meg elevenedni maga előtt a barátait… Mind ott volt, kivétel nélkül… még azok is meglátogatták akik már meghaltak… Ott voltak mind, akiket a testvéreivé fogadott… akiket egykoron ismert, és szeretett.
Könnyek csorogtak a szemeiből, de ezek nem a boldogság hanem a keserűség könnyei voltak. A fájdalomé, és a reményvesztettségé. Malazárnak soha sem volt könnyű az élete. Mindig is a halál mezsgyéjén lépkedett. Egy hajszálnyira attól, hogy a halál el ragadja őt. Vér tapadt a kezeihez, sok vér – gyilkos volt. De a jó ügyért harcolt, egész nyomorult életében. Vállalta a magányt, az egyedül létett, és a tudatott, hogy minden bizonnyal egyedül hal majd meg.
Az emlékek egy ki kiapadhatatlan folyóból áradtak. Malazár lelkének legmélyéről. Hiába próbált meg ellenkezni, az emlékek csak folydogáltak tovább. Meg mérgezték a szívét, és keserűséggel töltötték meg a lelkét.
…Ott állt egy nagy, hatalmas teremben, a barátaival, ifjú testvéreivel együtt, féltérdre borulva… mögöttük emberek sokasága állt… előttük pedig egy öregember magasodott, szürke köpönyegben… bölcs szemeivel őket nézte… Szinte a fülében hallotta a fogadalmának a szavait… amit soha sem feledett el.
…Szépen, díszesen volt kiöltözve… a szíve pedig a torkában dobogott az izgalomtól… Büszke ifjú volt tele önhittséggel és naivsággal. De az élet megtanította a tiszteletre, és a becsületességre.
Sokszor nem az a jó dolog, amit az ember maga előtt lát kívülről egy másik emberen, hanem a belső értékek, hogy mit hordoz magában, emlékezett most a mestere egy tanítására. És milyen igaza van…
A következő emlékképtől legszívesebben fel ordított volna. Ez volt a legfájdalmasabb emléke, és nem akarta látni maga előtt, felelevenedve. De nem tehetett ellene semmit sem. A régi sebek hirtelen fájdalommal feltépődtek…
…Ott állt előtte, a szeretett nő… Meg elevenedett előtte… Az emléke testet öltött a képzeletében… Büszkén, dacosan, és szeretett teljes pillantással nézett rá Malazárra… Szerették egymást, őszinte szerelemmel… Egy párt alkottak…. Kiegészítették egymást… Boldogok voltak egymással…
De aztán az élet meg változott…
Vérbe borult…
…És ekkor, ezután meg jelent az, az alak, aki miatt Malazár élete meg változott… Ugyan úgy látta a férfi alakját, mint a szerelméét, vagy a régi barátaiét… Remélte, hogy a Pokol legmélyebb bugyrában szenved, és ég örök időkön át, míg világ a világ!
Ekkor haragosan, és dühösen fel mordult.
Szemei ki pattantak, és kiegyenesedett a karosszékben ülve. Ekkor visszatért a valóságba, és elszakadt egy röpke pillanatra a múlt emlékeitől. Tudta, hogy most kell meg tennie, hogy vissza űzze a mélységbe, – a börtönükbe – a gyötrelmes emlékeit. Erősen összpontosított, minden erejét összegyűjtötte, egy dologra fókuszált – hogy egy erős falat húzzon fel, és mögé rejthesse az emlékeit, amit el emészthetnek a fellobbanó dühének a tüzei. Nem akarta őket soha többet látni! Nem akart szenvedni tőlük! Nagy erejébe tellett míg meg alkotta a falat, és mögé űzte az örvénylő régi, fájdalmas emlék foszlányokat. De végül sikerült neki.
Fel sóhajtott.
Ki volt merülve. Az összpontosítás sokat kivett az erejéből.
Egy fáradt pillantást vetett a kandallóra és a benne lobogó tűzre. Malazárt soha sem érdekelte ha a jelenlétében a babonákban hívők keresztet vetnek a mellkasukon, vagy éppen a levegőben, mert félnek tőle. Lehet, hogy egy olyan alaknak nézett ki akitől félni kell, de ez sem érdekelte. Megtört ember volt akit a haragja hajtott előre. Legyek kegyetlen, tűnjek az emberek szemében ugyan olyan ördögnek, mint amilyenek a Sötét Oldal szolgái. – gondolta magában keserűen – Nem érdekelnek mások szavai. Ez az én életem… gyilkossá váltam, aki mocsokban, és vérben gázol, hogy bosszúját kielégítse… A Sötét Oldal ellen küzdők, immár hosszú ideje. Így hát nekem is olyanná kellett, hogy váljak, akitől mások félnek. Talán ez, az ára, annak hogy győzedelmeskedni tudjak a Gonosz felett. Ez az életem… Ez a bosszúm…
Malazár számára nincsen fényes, könnyű és kegyes út. Már nincsen, és ha volt is, az már régen megszűnt a számára. Elveszett úgy, mint a boldogsága, ama szörnyű napon, mikor a szeretett nő meghalt. Ugyan akkor benne is valami tönkre megy. Egyszerűen kiveszett, és el pusztult belőle.
Tudta jól, nem maradt más a számára, mint a harc és a bosszú az utolsó pillanatig. Az élete úgy is a Halál Angyalának kezében fekszik. Bármikor eljöhet az utolsó pillanat. Senki sem tudhatja, hogy mikor jön megmérettetés, hogy mikor üt az utolsó óra.
Malazár pedig éppen ezért nem félt semmitől sem. Az életét így is félig az árnyékok között élte le. Már így is majd nem a Sötétségé volt a teste-lelke. Nem félt a végtől.
Nem félt a haláltól.