A szegény ember jártában-keltében egyszer csak találkozott egy kis verébbel, aki valamilyen okból kiesett a fészkéből és a szüleit meg valamilyen ragadozómadár pusztította el. Ahogy az ember a kezébe vette a remegő, védtelen kis testet, valami szánalomfélét kezdett a szíve mélyén érezni ezzel a madárkával kapcsolatban.
– Ősz végén vagyunk! Jönnek a komoly fagyok. – gondolta – Ez a kis állat megfagy a téli hidegben. Szinte alig van benne már élet. Hazaviszem, nehogy a kóbor macskák falják fel a szegény párát.
Úgy is tett. A pitvarban helyezte el egy kis dobozkában, amelybe tett egy kis füvet.
– Itt nem vagy hideg helyen, de nem vagy nagyon melegben sem. Tudom, hogy az ilyen kis jószágok nem igénylik a forróságot, de ugyanakkor nem szeretik a hideget sem. – mondogatta szeretettel tekintve minden nap többször is a kis védencére. A felesége is igyekezett mindennel ellátni a kis madarat. Tettek eléje szalonnabőrkét, magvakat is neki. A kis madár meg fokozatosan erősödött. Szépen fejlődött. Nézte is nagy vágyakozva Bodros, a cirmos macska a szája szélét nyalogatva. Gondolta, milyen finom, jó falat van ott, az előtéri dobozban! Egyszer-kétszer megpróbált felmászni, hogy hamm! bekapja a kis verebet, de minden ez irányú próbálkozása azzal végződött, hogy a gazda, vagy a felesége felkapta az udvari cirokseprűt és azzal jó ellátta ,,Ő cirmossága" baját! Jobbnak is látta idővel felhagyni minden ez irányú kísérleteivel, hiszen az csak az Ő számára teljességgel reménytelen vállalkozássá vált. A kis veréb meg ahogy fejlődött, erősödött , szinte csak azt hallotta esténként a házból, hogy a gazdáék mennyire sokat dolgoznak és milyen reménytelenül szegények. Szinte semmijük sincsen. Maga a ház és a kert sem az övék. Azokat csak bérlik egyre több munka fejében, amit a bérbeadó tőlük kegyet lenül megkövetel! Ahogy így sóhajtoznak, egyszer csak hallják ám azt, hogy valami, vagy talán valaki /?/ verébcsiripelésszerű hangon azt mondja a pitvar felől:
-Drága jó gazdáim! Nem vagytok Ti szegények, mert ami nincs a bukszátokban, az benne van a szívetekben, a legdrágább érték, a szeretet alakjában!
A gazdáék meglepődtek. Nem vártak Ők ma estére vendéget, valaki mégis szól a pitvar felől.
– Te, apjuk! – szólt az asszony – Nézd már meg, hogy ki szól az udvar irányából! Én egy teremtett lélek nem sok, de annyit sem látok ott!
A gazda az esti szürkületben kinézett a pitvarra. Hát azt látja, hogy a konyhai lámpa gyenge fényénél a kis verebük próbálgatja a szárnyacskáit és Ő beszél hozzájuk.
– Ugye csodálkoztok, hogy én szóltam az előbb! – mondta a kis veréb – Igen, valóban én voltam! Hallottam, hogy olyan szegények vagytok, hogy semmi értéketek sincsen! De van, csak az nem a Ti bukszátokban van, hanem annál egy sokkal szebb helyen, a szívetekben és a Ti értéketek a legszebb a világon, mert azt úgy hívják, hogy szeretet. Nagyon hálás vagyok, hogy szeretettel neveltetek fel engemet, de én szeretnék hazamenni, hiszen hív és vár az erdő, a szabad élet!
Mindezt olyan meghatóan mondta, hogy a gazdáékat, no, meg Bodrost, a nagy étvágyú cirmos macskát, de még Bundást, a ház kutyaőrét és a többi háziállatot is könnyekig hatotta. Ilyen kérésnek nem lehetett ellenállni. Mit volt mit tenni, el kellett engedni a kis verebet az övéi közé az erdőbe. Hangos, vidám csiripeléssel repült fel és fölülről is boldogan csiripelt köszönetet az Őt ápoló háziaknak, majd irányt vett a társai közé. Azóta, ha a gazdáék, vagy a házuk népe valahol lát egy verébcsapatot, mindig vidáman integetnek nekik. Sohasem bántják, vagy zavarják el Őket! Hátha köztük van az Ő felcseperedett kis madárkájuk is!