Nagyon szép, esős nap volt, amikor eldöntöttük, hogy Vilmával végezni kell. Szeretem ezeket az esős napokat, mert gondolatokat ébresztenek. Órákig álldogálok az ablakban, nézem az esőt, hallgatom a cseppek koppanását a kövezeten, és rengeteg dolog jut eszembe. Tegnap egy nagyon érdekes történetet olvastam, legalábbis nekem érdekes. Indiában, ugye, annyi az isten, mint az égen a csillag, de ha megkérdezitek őket, ki a főnök, mindenki mást mond. Szóval az egyik főnök, azt mondja ez a sztori, félig halandó volt, félig halhatatlan. Az egyik fele félt a haláltól; ez agyaggá változott, a másik feléből víz lett, elrejtőztek a föld alatt. A halál megkérdezte, hol van a főnök? – Elbújt előled, felelték az istenek. – Keressétek meg, követelte a halál, a kisujjammal se nyúlok hozzá. – Az istenek előhúzták a főnököt a föld alól, de még mielőtt odavitték volna a halál elé, a halandó részét becsomagolták a halhatatlanba. A halál nem vette észre a trükköt, és a főnök életben maradt.
Tanulságos történet, még akkor is, ha nem válaszolja meg a legfontosabb kérdést: Miért félnek ennyire a haláltól? Különösen Indiában, ahol egyeseknek az a véleményük, hogy a földi élet merő illúzió; a jobbak a mennyországba kerülnek a haláluk után, a többiek a pokolba, de egyik se végleges, mindenki újra megszületik az illúzióban és folytathatja a nagy semmit. Az ember azt gondolhatja, teljesen mindegy, hogy ez a föld vagy másik bolygó, de nem, ezek a nagy filozófusok megrázzák magukat, és a következő pillanatban arról szónokolnak, hogy száz évig akarnak élni, halhatatlanok akarnak lenni, meg hasonló ostobaságok. Minek erőlködnek, amikor a halhatatlanság máris megvan, legföljebb testet kell cserélni hozzá?
Mondjuk, elég fura elgondolni, hogy Vilma tulajdonképpen halhatatlan, illetve nem az a Vilma, aki itt ugrál az utcán, riszálja a fenekét, bámul maga elé, mint a borjú. Az tart örökké, ami benne van, a vilmaság, a vilmaneitás, és ez nem baj, a vilmaság abba a mennyországba megy, amelyikbe akar. Ez a lényeg, nem? A többi csak egy buta liba.
Persze most arról cikkeznek, hogy milyen jó tanuló volt, milyen édes, meg az anyucikája szemefénye; egy szó sem esik arról, hogy ez a tizenhat éves kis cukifalat mekkora ribanc volt, és hányan mentek már keresztül rajta. Sokáig nem tudta a spanom se, mert ezek a csajok nagyon jól játszanak; mindegyik elmehetne színésznőnek. Persze nem mennek, mert a színházban dolgozni is kell, elég sok meló van egy szerepben, azt meg, ugye, nem annyira vágják.
*
A spanom sokáig nem akarta, folyton azzal jött, hogy a Vilma szép lány, meg fog változni, ő már régen megbocsátott neki, meg minden. Teljesen szétütötte az agyamat a hülye szövegével. Megmondtam neki: Ribancnak nem bocsátunk meg, ez alap. Nekem ne rinyálj itt, hogy milyen szép, Van rajta egy kis felesleg, tudod te, mekkora zsírdisznó lesz ebből, már most is olyan, mint egy felhizlalt malac. – Gyerek még, védelmezte Józsi, növésben van, fejlődő szervezet. – Tudod te, mennyi tapasztalata van ennek a gyereknek? Persze nem tudod, te csak használod, de nem nézel utána, honnan került elő. Egyszer felpróbáltad, jó volt, eddig értem. Mi a fenének megtartani? Mitől jobb ez a liba, mint az összes többi?
Elmagyaráztam neki, hogyan kell kicsinálni a ribancot, de úgy láttam, nem egészen érti, leírtam neki, elküldtem MSN-en. Itt van, haver, tanulmányozd, olvasgasd szorgalmasan. Csak semmi szentimentalizmus. Nézd, Indiában volt egy háromfejű démon, úgy hívták, Visvarúpa. Nagyon okos volt azzal a három fejével, és rábeszélték az istenek főnökét – nem azt a félig halhatatlant, mondom, hogy nagyon sokan vannak – rábeszélték, hogy nevezze ki papnak. Ott az van, vagy volt, remélem, azóta kinyílt a szemük, szóval az volt, hogy a pap mindenfélét beleöntött vagy beledobált a tűzbe, és ezért még jól meg is fizették. Visvarúpa is ezt csinálta, de aztán lebukott, kiderült, hogy annyira iszik, mint a te haverod, a Stopper Jani, egy igazi piás csávó. A főnök el akarta csapni, mire mindenki nekiesett: Ne tedd, így-úgy, az egész mennyországban nincs még egy ilyen okos ember, tök jó, ahogy a sok finom ételt bedobálja a tűzbe, hamuvá égeti a kecskéket és a birkákat, ha akad egy ökör, akkor azt is. Milyen szépen tiszteli az örök törvényt! A főnök berágott, és levágta Visvarúpa mindhárom fejét. No de, mit is akarok kihozni ebből?
Ja azt, hogy ne légy érzelgős, milyen szép, kerek feneke van ennek a ribancnak, milyen jól belesimul a csöcse a tenyeredbe. Ne félj, nem egyedi példány. Bármelyik diszkóban találsz tíz másikat.
Jön eszembe, volt még valami gebasz ezzel a Visvarúpával. Az egyik szájával az istenekhez imádkozott, a másikkal bort ivott, a harmadikkal is csinált valamit, miközben cidáztatta a lányokat, de mindegy, akkoriban még kemény világ volt, hülyék lettek volna eltörölni a halálbüntetést. Csak újabban van ez a majré, az élet szentsége, a bűnöző urak emberi méltósága, és az efféle marhaságok. A régi Indiában fel és alá gurultak a fejek.
Később náluk is bejött a nagy trouvaille az ahimszával, ami teljesen idegen az emberi természettől, és kezdetét vette a hanyatlás, ez megy ma is.
*
Mondom, nem volt könnyű a spannal, mert még mindig szerelmes volt. Nagy ügy, a csávónak ettől a ribanctól indult be a szerotonin meg a tesztoszteron. Éppen csak azt nem mondta, jaj-jaj, mit fog szólni a kislány apucikája meg az anyucikája, ha kinyírom ezt a mocsok luvnyát. A keresztmamikája mindenkinek el fogja mesélni a boltban, hogy nahát, nem hittem volna, hogy erre képes, meg voltam győződve arról, hogy rendes ember. Figyelj már, haver, nem fogja megtudni senki! Ha rám hallgatsz, abszolút biztosra mehetsz, olyan alibid lesz, mint a vas.
Mindent leírtam neki, részletesen, aprólékosan, nem azért, mintha stikkes lenne, de a szerelemben mindig ott a lehetőség. Azt is megírtam neki, hogy elolvasás után törölje ki, mert nem tárolunk akármit a gépen. Vannak ilyen kíváncsi emberek, tudod, mint a fekete ruhások, akik nagy, fekete autóval járnak, és mindent tudnak rólunk; mondjuk, engem nem tudnak megfélemlíteni, addig jó nekik, amíg befogom a számat. Ez is megvolt Indiában, valaki mindig elpofázta, amit nem kellett volna, és nem maradt következmény nélkül. Kicsit meseszerűen csinálták, mondjuk, egy béka elárulta, hogy Indra ott lapul a lótuszvirágok között, mire Indra jól megátkozta: Görbüljön hátra a nyelved, annyira, hogy ne tudj beszélni! – Mire jöttek az istenek, ezek mindig csapatostól jártak, mint a raj tesók; az átkot nem tudták eltörölni, csak finomítottak rajta egy kicsit: Igen, hátragörbül a nyelved, de olyan hangosan fogsz vartyogni, hogy a jónép menekül előled. – Ugyanez papagájjal: Nem fogsz tudni beszélni – De igenis, fogsz beszélni, csak selypítesz, mint a kisgyerek, és az emberek odáig lesznek a gyönyörűségtől. Szóval, velem ez nem fordulhat elő, mert én tartom a számat, tudom, hogy mire való a delete gomb a billentyűzeten, én meg tudom védeni magam.
Szóltam a Vilmának, hogy beszélni akarok vele, Józsiról van szó, és nagyon fontos. Szó nélkül jött, még mindig látom a nagy pufikabátját, meg az ócska műszőrmét az arca körül. Mi a pálya? Benyúltam a pulóvere alá, ő meg nagyon dühös lett, vörös fejjel kiabálta, hogy ezt nem várta tőlem, és hogy húzzak el a redvás – Na jó, egy idő után tényleg elhúztam, mert nem csípem a trágár beszédet, főleg nem akkor, ha egy tizenhat éves ribanc műveli.
Megáll az eszem, azt mondja nekem, hogy húzzak el a redvás – nekem mondja, nyilván meg se érti, mi a különbség közte, meg egy művelt ember között, azt képzeli, nem az IQ-m magas, hanem a vérnyomásom. Mondjuk, én a csajoktól nem is várom el a műveltséget, elég, ha rendben tartják a házat, megfőzik a pacalt, vagy amit éppen rendelek. Persze bosszantott, hogy egy taknyos lány így bánik velem; örülhetne, a földhöz verhetné a fenekét örömében, ha egy ilyen pasija akad. Mindegy, megmondtam a spanomnak, hogy elvesztettem a türelmemet, most már csináljon valamit.
*
Beszéltem már a Stopper Janiról? Hát, nem mintha sokat lehetne mondani róla, jó gyerek, de olyan egyszerű, mint a faék. Régen azt mondtuk volna, olyan hülye, hogy még olvasni se tud; persze ez most nem korrekt, szegény Jani beteg, diszlexiás. Én aztán tanúsíthatom, hogy nem beteg, például nagyon jó az emlékezőtehetsége. Hallotta egyszer-kétszer a krimóban, hogy fegyverről beszéltünk, illetve én beszéltem, mert a spanom igazi széplélek, magam láttam, hogy többször is virágot vett annak a kis ribancnak. Jani egyből levette, hogy kellene egy ilyen kis játékszer, körülnézett a boltokban, és elemelt egy testhez állót. Nem százas a pali, én is azt mondom, de van ízlése. Odanyomtuk a haver kezébe: Nesze, itt van, nincs több kifogás, használd egészséggel.
Két napig nem történt semmi, aztán megtudtuk, hogy elvitte a csajt az erdőbe, hóvirágot szedni, pedig az szigorúan tilos, most éppen nem jut eszembe, hogy miért. Szóval, ott szedték a hóvirágot, és a Vilma koponyájában megállt a golyó.
A spanomnál eddig tartott; itt bekattant, elrohant a rendőrségre, és előadta, nagy zokogás közepette, hogy megölte a barinőjét.
*
Mondanom se kell, hogy nem törölte ki az MSN beszélgetéseket. Kénytelen voltam megmagyarázni a zsaruknak, hogy részemről ez csak tréfa volt. Miért, miért, mindenki tudja rólam, hogy bírom a fekete humort. És most a Vilma szülei azzal jönnek, hogy én vagyok a hunyó. Eldurran az agyam, amikor hallom, hogy megint miket nyilatkoztak a bulvárlapoknak.
Egyes emberek mindenre képesek, rongyos pár ezer forintért.
6 hozzászólás
Tetszik ez a spontán, karakán elbeszélői stílus. A történet is megállja a helyét, ráadásul érdekes elgondolásokon alapul. Jó volt!
Húúú, ez nagyon durva! És nagyon különleges az indiai istenek miatt! Nem gondolkoztál még azon, hogy kiadatod az írásaidat?
nem érdemes, manapság nagyon kevesen olvasnak, ők is csak a neten.
macera, költség, stb.
lusta vagyok.
durva, de tényleg volt egy efféle újsághír, és szerintem lehetetlen annál durvábbat írni, mint amit az élet maga produkál.
Van itt fenn egy hirdetés, időnként megjelenik: kiadó szerzőket keres, ha jó az írás, ingyen, a saját költségükre kiadják. meg kellene própálni! De télleg!!!
kamu, kamu, kamu
Szia!
Jó a stílus, ütős a történet!
Szeretettel: Eszti