A doktor ritka vendég volt a kisvárosban, ahol annó elvégezte a középiskolát. Szülei meghaltak, a többi családtag szanaszét, hol beszéltek egymással, hol nem, de karácsonykor mindig nagyon szerették egymást. Ilyenkor volt tobozos ajtódísz meg adventi koszorú, sült alma, fahéjillat és gyerekvisítás, mert a szeretet ünnepének meg kell adni a módját, benne volt az újságban is. A doktor mindig akkor jött, amikor lecsengett a nagyja, esetleg akkor se; mindenki tudta róla, hogy nagyon elfoglalt ember, maga kéri, hogy osszák be ünnepnapon – a kollégái hálásak érte, ő pedig sosem szerette a szeretet és a nagyobb profit reményében megrendezett cirkuszokat. Az ezzel kapcsolatos véleményét azonban megtartotta magának. Az embereket nem lehet leszoktatni az önbecsapásról, és a felvilágosító munka csak bosszantja őket.
A sült alma és a gyerekpisi szagát már kiszellőztették, amikor a doktor beállított a rokonsághoz. Mindenki megkapta a szépen becsomagolt semmit, ahogyan az ilyenkor szokás, elégedetlenkedtek is, ami szintén hozzátartozik az ünnep lényegéhez. Caca néni az öklömnyi gyémántot is kevesellné, akkor meg, ugye, minek a hajtás, jó lesz neki egy tucat zsebkendő, pöttyös, csipkés szegélyes.
Kötelező letudva, a doktor csak a testvérével beszélgetett hosszasan. Rendes fiú, igaz, hogy nem vitte sokra, az önkormányzaton van egy tintafoltos íróasztala, meg egy számítógépe, azzal piszmog egész nap, de leginkább csak hozzászól, amihez lehet, ez a szenvedélye. Nagy megnyugvás, hogy senki nem tudja, ki van a nick mögött.
Testvér mélyen hallgatott az irodában, munkaidőben elkövetett kommentekről, mert az egész addig jó csak, ameddig titok, nem mintha a doktor szándékosan le akarná buktatni, de hátha elszólja magát. Ezért csak a kisvárosi pletykákat vette sorra – elvált, összejött, előzetesben van. Nem igazán bűnöző, csak azt csinálta, amit nagyon sokan: megivott egy cent rumot – a baj csak az volt, hogy mindezt két üveg pezsgő után itta meg, utána rögtön autóba ült. Lemeszelték, és mivel nem volt sem híres énekes, se mindenki kedvence nagy színész –
A doktor elgondolkodott. Mindenki lát messziről újságokat, bele is olvas néha, amikor nincs jobb dolga. Tényleg volt egy hasonló történet, valaki beivott, betépett – elítélték – megsajnálták, aztán mégse – mit tehettek volna, nem először történt, nem is másodszor, mit csináljanak vele? Művészember, meg aztán kocsikenőcs nélkül nem megy a szekér. Erőlködött a doktor, még az erek is kidagadtak a halántékán, de nem jutott eszébe a név. Akkora művész, hogy majdnem fölmentették harmadjára is, mindazonáltal – valamit ki akartam hozni ebből, de mit is? Nem tudom. Mindenféle értelmetlen dolog az eszembe jut, még egy olyan fölösleges szó is, mint ez a mindazonáltal, a neve mégis kiesett a rostán.
Ez a kisvárosi száguldozó nem fogja megúszni, erre ráverik a három évet.
Mikor volt ez? – kérdezte szórakozottan a doktor.
A testvér felnézett elképedve. De hiszen most mondtam. Amikor leégett az iskola.
Leégett? És ezt csak így mondod?
Hogy mondjam, kérlek szépen? Azt hittem, tudod. Na hallod, elég nagy port vert fel. Nem minden nap ég benn az iskolában egy csomó gyerek.
Gyerekek is? Mennyi?
Az alsósok. Négy osztály. Tudod, hogy a kölykök kinőtték az iskolájukat, a nagyokat átmenetileg a régi pártházban, a Bethlen utcában helyezték el.
Melyik Bethlen? Az, amelyik Zsdánov volt azelőtt?
Bethlen, aztán Zsdánov, most megint Bethlen, de az is lehet, hogy megint visszajön az orosz marsall. Én már semmin sem csodálkozom.
A Zsdánov utcai iskola… A doktor is lehúzott ott két évet, aztán az anyja átíratta a Zrínyibe. Meg se kérdezte, hogy miért, neki csak annyit mondtak, ott majd sokkal jobb lesz. Egykutya volt, túl sok számtanóra, túl sok orosz, végül is kibírtuk. A gyerekek mindent kibírnak, semmi értelme vattába csomagolni őket. Nem emlékszem a tanáraimra, hiába, régen volt, nekem meg egyre rosszabb a memóriám. Az egész Zsdánov utcából egyetlen név ugrik be, Szoboszlai Ferenc, ő volt az énektanár. Nem mintha szerettem volna az össznépi kornyikálást. Szegény Feri bácsi, kiskamaszokat rávenni arra, hogy szólót énekeljenek – mutáló hangok, előbb csak diszkrét, aztán kirobbanó röhögés – a kritikai érzék gyorsabban fejlődik, mint az összes többi. Énekelni nem tudtunk, azért az mindenkinek lejött, hogy mi a rossz. Volt egy barátom akkoriban, Reskó János, nagy énekkaros, fals, mint az egész banda. Elismerem, nem volt egy életre szóló barátság, csak afféle Zsdánov utcai.
Szörnyű, jegyezte meg a doktor gépiesen, és egyelőre meggyőződés nélkül, mert az agy önkénytelenül védekezik. Egy-két halálesetet simán befogad, megpróbálja feldolgozni, bár igazából ennyit sem lehet. Életre lettünk teremtve, később került bele a rendszerbe a halál, mindig is idegen marad. Elfogadhatatlan. A túlnépesedési problémát máshogy kellene megoldani. Nem igaz, hogy ez volt a legjobb ötlet. Az emberi agy ösztönösen tiltakozik. Négy osztályra való gyerek, néhány tanár, meg ki tudja, hogy akkor még ki tartózkodott az iskolában – ez összesen – az agy ízlelgeti a számot, de nem akarja tudomásul venni. Százan, százötvenen? Képtelenség.
És az egészben az a legrosszabb, hogy nem elektromos zárlat, nem villámcsapás. Az iskolát készakarva gyújtották fel. Kicsoda? Természetesen egy őrült, ki más? Értelmes, józan ember nem tesz ilyet. Mindenki őrült, aki gyújtogat, öl, megerőszakol. De akkor mindenki vétlen. Nem tehet róla, mert hiszen bolond. Mi lesz a világból, ha a személyes felelősséget kivesszük belőle?
A világ már régen az ördögé, jelentette ki a testvér, akkor kezdődött a baj, amikor az emberiség felnőtt, és elengedte a szülei kezét. Ég-apám, föld-anyám, most már elég nagy vagyok, ne szóljatok bele. Én jobban tudom. Hibát hibára halmozunk, és – no de nem akarok prédikálni. Az iskolát a Gáspár Laci gyújtotta fel.
Nem mondod! A könyvkötő Laci? Hiszen én ismertem, és egyáltalán nem volt bolond.
Alacsony, sovány ember, akire kétszer néztek rá, hogy egyszer észrevegyék. Pici kis műhelye volt egy átjáró házban; szomszédja, a fonott bútoros, minden szabad helyet telirakott a kerti székeivel meg a kosaraival, a könyvkötő megbújt a sötét sarokban, a színes papírjai meg a csirizek között. Olykor hoztak egy hivatalos anyagot, akkor volt minden, egészvászon meg arany betű. Vénlányok és öreg mámik tartották életben a boltot, akik elhozták a ronggyá olvasott szerelmes regényeket. Csirizelje össze, Lacikám! És Lacikám csodákat tett, olvashatóvá varázsolta a salátát, boldogan zsebelte be a mamikáktól a pár forintot és az elismerést. Jól érezte magát a lyukban, ahová soha nem sütött be a nap. Rejtély, hogy volt-e családja, kutyája, díszhala. De miért kattant be a könyvkötő Laci?
Most az következne, hogy a testvér kényelmesen elhelyezkedett, és így szólt: Na figyelj, elmondok neked egy érdekes történetet. Több száz oldal után még mindig csak annyit tudtunk meg, hogy nehéz gyerekkora volt, az apját leütötte a hajókötél, vagy hogy is hangzik ez a halhatatlan mondat. Testvér nem eszik, doktor nem alszik el, nap-hold megállnak az égen, a szegény könyvkötő történetét hallgatják figyelmesen. A szörnyű tett is érthetővé válik, ha megtámogattuk két oldalról, freudi mélyanalízissel, adleri kompenzációval. Ejthetünk pár szót Jungról is, csak hogy képben legyen. A testvér azonban megelégedett a vulgáris pszichológiával, népszerű blogok kommenteléséhez túl sok az is. A hosszú meséktől meg végképp ódzkodott; meghallgatni se hasznos, hát még elmondani. A doktornak félszavakat, célzásokat kellett összeraknia ahhoz, hogy nagyjából megértse.
De ha meg akarunk maradni a tényeknél – az pedig nagyon kevés. A könyvkötő egy délelőtt gondolt egyet, és felgyújtotta az iskolát. Alaposan járt el, a lángok szinte pillanatokon belül magasra csaptak. A tűzoltóknak már évtizedek óta nem akadt más dolguk, mint csőtörés után kiszivattyúzni a vizet a pincéből, lehozni a keservesen nyávogó macskát a fáról, leverni a darázsfészket – a szemtelen csürhe éppen a polgármesteri iroda ablaka fölött építkezett, a későreneszánsz izé meg a korabarokk mizé között – mert nálunk meg van becsülve az a két műemlék, amennyi van. Mire ezek föleszméltek a készültségből, akkora volt a füst, hogy a fél utca nem látszott tőle. Vaktában oltottak, vízzel, porral, habbal, de csak annyit értek el, hogy a tűz ne terjedjen át a szomszéd házakra. Az iskola épülete lángolt, mintha csupa pozdorjából húzták volna föl a falakat. A fél város ott tolongott a tűz körül. Szülők, akik gyerekei benn rekedtek, papok, akik abból élnek, hogy valamilyen szinten mindenki retteg a haláltól. Gáspár Lacit elfogták, nem is ellenkezett. És amikor nyilvánvalóvá vált, hogy senki sem menekül meg, gúnyos nevetés hangzott a lángok közül. Az embereket kirázta a hideg, mert pontosan tudták, hogy mi ez.
De én semmit sem tudok, szólt közbe a doktor józanul, annyit értek, hogy a Laci megbolondult, és nem lehetett leállítani. A helyi tűzoltók sem álltak a helyzet magaslatán, amire magyarázat, de nem mentség, hogy nem volt elég gyakorlatuk.
Az új tanítónő miatt volt az egész, sóhajtott a testvér, aztán előhozta a házi pálinkát. Szíverősítő nélkül nem megy.
Ha most el akarod hitetni velem, hogy egy nő miatt –
Dehogy akarom. Ebben a történetben egyetlen nő sem szerepel.
Te mondtad, hogy a tanító néninek tetszett a gyújtogatás.
Az nem olyan volt, mint a többi lány vagy asszony.
Volt? Bennégett az is?
Senki nem menekült meg a tűzből. Bár, tette hozzá habozva a testvér, azt mondják, hogy most is látják őket a temetőben. Sötét alakok járkálnak a sírok között.
Láttad te is?
Hova gondolsz? Oda nem mennék éjszaka, a Dárius kincséért sem.
A doktor töltött és ivott, aztán megint töltött és ivott. Na most komolyan, te elhiszed a kísértetjárást, meg ezeket a dolgokat?
Dehogy hiszem, felelte öntudatosan a testvér, csak éppen nem megyek oda. Mit csináljak éjfélkor a temetőben, amikor térdig ér a hó, és különben is – ez a lényeg – sötétedéskor becsukják a temetőt, nincs éjféli látogatás. Nem mondom, beengednének egy kis mellékesért, de ilyen hidegben nem megyek én a kocsmába se.
A doktor szerette volna tudni, hogy akkor ki látta, amit látott, de a testvér azt maga se tudta, vagy nem akarta megmondani. Mondják. Mindenki azt beszéli. De már bánom, hogy említettem, mert végül is mit számít, ha visszajárnak? És ha a Gáspár Lacit kerékbe törik, az emberek akkor se kapják vissza a gyerekeiket. A felnőttekért is kár, igaz, hogy csak tanárok voltak, de akkor is.
Mi van veled, miért vagy ilyen cinikus?
Bocs. Mert ez a tanítónő jár a fejemben, akit említettem. Most már soha nem fogjuk megtudni pontosan.
Azt mondod, Gáspár Laci egy homályos gyanú alapján gyújtotta fel az iskolát?
Azt kell mondanom. De nem volt olyan homályos a gyanú. Tény, hogy a gyerekek viselkedése megváltozott. Annyira, hogy mintha kicserélték volna őket. Azelőtt megvolt minden, az egész műsor, amit a gyerekek rendszeresen leadnak. Hancúroznak, viháncolnak, egy kicsit feleselnek vagy pimaszkodnak, mindenki tudja, hogy miről beszélek. Néha kedvesek és aranyosak, erről az evolúció gondoskodik. Muszáj neki, különben senki sem vállalná be a kis rombolókat. Az itteni gyerekek nem voltak jobbak, mint másutt, de rosszabbak se. Önzők, persze, de ki nem az? Csak a gyerekek még nem tanultak meg hazudni mesterfokon. És az egész önzésről a nevelés tehet. Gondold el, ott van az újszülött, teljesen kiszolgáltatva az elemeknek, a szűkebb környezetének, a saját teste meg nem értett késztetéseinek, nem tudja megmondani, hogy mit akar, mije fáj, mi zavarja, semmit se tud. Az anyjában ott fut a gyárilag beépített program, amit évmilliók óta erősítget a társadalom: te vagy az egyetlen felelős, neked kell megoldanod, te vagy az alap – vagy egy kicsit finomabban: milyen csodálatos, hogy képes vagy gondoskodni valakiről, meg tudod oldani, te vagy a legfontosabb. Mindez hízelgően hangzik, és az anya boldogan ugrál a csemete körül. A gyerek meg nem annyira buta, amilyennek látszik. Aha, mondja magában, ez nagyon jó, én vagyok a középpont, csicskáztatom a népet, minden körülöttem forog. Aztán egyre nagyobb lesz, kúszik-mászik, szalad és beszél, de miért akarna kilépni a középpontból, amikor megszokta már, és az jó neki? Mi az, hogy valaki ellent mer mondani? Mi az, hogy most nem, máskor sem, te még kicsi vagy, nem neked való, nincs rá pénz, meg a többi ostobaság? Nem érti ez a szolganépség, hogy nekem most kell, ebben a pillanatban? Miért nem hajítanak félre minden egyebet, miért nem rohannak, hogy teljesítsék a kívánságaimat?
Az egyik kedvenc írómnál találtam ezeket a sorokat, hallgasd meg, felolvasom: „Édesen megmosolyogjuk, annyi együttérzéssel, hogy a szánkban összefut a nyál, a csecsemők mohó kapariságát, az önzés angyali szem-, kar- és ajktárásait, hogy minden hozzám, nekem, belém, sőt még aztán is közém, rám, felém. Van elmélet, mely szerint még a megemésztetthez is annyira ragaszkodnak, hogy mintegy csak ajándékul adják ki magukból, remélt ellenszolgáltatás fejében,”udja,
Sokáig olvasol még? – kérdezte a doktor kíméletlenül.
Csak mondom, hogy minden gyerek önző, de nem rossz. Ha a gyerekek igazán rosszak lesznek, úgy értem, elszántan és belülről, ott nagyon nagy baj van, és jogosan keressük a külső ráhatást. Hogy csak egy példát mondjak, a gyerek nem lop, Persze mindent elvesz, amit meglát, összefogdossa, eltöri, elteszi, de nem lop, fogalma sincs arról, hol van a határ.
És itt a gyerekek lopni kezdtek?
Loptak. Nem cukrot, nem csokit, nem kis játékot. Ékszerek tűntek el, nagyobb összegek – gyerek nem lop milliókat. Azt már tudja, mennyibe kerül egy fagylalt, egy Kindertojás – nem milliókba. Lehet, hogy el fogja venni – én nem azt mondom, hogy elveszi, de ott van a lehetőség. Nem könnyű elviselni az állandó frusztráltságot. Amikor ott vagy a boltban, és bármit leemelhetsz a polcról – addig még szabad. A tiéd, amíg nem próbálsz meg kijönni, persze csak az illúzió a tiéd, de mit értenek ebből a hat-nyolcévesek? Én is loptam annak idején, pár képeslapot; nem volt rá szükségem, nem is tetszett, nem tudtam megmagyarázni, miért vettem el. Mert ott volt. Atavizmus. Az ősember, akinek életformája a gyűjtögetés.
Emlékszem, jegyezte meg derűsen a doktor, anyánk elintézte egy pofonnal. Áldott legyen a keze. Ha ezek a mai szakemberek sejtenék, mennyit rombol egy több órás erkölcsnemesítő prédikáció! De honnan veszitek azt, hogy ez a tanító néni vette rá a lopásra a gyerekeket? Megtalálták nála a bűnjelet, vagy minden hónapban a fizetése sokszorosát költötte el?
A testvérnek el kellett ismernie, hogy szó sem volt ilyesmiről. A tanítónőt gyanúsították, mert hát ki mást gyanúsítottak volna? Ő volt az új. És ha addig minden rendben volt, egyszer sem csapott ki a medréből a folyó –
Illetve egyszer igen, ám ez tényleg ostoba történet. Az egyik kölyök meghűlt, semmi komoly, de az anyja persze otthon tartotta, 37.1-nél kétségbeesnek, és a fél patikát hazahordják. Gyerek az ágyban, nyafog és unatkozik. Hirtelen átmegy versmondó üzemmódba, és az anyja rémülten hallgatja a nyitott ajtón keresztül, hogy mit beszél: a Miatyánkot mondja, de a visszájáról.
Ez minden? – kérdezte a doktor szárazon, már amennyiben még kérdezhet szárazon az, aki közben folyton tölt magának.
A testvér is koccintott sűrűn, miközben kifejtette, hogy náluk vidéken más a helyzet, mint a ködös Albionban, vagy mit is beszélek, a szépséges Budapesten, amely éppen most lett a hetedik a nem tudom milyen listán, a hetedik legszebb panoráma, egy szalmaszálat se tettünk keresztbe érte, de nagyon büszkék vagyunk. Vidéken se járnak templomba az emberek, de valahol komolyan veszik. Nem imádkoznak, de elismerik, hogy az ima szent, és azzal viccelni nem szabad. Nem olvassák a Bibliát, de állítják, hogy abban minden benne van, és nehogy már a maják mondják meg, hogy mikor lesz a világ vége. Esetleg ateisták, de ha egy nagyobb társaságban hirtelen csend lesz, valaki feltétlenül megszólal, hogy angyal repült el felettünk. És a karácsonyi ajándékokat is a Jézuska hozza, a kicsi Jézus, ab jászol; nem számít, hogy nem létezik, és az egész születéstörténet csak egy szép mese.
A boldogtalan könyvkötő nem a gyerekek miatt aggódott, vagy elsősorban nem miattuk. Látott valamit! A saját két szemével látta, és az az igazság, hogy semminek nem hiszünk annyira, mint a saját két szemünknek – amikor pontosan tudjuk, hogy ők is becsapnak minket. Nem szeretnék belemenni a különféle episztemiológiai elméletekbe, de mindannyian tudjuk, napnál is világosabb, hogy semmi sem az, aminek látszik. És sosem fogjuk megtudni, hogy a körülöttünk levő világ igazából milyen, mert csak azt látjuk, amit a saját két szemünk megszűrt, amit az érzékszervek jónak láttak velünk közölni, amit kikövetkeztethetünk a fene nagy eszünkkel – ami semmivel se jobb, mint az érzékszervek. Az indiai filozófia egyenesen hat érzékszervről beszél, és a hatodik a manasz, az elme.
Persze jobb lesz, ha békén hagyjuk ezt az egész, Szánkhjának, vagyis számolósnak nevezett filozófiát, mert ahány szerző, annyi alapelv. kettő, tíz, huszonöt, több száz, és még mindig csak hisszük, hogy ott vagyunk a megoldás közelében.
Mit látott ez a könyvkötő a csirizes szemeivel? Hát, bátyám, ha én ezt elmondom neked, biztosan az lesz a véleményed, ebben a városban mindenki bolond. Szerintem meg itt se rosszabb, mint akárhol. Gáspár Laci véletlenül látta egyszer, aztán utánaeredt, látni akarta többször is. Röviden, ez a tanítónő este kisétált a városból, ami nem olyan nehéz, aki egy kicsit figyelmetlen, az már kint van az erdő szélén. Ott egy kis tüzet gyújtott ez az ördög lánya, ledobálta a ruháit, és táncolni kezdett a tűz körül. Közben énekelt is, vagy inkább kántált, valamilyen érthetetlen nyelven. Amikor már jól kiugrálta magát, és a tűz is kialudt, felöltözött, és szépen hazasétált. Nem vette észre, hogy kilesték. Már most, kérdezem én, mi volt ezzel a célja?
Modern kori boszorkányság, vélte a doktor, szó sincs fekete mágiáról. Jámbor emberek, akik egy kis izgalmat akarnak csempészni az életükbe.
A testvér megrázta a fejét. Ezt te magad sem hiszed.
Nem vagyok szakértő, védekezett a doktor, annyit tudok, hogy valamilyen anyaistennőt imádnak, aki Kybele, Szelené, Ízisz, Istár, meg mindenki más egy személyben, és rendkívül fontos nekik a saját egészségük, meg a mások termékenysége, de nem tudok róluk többet mondani, akkor sem, ha megfeszítesz. Ártalmatlannak hangzik, amennyiben a táncoló hölgy elég csinos.
A testvér megrótta, hogy lehetne ártalmatlan? Itt bizony sokan meg vannak győződve arról, hogy ez a nő lepaktált az ördöggel. Gonosz dolgokat művelt az erdőben pucéron, megváltoztatta a gyerekek szívét, eladta őket az ördögnek, sőt, a könyvkötő helyesen cselekedett, amikor felgyújtotta az egész pokoli társaságot. Ez volt az egyetlen módja annak, hogy a városban megszüntessék a Sátán uralmát.
Ejha, csettintett egyet a doktor, nem értem én ezt. Ki nevetett a tűz közepén, ha a szegény öreg Sátán kiűzetett? És hová űzetett ki, hiszen azt mondod, hogy most is ott kísértenek a temetőben, tanítónő meg négy osztályra való gyerek?
Te még mindig nagyon logikusan gondolkozol, mondta erre a testvér, kár beléd ez a sok jóféle pálinka. Az életnek megvan a maga irracionális oldala, és azt éppen úgy nem lehet elszakítani a másiktól, a felvilágosult vagy tiszta értelemtől, ahogyan az árnyékot sem a napsütéstől. Ahol ott van az egyik, a másik sem lehet messze. Egyébként csak magunkat okolhatjuk, hogy idáig jutott a dolog. Akkor kellett volna észnél lennünk, amikor jelentkezett az iskolában, a hirdetésre, és mindenkinek azt duruzsolta, hogy itt szeretne tanítani. Gondold csak el, fiatal, nagyon okos, tehetséges, az a fajta, aki Londonban vagy New Yorkban is megállná a helyét. Erre idejön, hogy eltemesse magát egy poros kisvárosban. Sajnálhatjuk, hogy nem fogtunk rögtön gyanút.
A doktor már csak az üres üveget nézte bánatosan. Merengett ezen a kétes hitelességű történeten. Egy ilyen nagy tragédia könnyen elveszi az emberek eszét, vagy ha azt nem is, de a józan ítélőképességüket biztosan. Előtérbe kerül az élet sötét vagy irracionális oldala – mert van neki, ez nem is vitás – körülvesszük magunkat a sötét dolgokkal, aztán panaszkodunk, hogy félelmetes.
Egyszer csak odafordult a testvéréhez, és megkérdezte: Mondd csak, csinos volt az a néni – a tanítónő?
A testvér összecsapta a kezeit. Hogy csinos volt-e? Mit mondjak neked, egy szépségkirálynő, egy fullos csaj. Életemben nem láttam még olyan jó nőt, mint ez a fekete Dia.
A doktor szaporán bólogatott. Tudod mit, akkor máris elhiszem, hogy igazi boszorkány volt. Na még egyszer, boldog karácsonyi ünnepeket.