Szingu egy bhuijár faluban lakott húsz éves koráig, és a nagyvilágból csak a Pora Mamuár hegyet ismerte, amely arról híres, hogy ott egy gonosz szellem seperc alatt tigrissé változott, és felfalt egy öregasszonyt. A bhuijárok nem igen jártak erre a hegyre, vagy ha mégis, csak falkában, hogy a tigris kedvére válogasson. Az öregasszony állítólag tonahi volt, vagyis boszorkány, és bizonyára megreszketett volna a gyertya lángja, amikor a nevét mondják, de miután a tigris jóllakott, ezt a vizsgálatot nem volt érdemes elvégezni.
A tonahik, dáinok és pretnik meghitt világából Szingu egyenesen Kalkuttába ment, ahol a hírek szerint a száhibok még egy bhuijárt is alkalmaznak, jó fizetéssel. De Szingunak nem volt szerencséje. Lovásznak még csak fölvették volna, ő azonban félt a paripától. Elől rúg és hátul harap, vagy fordítva, ez nagyon veszélyes. Két napig házi szolga volt, és a tattit locsolgatta, a fűből-nádból font gyékényt, amelynek az a dolga, hogy a száhibok szobájában lehűtse a levegőt; két nap múlva Szingu úgy gondolta, hogy ez női munka, és lelépett. Mivel munka nélkül Kalkuttában is csak a nagyon gazdag vagy a koldus él meg, a bhuijár belátta, hogy sürgősen valami elfoglaltságot kell keresnie.
Kereső leszek, gondolta Szingu, aztán hadd szóljon. De nem a szádhuk és egyéb szent emberek társaságát kereste, ahol esetleg megtanulhatta volna a szálokja, szájudzsja és a felszabadulás egyéb formái közötti döntő különbséget. Nem, Szingu biztos üzleti érzékkel kiválasztotta magának a legnagyobb épületet, és úgy okoskodott, hogy ahol sok a szoba, ott sokat lehet keresni, és aki sokat keres, sokat is talál. Hogy ez a nagy épület éppen a bíróság volt, az csak hab a tortán. Szingu bemászott egy földszinti ablakon, és célirányos kereső tevékenységbe fogott, de Bhairon, Maszáni, Baba Farid és a többi segítségül hívható démon mind cserben hagyta. Szekrényben, fiókban nem volt más, mint teleírt papírlapok; az asztalon se hagytak mást, mint pennát és kalamárist, amit még egy buta asszony sem fog elemelni. Szingu kimászott az ablakon, és körülnézett a hátsó udvarban. Nyihogás és dobogás hangzott egy hosszú épületből; ezt nagy ívben elkerülte, és kikötött annál, amelyikben a szekereket, batárokat, hintókat és egyéb utazó alkalmatosságokat tartották.
Hol volt közben a sok csaukidár, csobdár, tikaldár és az összes többi dárok? Az igazak álmát aludták, vagy egyszerűen csak kockáztak az éjszaka leple alatt.
Szingu beosont a szekerek közé, és hanyagul becsukta maga mögött az ajtót. Volt ezen egy okos szerkezet, egy kallantyú, ami a csappantyú mozgásától beakad a tolattyúba, és egy leffentyű garantálja a tökéletes bezáródást. Az ilyen ajtókat általában kívülről szokás bezárni, de ebben az esetben a bhuijár magát zárta be a homokfutók közé. Elég baj, gondolta Szingu, mert nem éppen riksát vagy csézát akart lopni; körültapogatózott a nagy sötétségben, nincs-e valahol egy másik nyitva felejtett ajtó vagy ablak. Ablak még csak lett volna, de nagyon magasan, egészen a tető közelében. Szingu megpróbálta odatolni az egyik négykerekűt, abban a reményben, hogy annak a bakjáról majd eléri. A járgány könnyebben mozdult, mint ahogy azt Szingu elképzelte, nekivágódott egy fiákernek, az pedig meglökte a harmadikat, és lőn éktelen csörömpölés. Szingu a betérő batár elé ugrott, hogy megfékezze, mire az ördögadta szekér odakente őt a falhoz. A bhuijár nagyot koppant, és csak azért nem hallgatott el, mert addig se beszélt. Kóválygó fejjel és kissé véresen mászott fel a bakra, majd onnan az ablakhoz, amely vagy 10 lábbal magasabban volt, mint kellett volna. De ha végig lehetne menni a tetőn, a túlsó széle sokkal alacsonyabb. Szingu megindult a tetőn. Reccs-reccs, mondták a gerendák, nyekk, felelte a zsúpszalma, és megadta magát az erőszaknak. Szingu hó nélkül is végigszánkázott a tetőn, és akkorát esett, mint ide Kambodzsa.
Ettől már a szolgák is felébredtek, vagy abbahagyták a kockázást, és beszállították Szingut, egyelőre csak a kórházba, ahol a szétvált darabjait ügyesen összevarrták. Mindenki nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket szerzett, aki meghallgatta a történetét, aztán megsajnálták, és eldöntötték, hogy egy ilyen okos legénynek nem a kalkuttai börtönben van a helye, hanem odahaza, a Pora Mamuár hegy tövében. Kitanították, hogy mit kell mondani a bíróságon, ha esetleg megkérdezik, hogyan került föl éjjel a háztetőre.
Elősször is, ellopták a pénzemet, vallotta Szingu, ennyi meg ennyi rupi, anna, pejsza volt a bőrzacskóban. Láttam, hogy az elkövett ő bejutást végez egy házba, és utána mentem. Sajnos becsapódot az alytó, és semmit sem láttam, azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Ez már önmagában jelentős trauma volt (no, ezt nem egészen így fogalmazta meg, de ez volt az értelme). Ekkor egy nehéz tárgy odalököt a fallhoz, ami nagy fizikai fájdalommal járt az agyrázkódásból kifojólag. Az ilyesmi csak egy tolvaj közreműködésével lehetséges. Sokkos állapotban (ezt se így mondta, de egy bhuijárt nem illik pontosan idézni) a tetőablakon keresztül kívántam elhagyni a térséget. A tető rossz állapota miatt szenvettem el a további lelki gyötrelmeket, amelyek révén a sebész úr volt szíves megó perelni engem. A következő igényekett erjesztem a tisztelt bíróság elé: az ellopott összeg és a bőrzacskó árának megterítése, mivel az alytó bírósági hanyagság folytán maratt nyitva, a tolvajnak ideiglenes bemenekülést engedvén meg. Kárterítés a nehéz tárgyak rögzítetlensége követkesztében, amelyek elmozdulása nálam részleges agylágyulást eredményezet. További kartérítés a gerendák elkórhadása, valamint a zsúpszalma álagának megromlása által, miért is többrendbeli tőrést szenvedvén a tető maga ságából nem kívánt módon értem földet. Végül kártérülés az említett lelki gyötrelmek véget, amejek a teljes felgyógyulásomat a mai napig hátráltassák.
Méltányos, ismerte el a bíró, és már csak azt szerette volna tudni, hol tartózkodik jelenleg a tolvaj, esetleg még mindig a csézák és a hintók között lapul?
Az eset fennforoghat, vélte a bhuijár, de aztán kiderült, hogy nem forog fenn, mert Szingu hosszas kórházi kezelése alatt az ajtót, eléggé el nem ítélhető módon, azóta megint nyitva hagyták.
Így történt, hogy Szingu gazdag emberként tért haza a bhuijár faluba, a Pora Mamuár hegy tövébe, ahol azóta se fogyasztott el több tonahit a tigrisdémon.
3 hozzászólás
Hihetetlen hogy mindig ezeknek a semmirevaló embereknek van szerencséjük…és a valóság is ilyen sajnos: lehetőleg munka nélkül minél több pénzhez jutni…
Kedves Müszélia!
Nagy élvezettel olvastam szellemes fricskádat a törvénykezésről.
Az igazságszolgáltatástól bizony – bizony távol áll a törvénykezés Indiában. Még szerencse, hogy csak ott… 🙂
Gratulálok!
Judit
Kedves Judit,
köszönöm, hogy elolvastad. a sztori Magyarországon is lehetséges, csak bhuijár helyett egy másik etnikai kisebbséget kellene említeni.