1. rész:
Gyönyörű reggelre ébredtünk, a nap az arcunkat simogatta az ablakon keresztül, a madarak dala muzsikált a levegőben és én feküdtem az ágyamban, vagyis pontosabban én, és akinek megfogadtam, hogy jóban, rosszban. Lassan és lustán felkelek a fekvőhelyemről és felrázom a férjem, elég nehezen, de ő is kinyitja a szemét, ad nekem egy puszit és megy felöltözni. Felugrok és a fiam szobája felé veszem az irányt. Benyitok, a kis herceg még mélyen horkolt, odamegyek, leülök az ágyára és elkezdem finoman rázogatni. Végre kinyitja, a szemét felém fordul egy mosollyal az arcán, de mikor rám néz, végig mér, majd lelohad az arcáról a vigyor és a karjait lassan lerakja maga mellé. Kérdően nézett rám, amire én is kérdően kezdtem rá nézni
– Mi a baj kicsim, rosszul vagy?
Semmi válasz a kérdésemre.
– Gondolom eléggé kimerített a tegnap, de semmi baj, tudod mit? Csináljuk ma együtt a reggelit, mit szólsz hozzá?
Egy kicsit még mindig furcsán nézve végre megszólalt:
– Hát, rendben van!
– Na, ez a beszéd! Gyorsan öltözz fel én lent várlak!
Lerohanok, a férjem már ott ül az asztalnál és enne már, de nem tud mit. Ahogy meglátom, megszólalok:
– Sajnálom szívem, hogy nincs még kész a reggeli, de tudod, nem tudtam most korábban kelni, ugyanis nem aludtam valami fényesen!
– Miért nem?
– Nem tudom, hogy te hallottad-e, de furcsa zajokat hallottam éjszaka az ajtónk felöl, még szerencse, hogy bezártam!
– Nem tudom, hogy mit hallhattál kedvesem, szerintem csak a patkányok voltak! Tudod te is jól, hogy szeretnek nálunk megbújni!
– De mintha nem is állatoké lettek volna azok a léptek, inkább mintha emberé, Vagy csak én reagálom túl?
Kérdezem, a férjemtől miközben az ablakon kifelé bámészkodok. A hitvesem odalép a hátam mögé és vigasztalóan megsimogat:
– Ugyan már szívem semmi okod nincs a félelemre, ez a ház biztonságos, nincs semmijen horrortörténete, nem halt meg benne senki, semmitől sem kell tartanod!
– Igazad van, ahogy mindig, egy kicsit félős vagyok, nem de?
– Ahogy mondod!
Egy kicsit elmosolyodva még mindig kifele bámészkodva az ablakon, az udvaron végig nézek. Nézelődök-nézelődök, még nem megakad valamin a szemem:
– Drágám mindig is nyitva volt a fészerajtó nálunk?
– Biztos elfelejtetted becsukni éjszaka!
– Nem! Színtisztán emlékszem, hogy éjjel még azért is keltem föl, hogy bezárjam!
– Akkor biztosan kicsapta a huzat!
– Amikor be volt zárva?
– Jaj, ne aggodalmaskodj már ennyit! Nincs mitől félni és kész!
A férjem szeme megakad a falon lévő órán és belenyilal, hogy el fog késni. Gyorsan felkapja a kis aktatáskáját az asztal mellől és gyorsan kiviharzik a bejárati ajtón. Nekem nem kell sehova se rohannom, ugyanis mióta gyerekem lett azóta nem is kerestem. Lejött a fiam a lépcsőn felöltözve, táska a vállán, indulásra készen. Indult is ki az ajtón, már be akarta csukni maga mögött, de megszólaltam:
– Elköszönni ki fog?
A fiam lehajtott fejjel tovább ment ki az ajtón mintha meg sem hallotta volna. Egy kicsit rosszul esett, de hamar lenyelem a mérgem. Még megnézem, ahogy a fiam megy és felszáll a buszra. Miután mindenki elhagyta a házat főzök magamnak nagy álmosan egy kávét és kimegyek a ház elé egy szál köntösben és pizsamában. Ahogy kilépek, a kutyánk egyből oda ugrik a lábamhoz és elkezd ugatni. Gondolom magamban: – Ma reggel mindenki megőrült? Szerencsére nekünk ilyen kis palota pincsink van, ha akarna, se tudna bennem nagyobb kárt tenni, pedig nagyon mérgesnek tűnt. Mintha nem is tudom, valamilyen idegen lennék. Ezen se gondolkodok sokáig ugyanis megint fennakadt a szemem a fészer nyitott ajtaján. Nem volt tárva nyitva csak épp hogy egy ki rés látszott, de akkor is nyitva volt. Idegesen bemegyek, a házba felkapom a fészer kulcsát, egy lakatot és annak a kulcsát. lassú és félelemmel, dús léptekkel haladtam a fészer irányába. Minél közelebb léptem annál inkább kívántam azt, hogy bárcsak máshol lehetnék. Mikor messze voltam a fészertől még azt gondoltam, hogy benézek azért, hogy visszakapjam a lelki békémet és meg nyugodjak, hogy tényleg nincs ott semmi, de amikor már az ajtó elött álltam, egyből visszavontam ezt a gondolatot. A fészer kilincséhez nyúlok, és nem vagyok benne biztos, hogy csak a félelemtől hallottam-e, de mintha valaki vagy valami lélegzetet vett volna, közvetlen az ajtó másik oldala felöl. Ahogy megfogtam a kilincset azonnal bevágtam az ajtót és az zárat kettőre zártam aztán a lakatot is ráraktam és arra is ráfordítottam a kulcsot. Amikor a bejárati ajtó felé elindultam a szívroham kerülgetett. Próbálom elfelejteni, hogy egyáltalán a fészer közelében jártam, mégpedig azzal, hogy nekiállok a házimunkának. Mire befejeztem a házimunkámat addigra beesteledett és a férjem és a kisfiam is lassan hazaballagott. Mikor mindketten beléptek az ajtón a férjem megszólalt:
– Szívem nem Láttad a kutyát?
– Nem, Miért?
– Csak azért mert mikor mindig hazajövök a lábamhoz szokott ugrani. Nincs itt bent?
– Én nem láttam!
– Kimegyek, körül nézek az udvarban! – szólt a kisfiam-
– Rendben kicsim, de vigyázz magadra és vigyél világítást!
– Rendben!
Kivettem, a zseblápát a fiókból és átnyújtottam a gyerekemnek. Ő nyugodtan kilépett a bejárati ajtón és elkezdte a kutya nevét újra és újra egymás után mondogatni. Egyszer csak megszakadt a fiam hangja és egy félelmetes ordításba végződőt be. Mind a ketten kirohantunk a gyerekhez és kérdeztük, hogy mi a baj, de amikor odaértünk akkor azonnal válasz kaptunk a kérdésünkre. A kutya a résnyire kinyitott fészer elött feküdt holtan. A belei kivoltak taposva a fűre a szeme kiszedve a helyéről, folyt a vér a szájából és a szemgödréből. Majdnem elhánytam magam.
3 hozzászólás
Kedves Szem Eszkör!
Húúú…
Nagyon izgalmasnak Indult!
Kivánccsian várom a folytaqast!
Különben tetszett,szépen kifejtett események!
Üd:sailor
Kedves sailor!
Nagyon szépen köszönöm az olvasásodat, és a bíztató szavaid. Remélem a folytatás sem fog csalódást okozni 🙂
Üdvözlettel: Szem Eszkör
Kíváncsian várom mi fog kisülni a történetedből, annál is inkább mivel Thriller, mint írod és azt szeretem.
Üdv: Selanne