1. változat: Kéretlenül
Uria falu Rádzsaszthán délnyugati részében van, és csupán arról nevezetes, hogy sok érdekes műemlék található a közelében: az Abu-hegy és az acsilgarhi templomok. Ez azonban teljesen mindegy volt Siv Sarmának, az öreg takácsnak. Először is, ezek majdnem mind dzsaina templomok voltak, és a buddhizmus mellett a dzsaina az a vallás, amely nagyon jól megvan Isten nélkül. Másodszor, de nem utolsó sorban, öregségére teljesen megvakult a takács, örült, ha kiismeri magát a saját udvarában. Néha végigtapogatta a kutat és a kerítést, abból tudta, hogy minden a helyén van, és nyugodtan szundíthat egyet. Siv Sarmának ez volt a legnagyobb öröme, szunyókálás a nagy fák árnyékában. Itt-ott belebotlott egy vigyázatlan kecske vagy gyerek; az öreg takács horkant egyet, aztán a másik oldalára fordult, és aludt tovább.
Csodálatos országok vannak az álom birodalmában, például díszes paloták, ahol a legrongyosabb koldust is szívesen fogadják. Vagy csupa mahárádzsának való ruha. Siv Sarmának ki sem kell tapogatni az öklömnyi smaragdokat és gyémántokat, mert mindent ugyanolyan jól lát, mint fiatal korában. Leülhet a szövőszék elé, úgy, mint régen, és senki nem zavarja el, mondván, Nagytata, hányszor kértelek már, hogy ne nyúlj semmihez a műhelyben! A legegyszerűbb mintát is elrontod.
Most már semmilyen mintát nem ront el Siv Sarma, mivel még a szövőszéket sem látja. Kivéve persze, ha álmodik, mert akkor minden tökéletes, arany vásznat szőhet arany szövőszéken.
Éppen az arany vásznat szövögette az öreg takács, amikor valaki ráköszönt. Az öreg felnézett, és mindjárt megismerte Vaszisthát, a nagy bölcset, aki olyan sokat meglátott a Rgvéda himnuszai közül. Vaszistha csak azért jött, hogy megmondja Siv Sarmának: Holnap reggelre visszanyered a látásodat. Ezentúl minden nap menj el a fekete lyukhoz, és ajánlj fel valamit Sivának: egy kis főtt rizst, vagy virágot.
Uriában senki nem tanult csillagásznak, de még a legutolsó aszprja bhangi gyerek is tudta, hogy mi az a fekete lyuk. Van egy Siva-templom Acsilgarhban, a domb tövében, amelynek tetején a dzsaina szentélyek pompáznak. Ebben a templomban van a fekete lyuk, az alvilág lejárata. Ide zuhant le egyszer a Vaszistha csodatevő tehene. A bölcs kimentette, de hogy ilyen baleset még egyszer elő ne fordulhasson, megkért egy Abrud nevű kígyót, ugyan feküdjön már a szakadék fölé. Abrud meg is tette; lusta kígyó volt, nem bánta, hogy az örökkévalóságon át egyhelyben kell feküdnie. Csakhogy rosszul helyezkedett el, vagy nem volt elég széles; és ez a lyuk a mai napig nyitva maradt. Irdatlan mély lehet, mert sohasem halljuk, hogy a beledobott kő leérne a szakadék fenekére.
Furcsa dolgot álmodtam, mondta Siv Sarma a vacsoránál, és mindjárt el is mesélte. A felnőtt fiai nem szóltak semmit, csak a fejüket csóválták. Az unokáját azonban még nem rontották meg a kételkedés modern szellemei. Nagytata milyen szerencsés, kiabálta ez a gyerek. Szemtől szembe láthatta a bölcs rsit, Vaszisthát!
Reggel aztán még jobban csóválhatták a fejüket a felnőtt fiuk, mert Siv Sarma tényleg látott, hiába próbálták rajtakapni valami csalafintaságon. Az öreg szemei kifényesedtek, és úgy működtek, mint a parancsolat. Nagytata megszabadult a vakság nyűgétől.
Igen ám, de Vaszistha nem adta ezt az áldást minden feltétel nélkül. Siv Sarma színig töltött rizzsel egy szilkét, és megindult Acsilgarh felé.
Minden nagyon tetszett neki, a szántóföldek, a völgykatlan sűrű bozótjai, a mélyzöld növényzet közül előbukkanó sziklák, még a nagy perzsakerék is, amelynek az volt a dolga, hogy az öntözőcsatornákat megtöltse vízzel. A dzsaina templomok már messziről látszottak, és Siv Sarma döbbenten nézte a látványt: mintha megnőttek volna ezek a templomok, amióta utoljára látta őket. Sokkal meredekebbnek tűnt a domb is, mintha egy szigorú szobrász faragta volna le a gömbölyű hajlatokat a vésőjével. A domb aljában még megvolt a vízmedence, és Pramar király fáradhatatlanul nyilazta a kővé vált bivalyokat.
Siv Sarma bement a templomba, felajánlotta a rizst – az ősi szokás szerint egyszerűen beleöntötte az alvilág torkába – elmormolt egy imát, és hazaindult. Visszafelé már sokkal tovább tartott az út, mert csak a szeme világát kapta vissza a takács, a fiatalkori erejét nem. Az előbukkanó sziklák elvesztették a varázsukat, és az is lehangoló volt, hogy a perzsakereket hajtó ökrök milyen soványak; meg lehetett számolni a bordáikat. Siv Sarma alig várta, hogy visszaérkezzen Uriába. Leheveredett a kedves fái alá, de amilyen fáradt volt, éppen annyira kerülte az álom. A menyei pedig egymás után tették a megjegyzéseket: nem elég, hogy elvitte reggel a rizst, még arra sem képes, hogy az üres szilkét beadja a konyhába. Siv Sarma szégyellte magát, hiszen egy jól látó embernek nem illik nappal heverészni. A helyére tette a szilkét, aztán a vödröket és a sajtárokat, vizet húzott, új kereket fabrikált az unoka játékszekeréhez, és máris este lett. Besötétedett, ilyenkor minden embernek a házban van a helye, mert odakint brahmaráksaszák, dúndok, csurelek és egyéb veszedelmes lények ólálkodnak, nem is beszélve a vészhozó maréli madárról.
Másnap kezdődött minden előlről, a rizs a szilkében, a gyaloglás a dimbes-dombos úton oda meg vissza, aztán estig a műhelyben, ahol a szövőszék egyáltalán nincs aranyból; ugyanaz a rozzant alkotmány, amelyen Siv Sarma először próbálkozott gyerekkorában. Kicsit lassú volt már az öreg, és a fiai ezt szóvá is tették: először tréfálkozva, aztán egyre bosszúsabban. Nagytata, ha aludni akar, menjen ki a kertbe; ott durmoljon, a fák alatt.
Egy idő után a menyei kiszámolták, mibe kerül minden nap a sok rizs, amivel nagytata eteti az alvilág lakóit. Egy nap ennyi, egy hónap alatt annyi, egy év alatt egy egész hombárra való. Siv Sarma lehorgasztotta a fejét, gondolta, majd szed virágot, de az acsilgarhi úton minden volt, csak nem felajánláshoz való, illatos fehér virág; tüskés aszattal, kutyatejjel, kányabangitával pedig nem állíthat be Siva templomába.
Meg aztán, egyre jobban hiányzott a nyugalmas élet. De szép is volt! Nem kellett minden áldott nap elkutyagolni Acsilgarhba, porban és melegben, vagy sárban és hidegben, nem volt örökké vita, hogy a rizs mennyibe kerül, Siv Sarma békésen aludt a kertben, és mindenki örült, hogy nincs láb alatt. Hanem akkor még minden másképpen volt; két vaksi szem szerezte meg ezt a sinecurát Siv Sarmának. Most azonban olyan jól lát, mint a réti sas, és minden pillanatban hálát kellene adnia Vaszisthának, amiért ebben a nagy áldásban részesítette.
Nagyon nehezen vallotta be magának, hogy nem is olyan hálás. Mit csináljak, töprengett egész nap, a műhelyben vagy az acsilgarhi úton. A látás nagyon fontos, de a nyugalom még fontosabb. Hálátlan kutya vagyok, megérdemelném Vaszistha büntetését.
Vaszistha azonban nem sietett a büntetéssel, és Siv Sarma mi mást tehetett volna, egy reggel szépen otthon maradt. A menyeit éppen rossz kedvükben találta; Sziniváli fogta a sok bajt okozó szilkét, és odavágta a falhoz. Elporladt az agyagedény, és vele az alvilág lakóinak az a reménysége, hogy ma is jóllakhatnak, Siv Sarma jóvoltából.
Az öreg takács másodszor is megvakult, de nem érzett keserűséget. Ebben a világban már mindent kétszer látott, amit látni érdemes, vagy nem érdemes. Az álmok birodalmánál semmi sem csodálatosabb.
2. változat: Kérten
Patná modern nagyváros a Gangesz partján, Bihar állam fővárosa. A buddhistának Pátaliputra, a görögöknek Palibóthra, a szanszkrit irodalomban egyszerűen csak kikötő (pattan), ebből lett mára Patná. Egykor egy Pátali, vagyis trombitavirág nevű királynő élt itt; putra valakinek a fia, vagy mások szerint egy király, Putraka, aki Pátali kedvéért építtette meg a várost.
Semmit sem tudtak ezekről az eseményekről a patnái takácsok, annál is inkább, mert mind muszlimok voltak, igen harciasan védelmezték a hitüket, amit pedig senki nem akart elvenni tőlük.
Patnái takács volt az öreg Hamid, de igazán csak volt, mert teljesen megvakult vénségére. Régi szent helyek, Vészáli, Rádzsgiri, Nálanda, Bódh Gajá nem érdekelték; a közelébe se ment a szent folyóknak. Gangá, Kószi, Szone és Gandak hullámaiban sosem mártózott meg, otthon se fürdött, mert a Korán azt tanítja, elég, ha az embernek a szíve tiszta. És az ő szíve nagyon tiszta lehetett, mert mindig megtartotta a parancsokat. Napjában ötször, négyszer, de legalább egyszer imádkozott; gyűlölte a hitetlen hindukat, akik nem engedték lemészárolni a teheneket; elvette a befolyt szegényadóból azt a részt, amit szükségesnek gondolt; és egyszer azt is megkérdezte, hogy mibe fáj egy mekkai társasutazás. Akkora számot mondtak neki, hogy lefordult volna a székről, ha véletlenül lett volna szék az utazási irodában. Később megtudta, hogy a zarándoklatra kedvezményt adnak, de addigra már elment a kedve az utazástól.
Világos, hogy nagy méltánytalanság érte Hamid takácsot, amikor a balsors vaksággal sújtotta. Nem is mulasztott el egyetlen alkalmat sem, amikor közölhette Allah-al, az ő prófétájával és általában a világgal, hogy mennyire helyteleníti a balsors intézkedését.
Egyszer egy Szeid Júszuf nevű muszlim szent, aki vagy 200 évvel azelőtt halt meg Patnában, megunta az örökös méltatlankodást, és elhatározta, hogy tesz Hamiddal egy kísérletet. Néha a víz is megkeményedik, annyira, hogy járni lehet rajta; esetleg szalonna lesz a kutyából, bár ezt a mondást jobb lesz elfelejteni, mert az igazhitű muszlim számára a kutya is, meg a szalonna is egyformán tisztátalan.
Egy délután megjelent Hamid előtt, aki természetesen azt hitte, hogy álmodik. Hallod-e, Hamid! Holnap reggelre visszanyered a látásodat. Keresd meg, hol vagyok eltemetve, és építs nekem egy takaros síremléket.
Furcsa dolgot álmodtam, mondta Hamid a vacsoránál, és mindjárt el is mesélte. A felnőtt fiai nem szóltak semmit, csak a fejüket csóválták. Az unokáját azonban még nem rontották meg a kétkedés modern szellemei. Nagytata milyen szerencsés! – kiáltotta ez a gyerek. Manapság igazi aranybánya egy síremlék.
És a gyerek igazat beszélt, mert a szentélyek gazdái rendre meggazdagodtak. Beteg ember, meddő asszony, sikertelen vállalkozás annyi van, mint a köles, és mindenki a szentek közbenjárásától reméli a sorsa jobbra fordulását. A közbenjáró akkor a legjobb, ha már halott, legalább közel van az Úrhoz. A szentély gazdája viszont nagyon is élő, és szégyenkezés nélkül tartja a markát. De ugyanez a vérlázító dolog tökéletesen természetes lesz, amikor maga Hamid a gazda.
Reggel kézzel fogható közelségbe került a sok pénz, mert Hamid tényleg látott. Az öreg szemek kifényesedtek, és úgy működtek, mint a parancsolat. Nagytata megszabadult a vakság nyűgétől.
Hogyan lehet azt megtudni, hová temettek el 200 évvel ezelőtt egy Júszuf nevű szentet? Senki nem kutakodhat a boltok, éttermek, kórházak és a különféle sóhivatalok pincéiben, a pincéik alatt; nem mondhatja azt, hogy kérem szépen, én dehogy is lopni jöttem, csupán azokat a csontokat keresem, amelyek már régen elporladtak. Hamid nem is követett el ekkora ostobaságot. Inkább körülnézett, annyi év után először, hol van egy alkalmas szabad térség, dargának való. Talált is egy jó kis teret, amely minden szempontból megfelelt, közel volt a mecset, a bazár, meg minden, ami kell. Leült a tér közepén, és keservesen jajveszékelt. Rögtön köréje gyűltek az emberek, és faggatni kezdték, ki akarja elvágni a torkát. Hamid egy ideig semmit se mondott, aztán csak annyit, hogy Júszuf, Júszuf! A történettel csak akkor állt elő, amikor már kellően felcsigázta az emberek érdeklődését.
Itt van eltemetve a nagy szent, Patná jótevője, a szegények és elesettek barátja, aki meggyógyította a himlős gyerekeket, megbüntette az igazságtalan földesurat, visszaadta az elorzott jószágot a jogos tulajdonosának, elüldözte a gonosz dzsinneket, és egyáltalán annyi jót tett, hogy azt föl sem lehet sorolni. Sajnálatos, hogy a hálátlan emberiség megfelejtkezik a legnagyobb jótevőiről. Még egy egészen kis kőoszlop sem jelzi, hol nyugszanak Szeid Júszuf áldott hamvai.
Az emberek nem merték bevallani, hogy soha nem hallottak erről a nagy szentről, inkább elszégyellték magukat, összeadták a pénzt, és megépítették a síremléket. Jó nagy lett a darga, amekkora csak elfért a téren; egyébként a szokásos kocka, felül dagadt kupolával, karcsú tornyokkal a négy sarkában; odabent kőkoporsó, amely üres volt ugyan, de azt senki nem látja a vastag márványon keresztül. Ott nyugszanak Szeid Júszuf hamvai, és éppen olyan csodákat tesznek, mint maga a szent, amikor a fizikai valóságában lakozott Patnában.
Hamid roppant büszke volt arra, ami mások adományaiból, mások keze munkájával épült. Néha odament az üres koporsóhoz, és egyoldalú társalgásba bocsátkozott vele. Na Júszuf, milyen síremléket építettem neked? Hány zarándok koptatja a lépcsőit hétköz- és ünnepnapokon? Mindenki a te csodatételeidről fecseg Patnában, és ezt egyedül nekem köszönheted.
A kőkoporsó hallgatott, amit nem lehetett rossz néven venni tőle.
Hamid szépen megélt az önkéntes adományokból, de még sok minden hiányzott a háztartásból, például autó, plazmatévé, laptop és egyéb apróságok. Hamid tehát kifüggesztett egy táblát a szentélyben, amelyről mindenki leolvashatta, mennyibe kerül a közbenjárás, egészen különleges esetekben. Megírta Júszuf élete történetét – egy millió példányt vettek meg csak a patnáiak. Rábeszélte a kereskedőket, hogy a legkülönfélébb áruk csomagolásán reklámozzák a dargát. Ez is nagyon szépen jövedelmezett.
Na Júszuf, mondta Hamid a kőkoporsónak, igazán meg lehetsz velem elégedve. Nemlétező hamvaknak még sosem csináltak ekkora reklámot.
Szeid Júszuf sejtelmesen mosolygott, de Hamid bizonyos értelemben még mindig vak volt; nem látta, hogy a nagy szent ott ül a kőkoporsón, és döbbenten figyeli, mi történik.
A pohár akkor telt be, amikor Hamid ereklyéket kezdett árusítani, a széttépett csógája darabjait, a papucsát; a papucs különösen kelendő volt, mindjárt az első napon elfogyott 5,000 darab, kérem szépen, darab, és nem pár, mert ez nem használati tárgy, hanem szent ereklye. Szeid Júszuf azt sem tudta, hogy Hamidnak a pimaszsága nagyobb-e, vagy a kapzsisága. Mindenesetre megelégelte a piszkos üzelmeit. Visszavette Hamidtól a szeme világát, és befejezettnek nyilvánította a kísérletet. A patnáiak szárazon megúszták. Rengeteg pénzt és miegyebet adtak már eddig is ennek a csalónak, mondta Szeid Júszuf, legyen ez a büntetésük.
Hamid nem vezethette az autóit, nem élvezhette a plazmatévéit, és nem igazodott ki a laptopjain. Nem értem, csóválta a fejét, én igazán mindent megtettem ezért az obskúrus szentért. De egyes halottaknak semmi sem elég.
3 hozzászólás
Szia!
Úgy gondolom, minden ember retteg a vakságtól, mert úgy gondoljuk, szemünk világa nélkülözhetetlen kincs a megfeleő élethez. Aki azonban nem lát, talán másképp vélekedik erről. Olyat már hallottam, nem is egy esetet, hogy nagyothalló emberek visszautasították a készüléket, mert nem bírták elviselni a zajt.
Szeretettel: Rozália
Kedves Rozália, ugye te is tudod, hogy ezek szimbolikus történetek, azt vizsgálom, milyen lehetséges válaszokat adhat egy ember, jelen esetben egy hindu, ill. egy muszlim arra, ha nagy kegyben részesül. Vakok, de spirituális értelemben.
Nekem is az jutott erről eszembe hogy nem kizárólag testi vakság létezik.