Lekéstem a vonatom. Nem azért mert későn értem ki csak lekéstem. Időben felkeltem kajáltam, lemostam magamról a tegnapi nap szagát vagy valljuk be inkább bűzét. Felöltöztem, felvettem az erre az útra vett ruhámat. Belepakoltam a tegnap vett olcsó műbőr táskámba, hogy én is tűnjek valakinek ezen a kietlen pályaudvaron. Rohannak az emberek. Annyi sors annyi út. Annyi lehetőség mik közül választhatnék. A vasút olyan, mint az élet. Egy választás és máshogy alakul minden. Tegnap este, pedig, hogy vártam ezt az utat. Meg ezelőtt már hányszor gondoltam rá, hogy végre elindulok. De tegnap este gondoltam rá, hogy most már tényleg mennem kell. Most itt ülök. A fülembe ordít a bemondónak a hangja, úgy sikít, mintha mellettem ülne és ordítana a fülembe, ha nem akarod lekésni te szerencsétlen barom akkor indulj már el. Én meg ülök a padon és nézem a vonatokat. Most ért véget egy kapcsolatom. Szerelmes voltam, vagyok, és most indulok. Pedig amikor megismertem azt hittem tényleg ez lesz az utolsó próbálkozás és én is megpihenhetek végre. De máshogy alakult, Ő engem akart és ez a hirtelen jött lehetőség megrémített a választás lehetősége. Még nem is tudja, hogy vége lett. Talán még otthon fekszik az ágyamban és engem vár, hogy talán reggelit veszek neki vagy süteményt hozok, virágot vagy csak elmentem sétálni a tegnap estét ízlelgetve.
Összevesztünk nagyon már nem is tudom miért. Nem is emlékszem már rá, hogy min. Csak a puszta tényen és a történet végére. Üvöltöttünk egymással, nem úgy, hogy ebből egy oltári dugás után elsimítódik minden, hanem ez a itt a vége és pont, elfelejtjük egymást. Nem akartam folytatni, féltem tőle, hogy mi lesz. Nem is jó szó, hogy féltem, rettegtem. Ez után valami nagyon véglegesnek kell jönnie, nincs más út. Nincs más alternatíva. Nem tudunk már egymással megalkudni úgy, mint régen. Ezek a napi kompromisszumok, hogy csak élünk ami nem is jó csak van. De legalább van. Iszok egy fröccsöt mielőtt indul a vonat még belefér. Szóval veszekedtünk úgy szálltak a tányérok és a szitkok, mint egy cirkuszban a konfettik és a mosolyok. Itt mi szálltunk, tomboltunk, gyűlöltök a másikat legszívesebben mindegyikünk ott helyben megölte volna a másikat. És eközben a gyűlölet tornádónak a viharszemében feltettem azt a kérdést. Amit más normális ember évekig, hónapokig hetekig, napokig tervez, hogy az utolsó apró mozzanat is tökéletes legyen. És ott az üres pusztításban letérdeltem elé. Annyit mondtam, hogy vagy gyűlölni tudlak vagy imádni, mond meg melyiket tegyem, dönts! Nem volt nálam gyűrű nem is kellett. Rám nézett és láttam a szemében, hogy ez kizökkentette, végre. Nem volt egy betervezhető lépés nem tudta, hogy most hogyan reagáljon. Ugye mit is lehet ilyenre mondani, igen, de bazd meg vagy nem, de azért még szeretlek. Láttam a szemében, hogy még mindig van egy kis szikrája annak akibe annyira végtelesen és halálosan beleszerettem valami kis darab még maradt. Vagy csak szerettem volna látni? Iszok még egyet még van egykét órám. És ott álltunk ketten ebben a jéggé fagyott pillanatban. Kitisztult minden egy pillanat alatt ő kellett nekem ez a pusztító állat és tudtam, hogy neki én kellek akivel kiélheti minden vágyát. Hiába akart ő egy megnyugodott csendes kisvárosi asszony lenni nem tudott. Tudtam, hogy kellek neki nem maga személyem és nem is a testem. Hanem a vihar, hogy én fölé tudok kerekedni, egyenlő velem a harc. Láttam a szemében ahogy végig pörgeti ezt a pár évet és meghozza a döntést.
Bassza meg lekésem a vonatot, futok. Mögöttem örvénylik a kabátom. Súlyos hangok zuhannak az halk hajnalba. Rohanok. Furán néznek rám a munkába indulok, ők nem sietnek. Egy újabb nap amit csak túl akarnak élni. Nem rabszolgaság ez amit a szemükben látni, annál sokkal rosszabb. Ott van remény a felszabadulásra a harcra, jobb létre. Náluk nincs, robotok a szó legrosszabb értelmében. Kiégett már bennük a tenni vágyás, mint a marhák akiket hajtanak a vágóhídra és üveges arccal mennek, pedig tudják ők, ők ne tudnák, hogy mi vár rájuk. Rohanok, méteres lépteim csak úgy szelik a távot, de a vonat már elment. 20 perce. Mindegy majd a következő akkor legalább már nem kell rohannom. Ráérek gondolkozni, meg inni.
Igent mondott. Minden hirtelen olyan eldöntött lett, végleges, súlyos. Kimondtuk, hogy igen mi ilyenek leszünk és nekünk ez kell. Ott térdeltem egy szál gatyában a konyha kövén mint egy mozdulatlanná dermedt önmagam szobra. Kellettem neki, rám rontott, azzal a lobogó göndör hajával amitől mindig begerjedtem. Rám rontott, összetört, ott a jéghideg padlón öleltük, marcangoltuk egymást. Még egy feles is lesz lesszíves. Karmolta a hátam, csókoltam, markoltam, tudtam, hogy a ma estébe vagy belehalunk vagy örökké egymáséi leszünk. Istenem azok a gyönyörű zöld szemek, azok a sóhajok. Ott a padlón a kanapén, mint két dühödt állat nem szeretkezés volt ez, erőfitogtatás. Puszta erőszak a végén nem ülünk győzelmi ünnepséget most dől el, hogy ki az erősebb. Csapkodtuk egymást a falnak, mint két megveszett dúvad, a maradék tányérkészlet is tört, de nem számított. Így tudtuk egymást szeretni, csak így. Nem volt az az álló víz az a posvány amibe a legtöbb párkapcsolat beleszalad. Csak az állandó vihar. Dörgött, villámlott és szeretkeztünk, dugtunk felváltva. Ameddig csak lélegezni tudtunk, mert nem volt mit mondanunk egymásnak. Elfogytak a szavaink csak ez maradt. Ott aludt el a karomban a jéghideg, fehér járólapon. Aludt, olyan békés volt, tényleg elhittem, hogy vele nem egy élet kevés lenne, hanem még több száz is. Mint a flipperben a golyó csak csapódik ide oda, egyszer ennek egyszer annak.. Az igazi ahol eltűnök. Én is fáztam.
– Fogyasszon vagy tűnjön el!
– Még egy vodkát akkor.
Karomba fogtam, mint egy gyermeket. Hajának illata még most is itt van az orromban. Az a semmivel nem összetéveszthető illata a testének. Imádtam ezt az illatot. Amikor reggel felkelt mellettem. Csak öleltem és öleltem és magamba szívtam az illatát. Milyen réginek tűnik, pedig most volt pár órája. Szóval igen a karomban vittem fel az emeletre azon a vékony roskatag fa lépcsőn ami a galériába vezetett, vittem, mint eddigi életem legbecsesebb kincsét. Félálomban átölelte a nyakam. Olyan békés, igen talán ez másoknak a szerelem, nekem is lehetne. Szerettem, akartam, hogy ez legyen. Betettem az ágyba és mellé feküdtem, néztem ahogy békésen alszik. Néztem a gyönyörű arcát és a vállát ahogy le fel emelkedik. Az arcán a halovány mély álomban elejtett mosolyt ahogy megtalálta a kezem, amit még ezelőtt pár órával még gyűlölt. Ezek voltunk mi. Mosolygott álmában én nem, én zokogtam. Nem a szívemben nem a lelkemben, egész lényem zokogott menthetetlenül, reménytelenül, engesztelhetetlenül. Azon az estén haltam meg.
Még jegyem sincs, beállok a sorba, a következőt már nem akarom lekésni. Készülni fogok rá, ott fogok állni már amikor a tábla kijelzi én leszek az első a sorban. Várni fogom, számítok rá. Ott leszek.
Ott akkor tudtam, hogy végem. Nincs tovább. Véget ért a történet. Nincs már hová tovább lépni. Csak simogattam a haját. Tudtam, hogy utoljára simogatom. Utoljára csókolom. Fájt kegyetlenül, de elkellett engednem. Fájdalmasan, belehalva, örökké őt siratva, de tovább kellett mennem. Még ma hajnalban, holnap reggel ha újra rám mosolyog, már nem lennék rá képes. Félek tőle, rettegek. Mert ő az amit sok ember egész életében keres. Én megtaláltam fiatalon. Ennek nem lehet jó vége. Nem hiszek a mesékben. Ennek a vége egy házasság talán gyerekek és egy válás és abba nem csak a lényem pusztulna bele én is. Nem elvoltan, fizikálisan belehalnék. Ő pedig tönkremenne, tudom, remélem. Ezért kell elengednem, ezt nem tehetem meg vele. Vele nem.
Átölelem, magamhoz húzom, megcsókolom. Zokogva szorítom magamhoz, tudván, hogy vége. A halál előtt a kapcsolatunk halála előtt még nekem most van időm elbúcsúzni, elköszönni tőled. Tőled ki most itt alszol karjaim közt. Holnap már nem tudnék. Most kell mennem. Futnom menekülnöm előled, remélve, hogy egyszer talán megérted. Én mindig szeretni foglak. Felállok, lemegyek zuhanyozni. Letusolok, húzom az időt. Fogat mosok. Elpakolom az életem, életünk romjait a konyhában még szöszölök, de halkan némán, könnyeimmel küzdve. Én rontottam el. Összetörtem úgy, mint a tányérok.
Még kettőt!
Igen duplát {…} jól van bassza meg adja az üveget.
Végeztem. Összepakoltam. Szerencsére nem kelt fel. Pedig, hogy vágyom rá, kínoz, ÉBREDJ MÁR FEL! most veszítjük el egymást. Semmi. Hallom ahogy ott szuszog az ágyamban. Még felmegyek hozzád befekszem melléd, nem tudlak elengedni… nem tudlak. Már pirkad, mozgolódsz. Megcsókollak, átölelsz ……………………..
A többire nem emlékszem. Nem emlékeztem, hogy jutottam ki az állomásra, pedig itt voltam időben, de lekéstem. Nézem az órám 06:37 még van időm. Még talán nem keltél fel az üres ágyra. De szívesen vissza rohannék hozzád. De belehalnánk mind a ketten. Itt állok, nélküled, néma szoborként, s nem a távolság választ el minket egymástól, hanem a tudat, hogy mi összetartozunk. Így haltam meg. S most már talán fent vagy, s keresel engem.
De már soha nem találunk egymásra.