Mevárban évtizedek óta folyt a háború, és a szegény emberek már a kisebb-nagyobb megszakításoknak sem örültek, mert tudták, hogy a felek csak erőt gyűjtenek a következő támadáshoz. A dolog úgy kezdődött, hogy a dekkáni maráthák megunták az idegen uralmat, és Sivadzsi vezetésével el is kergették a hódítókat. De aztán kedvet kaptak a hadakozáshoz, meg a sok fegyver is ott volt kihasználatlanul. Egymás után támadták meg a szomszéd országokat, kit megöltek, kit adófizetésre köteleztek, és az egykori szabadságharcosoknak sikerült olyan alaposan meggyűlöltetni magukat, hogy a „marátha” ma is szitokszó Indiában.
Bonyolította a helyzetet, hogy az ellenségek időnként szövetségeket kötöttek egymással idegenek, vagy akár csak a terhessé vált rokonok ellen, és lassan az ördög sem ismerte ki magát, hogy a pénzsóvár hadvezérek közül kinek éppen kivel van titkos megállapodása. A hivatalnokok nem tudták nyomon követni az elszámolásokat, csak a zsoldos katonáknak volt teljesen mindegy, hogy kinek a lándzsája szögezi őket a földhöz.
Egyszer, a 18. század legutolsó éveiben, megint két zsoldos sereg nézett egymással farkasszemet. Az egyiket egy angol kalandor vezette, George Thomas, aki ebben a pillanatban a maráthák színeiben harcolt, a másikat Lakva Rao, aki a rádzsputok táborát erősítette (később a két jeles hadvezér helyet cserélt, a zsoldosok maradtak). A Banasz folyó partján állomásozott a két tábor, egymástól alig öt mérföldnyire, és éppen békésen pihentek, mivelhogy megérkezett a monszun.
Nincs az a hatalom, amely egy szindi zsoldos seregbe életet lehelne, amikor esik az eső.
Kadera, a legközelebbi falu parasztjai minden érdeklődés nélkül várták a fejleményeket. Aki tehette, már régen elmenekült Mevárból, hogy idegen országban keresse a szerencséjét. Nem is maradtak mások Kaderában, mint az öregek meg az asszonyok, egy-két lusta vagy fatalista gazdálkodó, akiket már annyiszor kiraboltak, hogy tőlük már nem vehettek el semmit. Néhány simlis ember se menekült el, akik azt gondolták, ezentúl nem a Banasz folyóban fognak halászni, hanem a zavarosban.
Mi sem látszott könnyebbnek ennél. Lakva csapatai csak Sahpurán keresztül juthattak utánpótláshoz, akár étel volt az, akár lőszer. A kereskedők, a zuhogó esővel dacolva, Sahpurába szállították az árujukat; rádzsputok, dekkániak, rohillák, gudzserátiak vegyesen, de akadt köztük bengáli is. Itt nagy testvéri egyetértésben megállapították az árakat, és nyugodt lelkiismerettel adták el a gabonát vagy a puskaport az ellenségnek – akikből egy-két hónap múlva akár barátok is lehetnek, ha úgy kívánják a vezérek érdekei. Egy kisebb lovascsapat járőrözött Lakva tábora és Sahpura között, ők „védelmezték a szállítmányokat.” Igazán nem rajtuk múlt, hogy néha eltűnt egy megrakott ökrös szekér, és hogy-hogy nem, üres volt, amikor előkerült.
Madho az őrző-védő lovascsapat egyenruháját viselte; egy elesett huszárról húzta le, amikor még a rablókat is fedél alá kergette a monszun. Most már csak egy keveset kellett ügyeskednie, hogy az elfogott ökrös szekér ne Lakva tábora felé poroszkáljon tovább, hanem Kaderába. Madho a „fogott” gabona egy részét kiosztotta a faluban, nehogy már rossz embernek mondják, a javát meg eltüntette a földalatti veremben, mert a szívbéli jóságnak is megvannak a maga határai. A földalatti verem lejárata fölött egy rozzant kecskeól terpeszkedett, amelyben már rég nem fordult meg kecske; ha egy marátha idáig merészkedne, sose jönne rá, hogy mi az ól titka. A megszerzett egyenruhához tartozott egy igazolvány is, amely szerint annak tulajdonosa az udaipuri herceg lovas katonája. Ez akkor kellett, amikor Lakva emberei érdeklődtek Madho után. Ezen a módon, két oldalról is bebiztosítva, Madho boldogan élt a komája feleségével – mert a koma már régen elmenekült Róhilkundba, és volt annyi esze, hogy a kikapós feleségét ne vigye magával.
A kikapós hölgy elég csinoska volt, azon felül gyermektelen, ami komoly filozófiai vitára adott okot. A falu öregjeinek egy része arra az álláspontra helyezkedett, persze hogy összeadja magát fűvel-fával, mert azt reméli, majd csak teherbe ejti egy ügyes ember. A másik párt szerint azért kavart mindenkivel, mert biztosra vette, hogy elmarad a következmény. Madho nem foglalt állást; ő így is, úgy is megtalálta a számítását, és ha valami nem hiányzik a háború közepette, az egy pólyás gyerek. Az élet majdnem idillikus volt Kaderában: az öregek a hölgyek bűnös szokásairól elmélkedtek, Madho lopott, mint a szarka, Rameni nem faggatta a zsoldos katonákat, hogy melyik zászló alatt harcolnak, és megállás nélkül szakadt az eső.
Indiában az időjárás nem ellenség, a monszun meg szívesen látott vendég; nincs is nagyobb szerencsétlenség, mintha száraz ez a három nyári hónap: Ásádh, Srávan és Bhadrapad. Ilyenkor hullik le majdnem az összes víz, amit aztán egész évre be kell osztani, és a mesterséges tavakban, csatornákban és ciszternákban várja a sorát. De ahogy mondani szokták, a jóból is megárt a sok. A Banasz medre színig megtelt, és a piszkos vízhullámok ki-kicsaptak a partra. Amikor a folyó kiöntött, először is az országút lett járhatatlan. Egyes maráthák rádzsput területen rekedtek, Lakva zsoldosai betévedtek George Thomas táborába. De a herceg huszárjai jártak a legrosszabbul, a Banasz egyik kanyarulatában, amely a monszun szeszélyéből most éppen szigetet játszott. A folyó sebes sodrása visszarettentette a lovakat. Mi legyen most? Meg kell várni, amíg levonul a víz?
Kaderába is jutott a zsoldosokból, akik sem az esővel, sem a szigorú tilalmakkal nem törődve bóklásztak a környéken. Rameni éppen egy marátha daliát engedett be a szegényes viskójába (sajnálta, hogy odakint ázik-fázik…), amikor megérkezett a másik is, a rádzsput színekben küzdő. Ebből még nem lett volna háborúság, mivel mindketten idegenek voltak a Banasz partján; Szindből jöttek, hogy harcoljanak a Dekkán vagy Mevár ügyéért, más szavakkal, csupán a zsebeiket akarták megtömni egypár ezüst pénzzel. De a rádzsput már háromszor is megfordult Kaderában, vagy még pontosabban, Rameni karjai között, és amilyen balfék volt, ebből arra következtetett, hogy neki itt már jogai vannak. Kicsit hangosabban szólt a zsoldos kollégához, mint máskor, pedig az megértette volna a suttogást is, hiszen mindketten szindi nyelven beszéltek. A maráthák sorait erősítő lovag először is felhúzta a nadrágját, aztán megígérte a kollégának, hogy feltűzi a lándzsája hegyére a máját. Rameni szegény hiába magyarázta, hogy jut is, marad is; nem kell tartani attól, hogy elfogy az áru, hiszen nem a bazárban vannak. A Rameni kegyeiért versengő lovagok az udvaron folytatták, egyelőre csak a veszekedést és a lökdösődést, hogy a szomszédok mindenről pontosan értesüljenek. Mivel a szomszédoknál is volt egy-két váratlan látogató, hamarosan megérkezett az erősítés. George Thomas és Lakva Rao büszkék lehettek volna az embereikre, akik, íme, harcoltak ingyen is, csupán azért, hogy győzzön az igazság.
Rameni ide-oda szaladgált köztük, és mindenkit csillapított, mondván, hogy az egész csak félreértés, és az ő portájukon nem szokásos a zenebona. Eddigre már ott volt az összes kaderai, köztük a filozofikus hajlamú aggastyánok, akik mind úgy gondolták, végre itt a jó alkalom, hogy a sok meddő vitát lezárják egy-két bunkósbottal. Rameni eltűnt az éjszakában, természetesen nem egyedül, de a bunkósbotok a helyszínen maradtak, és addig csapkodtak maguk körül, amíg szét nem verték a boldogtalan kecskeólat.
Mi a piha, mondták egyszerre ékes szindi vagy akármilyen nyelven, egy verem a földben, ez csak egyet jelenthet.
Az a mocsok Madho meglopott minket!
Madho a mi hősünk, nem engedte, hogy a gabona eljusson a rádzsputokhoz!
Dekkáni bérenc, áruló!
Kiszúrta a szemünket pár marék gabonával!
Nézzetek körül, emberek, mert ahol egy verem van, lesz ott több is!
Katonák és parasztok, rádzsputok és maráthák nagy egyetértésben lapátolták szét a jobb sorsra érdemes gabonát, a viszály eredeti okát örökre elfelejtvén. Rózsa vagy rizsa? Ugyan ki választja a rózsát, amelynek köztudomásúan tövise van?
A kaderai ütközet nem vonult be a krónikákba, ami nagy kár, mert ritka az olyan csata, amelynek szinte csak győztesei vannak. Madhot nem sajnálta senki. Ha úgy gondolja, majd megint lop magának. Az öregek egy része azt vallotta, lopott holmit lopni nem szégyen, a többiek úgy vélekedtek, erre azért van olyan nagy szükség, hogy helyreálljon a világ rendje. Lényeg, hogy ők maguk megtalálták a számításukat.
Közben egyre aggasztóbbá vált azok helyzete, akiket a megáradt Banasz a szigetre szorított. A víz egyre csak emelkedett, és annyit még a sötét éjszakában is láttak, hogy nagyon szűkös a helyük. Miféle segítségre számíthattak volna? Ha el is áll az eső, eltart egy pár napig, mire levonul az árhullám, és akkor a lovak vagy kigázolnak a sárból, vagy se. Addig meg se rózsa, se rizsa, és legföljebb azon lehet elmélkedni, az éhes gyomor lázad-e fel hamarabb, vagy az opponense. Szorult helyzetben az emberek általában segítenek egymásnak, ez valami ősrégi indíttatás, az önfenntartási ösztön működik ezen a fura, kerülő módon. De a teljes tehetetlenség egymás ellen fordítja az embereket, és ez is csak ugyanaz az ösztön: néha azt papolja, segíts a másiknak, hogy az is segítsen neked; néha meg azt, üsd agyon, mert az is csak a te túlélési esélyeidet rontja. Nem kell ezen sokat meditálni, a vészhelyzet nem is erre való.
Madhonak elég volt eddig az egyenruha, senki nem faggatta, mi keresni valója van egy udaipuri lovas csapatban. Különben is viharos időket éltek, amikor mindenki barát is volt, meg ellenség is; esetleg egyik se, ahogy vesszük. Most azonban mindenkinek szemet szúrt Madho. De hiszen te pontosan úgy beszélsz, mint a hamirgarhiak! Fiúk, van egy fogadásom, ez itt még csak nem is járt a Völgy közelében. – Ott születtem, magyarázkodott Madho, csak már régen elkerültem onnan, itt nőttem fel… – Hazudik, mondták az udaipuriak. Nem tudjuk, miért furakodtál közénk, de most jól megjártad. Maradtál volna Hamirgarhban, te buta paraszt. – Ti meg csupa mevári hercegek vagytok, gúnyolódott Madho, csupa saktavat meg csohan nemes. Hogyan van az, hogy a csobdarok nem hordozzák előttetek az ezüst buzogányokat? – De a lovasok nem voltak a humoruknál, és úgy gondolták, ha már mindenképpen meg kell halni, legalább az a megaláztatás ne érje őket, hogy hamirgarhi parasztokkal együtt lépjenek az ősök útjára. – Tűnj el innen! – kiabálták. – Jó ötlet, felelte Madho, nem mondanátok meg, hogyan?
Az udaipuri huszárok tudták a megoldást, és Madhot beszorították a megáradt folyóba. Nehéz megmondani, ki rémült meg jobban, Madho-e vagy a paripája. De a nagy isten, Hajagríva fölemelkedett a Raszátala bolygóról, és még mielőtt visszaszerezte volna az ellopott Védákat a démonoktól, megsegítette a kétségbeesetten kapálózó lovat. Namasz te vilajodajátmane, hódolat Neked, aki mindent elnyelsz – most éppen egy közönséges tolvajt szabadítasz ki a megáradt Banasz vizéből, gaganát ulmukaiva rajoh, mint a gyors hullócsillagot.
Bizony, Madhot akkora sokk érte, hogy még szanszkritul is tudott beszélni, csak az udaipuri nyelvjárással voltak bajok. Hazalovagolt Kaderába, a sűrű sötétségben, és csak imitt-amott látta az utat a kósza villámok fényénél. De a lónak általában több esze van, mint a gazdájának; akárhány részeg ember megmondhatja. Kaderában néma csend honolt, „elzúgtak forradalmai,” és itt érte Madhot a következő sokk: a kiürített verem. Legalább alaposan elverhette volna Ramenit – ettől ugyan nem kerül elő a lopott rizs, de hihetetlen gyorsan levezeti a feszültséget. Rameni azonban nem volt otthon; ez is csak egy újabb bizonyíték arra, hogy a nők milyen pontosan előrelátják a jövőt. Ezért nem vesznek részt a háborúkban; ugyan minek, ha már az elején tudják, hogy ki lesz a győztes? Az efféle másodlagos izgalomra csak a férfinépnek van szüksége.
Madho kipányvázta a lovat, és gondterhelten nézett körül az üres konyhában. Jellemző, nem vártak vacsorával! Igaz, hogy senkinek se mondtam, estére itthon leszek. Lassan megvirrad, de úgy látszik, ebben a konyhában reggeli sem készül. Nem az a baj, hogy elment, vagy hogy kivel ment el, hanem az, hogy nincs a tűzhelyen ennivaló.
Elverem azt az asszony, ismételgette Madho sötéten, vagy még inkább, elverem a háztól, az lesz a legjobb.
Sajnos ezt nem tehette meg, mert Ramenié volt a ház, és végül is ő mentette meg a helyzetet. Amint jött hazafelé a nagy sötétségben – egyedül, mert a rádzsput lovag a hölgyeket csak odafelé kísérgeti – kis híján kitörte a bokáját. Először azt gondolta, csak egy lyuk a földben, amelyikben egy kígyó tanyázik. Kígyó, ugyan dehogy! Egy gabonaverem volt a falun kívül, amelyről valaki azt hitte, nagyon jól sikerült elrejteni. Vajon ki lehet? Biztosan egy mocsok tolvaj, aki meglopta az egész falut? Egy patrióta, aki a maga módján próbálta meg befolyásolni a háború kimenetelét? Hős dekkani, vagy rádzsput áruló?
Madho szép lassan ismét feltöltötte a maga kis raktárát, amely immár teljes biztonságban volt, hiszen azon a bizonyos éjszakán mindenki látta, hogy kiürült.
A monszun kiadta a mérgét, és most már sor kerülhetett az ütközetre. Lakva Rao győzött, de eddigre már átállt az idegenek oldalára. George Thomas helyet cserélt a dekkani vezérrel, aki viszont rájött, mennyivel jövedelmezőbb az, ha inkább a mevári herceget támogatja, – de hát, mint mondtam, zavaros idők voltak ezek, a 18. század utolsó évei Indiában.