Apollón és Daphné 3

3. Fejezet
Találkozás

Daphné rohant az utcákon, azt sem tudva, hova, merre. A feje lüktetett, szeme előtt felvillantak azok a félelmetes képek, és úgy érezte, mintha ez már valahol régen megtörtént volna. Végül elfogyott az ereje, és a levegője. Megállt és körülnézett. A kikötő közelében volt. Megrázta a fejét, és igyekezett visszaszerezni a nyugalmát. Vissza kell mennie, mert ha a főnökasszony megtudja, hogy nincs ott, lesz mit hallgatnia. Ostobán viselkedett. Nem értette, miért vesztette el a fejét. Tényleg megrémítette a fává változó lány képe, de fogalma sem volt, miért.
– Bocsásd meg, ha megrémítettelek!- szólalt meg egy hang a háta mögött.
A lány megpördült, és a jóképű idegennel találta szembe magát, aki kék szemeivel jóságosan nézett rá. Belevillant a kép, és rémülten hátrált egy lépést. A pánik ismét elfogta, és kezdte el elborítani az agyát,
– Ki vagy te? – kérdezte akadozva.
– Szeretnéd tudni, miért láttad azt, amit láttál a kocsmában?
– Hogy érted ezt? Honnan tudsz te erről?
– Talán, mert én akartam, hogy lásd? Először is, ajánlom figyelmedbe ezt a kis olvasmányt- szólt, és egy könyvet mutatott fel.
Daphné nem látta a címet, de a borítót igen. Fekete háttérben egy ókori görög vázáról készült kép, amin Héraklész hérosz épp megkötözi Kerberoszt, az Alvilág őrzőjét.
– Mihez kezdjek én ezzel?
– Találsz benne egy könyvjelzőt, a jelzett helyen lévő történetet olvasd el. Ebből talán megérted azt, amit láttál.
Ezzel az idegen közelebb lépett a lányhoz, és átadta neki a könyvet. Daphné megnézte. Egy neves író görög mitológiáról írt könyve volt.
– Most pedig jobb, ha visszamész, mielőtt a tulajdonos asszony megharagszik rád. Nem örülnék, ha miattam veszítenéd el az állásod. Én nem akarok ártani neked, Daphné! Elhiszed ezt nekem?
– Igen, elhiszem, főképp, hogy most látjuk egymást először. És ha valami kérdésem lenne, hol talállak meg?
– Ne aggódj, majd kereslek, ha kellek. Hidd el, tudni fogom mikor lesz rám szükséged. Az istenek legyenek veled!
Azzal sarkon fordult, és elment. Daphné is visszaindult. A kocsmába érve a hátsó bejáraton surrant be, és beállt a pultba. Hippia észrevette a barátnője visszatértét, és mikor a pulthoz ért, feltette a kérdést:
– Jól vagy Daphné? Mi az ördög ütött beléd? Oresztész és én is nagyon aggódtunk miattad!
– Ha bezártunk, majd elmondom, de félek, hülyének fogsz nézni. Bereniké nem keresett?
– Nem, nem vette észre az eltűnésed.
– Akkor jó.
Az este gyorsan eltelt. Néhány vendég, akik még ott voltak, és látták a lány különös viselkedését aggódva kérdezgették, hogy mi történt, Daphné hirtelen jött rosszulléttel magyarázta viharos távozását, és majdnem egy órai távollétét.
Hajnali négykor záróra volt, így mindenki elment, és a lányok bezárták a boltot.
– Na, mi történt veled, mesélj! Mitől rémültél meg ennyire?- mondta Hippia.
Daphné elmondott mindent a látomástól kezdve addig, amíg beszélt a magányos vendégükkel a kikötőben. Hippia és Oresztész rosszul leplezett értetlenséggel és gyanakvással hallgatta.
– Na, jó, hagyjuk!- mondta végül szomorúan a lány, mikor látta a válasz reakciókat- Tudtam, hogy ez lesz! Nem fogtok, és nem is tudtok megérteni! Majd holnap találkozunk!
– Várj! Hová mész?- ugrott fel Oresztész.
– Haza. Kialszom magam, és megpróbálom megemészteni a történteket!
Azzal felkapta a táskáját, és a könyvet, majd vissza sem nézve elment. Kollégái értetlenül bámultak utána.
De most hagyjuk magára az összezavarodott Oresztészt és a lányokat, s nézzük meg mi történt ez alatt Daphné titokzatos magányos motorosával. A férfi nem ment messzire a találkozójuk helyszínétől, behúzódott egy félhomályos épülethez, nekitámaszkodott egy kék és fekete sportmotorhoz, és látta, ahogy Daphné visszaindul a kocsmába.
– Látom, nem sikerült túl jól a kapcsolatotok felelevenítése – szólalt meg mellette egy hang.
A férfi hátranézett, és a motor másik oldalán egy vele egykorúnak tűnő rövid fekete hajú, bőrnadrágot, és dzsekit viselő férfit látott. Ő is háttal dőlt a motornak, és a falat fürkészte.
– Valóban, nem, de legalább hajlandó volt meghallgatni, nem úgy, mint régen- vetette oda a másik foghegyről. – De erre számítottál, nem igaz, Erósz?
– A kislány semmit sem változott. Még most se keresi igazán a férfiak társaságát-mosolygott gúnyosan az Erósznak nevezett férfi.
– Igaz, de talán nem is baj.
– Nana! Azért ebben nekem is van egy kis beleszólásom. Ha én nem vagyok, a kislány rád se néz.
– Igen, tudom. Remélem, mellém állsz.
– Azt majd meglátjuk, hova állok, Phoibosz Apollón!- nevetett maga elé a másik, és köddé vált.