2004. augusztus 15., a XI. Királysági Év tizennegyedik napja a
Holdünnep jegyében örömben, vidámságban telt, annál is inkább, mivel immáron teljes jogú uralkodónk ült a főhelyen – Koronával, Palásttal, és szép, fiatal feleséggel.
Délelőtt mindenki lázas sietséggel és nagy igyekezettel készülődött – a kézművesek szemet gyönyörködtető ékszereket munkáltak késszé, vásári komédiások elfoglalták a Szigetet, hogy ott gyakoroljanak mulatságos előadásukra, a színész-társulat pedig a majdani színdarab helyén, a Szaletli alatt tartott próbát – és nagy homályba készült a titokzatos „Lep-rap” is.
Az íncsiklandó lakoma után kezdetét vette a szebbnél szebb vásárfiákból összeállított kirakodóvásár.
Mindenki kedve szerint válogatott díszes portékák között – megtehettük, hiszen Tufa király azoknak, akik kevesebb, mint három Arannyal rendelkeztek, kettőt a Kincstárból bőkezűen kiosztott.
Ezután átvonultunk a Szigetre, hogy megtekintsünk egy valóban mulatságos előadást – afféle kabarét.
Majd megismerkedhettünk egy régi-régi hagyománnyal, a kislányozással. Az alapszöveg egyszerű, ám mély értelmű; komoly mondanivalója van. Ezt aztán lehet variálni; kánonban, hangerő-változtatással; a lehetőségek végtelen tárházát foglalja magában ez a néhány sor:
„Kislány, kislány,
kislány, kislány!
Cipőmáz, berkenye,
hopszassza, hehehe!”
Sötétedés után a Királyi Színtársulat előadta – telt ház mellett! – a Szarvaskirály című misztériumjátékot, melyet külön erre az alkalomra írtak és tanultak be. A történet alapjául a Történelem Fájának különös formái szolgáltak.
A Tűz körül ünnepélyes hangulat uralkodott. Mindenki boldog volt, mert gyönyörű szép Királysági Évet hagytunk magunk mögött – de egyben nagyon szomorúak is, mert ennek hamarosan vége.
Miután elhangzott az idei utolsó Búcsúdal, nehéz sóhaj szakadt fel a szívekből.
Tufa király enyhíteni igyekezett a népre telepedett súlyos búskomorságot – felkelt, hogy elhozza nekünk a Seniori Szobából az ajándékot.
Még teli volt a gyomrunk az ízletes Lepekkel ( – Guzmics, Guzmics! Mi az a Lep? – Az egy icike-picike, girbe-gurba, össze-vissza tekervény. – Tekervény, Guzmics? – Hááát… nem éppen!) és az Olimpiai bajnokoknak a kakaós jutalommal is, így a polgárok ezúttal nem valami finomságra vágytak.
De azért várakozással néztek elébe a beígért ajándéknak. Az azonban késlekedett.
Tufa király, nemhogy ajándékostul, de anélkül sem jött vissza. Kezdtünk aggódni.
Néhány Senior utánanézett: ugyan mi történhetett?
Lélekszakadva rohantak vissza, szörnyűség! A királyt elrabolták!
A legtöbb Senior azonnal üldözőbe vette a warronokat – arra indulva ismét, amerre egyszer éjszakai expedíció volt. Tufa királyunkat kellett megmenteni; kiszabadítani a warronok karmai közül!
Peregrin szervezte a Mentő-Expedíciót – csak a legjobbak tarthattak vele; akik kibírják a több órás kegyetlen menetelést, az erőltetett tempót.
Volt, aki minden hősiessége ellenére sírva fakadt: túl fiatalnak bizonyult és saját érdekében a Kastélyban kellett maradnia.
Volt mindenkinél világító test, de nem tudhattuk, mennyire lesz közülük szükség, így egyszerre legfeljebb egyet égettünk.
Az út nagy részét sötétben tettük meg. Egyenetlen talajon haladtunk, ahol minden lépésnél a felbukás fenyegetett. Mégis célhoz értünk.
Másfél óra eseménytelen menetelés után végre megpillantottunk egy hatalmas, monumentális szürke várat, mely félelmetesen magasodott fölénk három emeletével és misztikus fényeivel az éjszakában.
Hallottuk a Tál jól ismert, de ezúttal baljóslatúan csengő kongatását.
– Leyován vára…! – az álmélkodás hangjait hallattuk sorainkból.
A Vár valóban bámulatra méltó építmény volt.
Egy ajtóban foszforeszkáló arcú warron állt és borzalmasan hörgött. Közeledtünkre ő hátrahúzódott a terembe, melynek egyetlen kijárása volt. Kisujján Párbajra szólítóan csillant meg egy Gyűrű. Nyakában még legalább húsz lógott.
Egyik hősünk gondolkodás nélkül kiállt ellene, elfogadta a kihívást – és kiiktatta a warron hét (!) ÉletGyűrűjét. Azután viszont sajnos elhullott.
Még néhány polgár halt hősi halált, köztük hölgyek (Viol, Luna, Mungó) is.
De nem hátráltunk meg: sikeresen legyőztük az őrt és tovább kerestük Tufa királyt.
Egy hatalmas, sivár terembe tévedtünk, ahol kifelé menet a bent lévőkre a döngve becsapódó ajtó halálos szorítással rázárult. Sem a kintiek, sem a bentiek nem tudták azt semmilyen erőfeszítéssel kinyitni; mígnem ismét kimondásra került a varázsszó: Lótusz! Ekkor az ajtó szinte magától feltárult.
Némi keresgélés után rövidesen egy újabb kapura bukkantunk, mely még az előzőnél is nagyobb terembe vezetett.
A sarokban, mindjárt a bejárat mellett egy félig megépített (vagy lebontott) választófalon ült égővörös ruhában a minapi jósnő. Azt rikácsolta:
Birodalmat átok sújtja,
Névtelen múltatok útja!
A terem végében pedig ott állt Sirnon – arca kárörömöt tükrözött. Mögötte egy ajtó, falécekből hevenyészetten összetákolva. A réseken fény szűrődött ki.
A félelmetes kongás egyre erősödött – egyre közelebbről hallottuk, ahogy haladtunk Sirnon felé.
Kusza beszédéből mindössze annyit értettünk meg, hogy beenged az ajtón (ami mögött valószínűleg Tufa király sínylődik szomorú rabságában), ha megfejtjük a találós kérdést, amit föltesz nekünk: Mi a közös őbenne, Leyovánban, és bennünk, a népben? Mi köti össze ezt a háromszöget?
Míg mi gondolkoztunk, ő – érezve, hogy kezdeti, helyzetéből származó előnye lassan semmivé foszlik, és mi elég bátrak vagyunk megközelíteni az ajtót – hirtelen, félelmetes üvöltésekkel igyekezett minket távol tartani. Mikor már mindenki visszahőkölt – volt, akit egyetlen hajmeresztő ordítás meggyőzött arról, hogy jobb távol maradni, de akadtak állhatatosabbak is: velük kissé meggyűlt Sirnon baja – szerény elégedettséggel, gúnyos hangsúllyal megjegyezte, hogy az ajtó úgysem nyílik, amíg meg nem fejtjük a kérdést.
Arra hamar rájöttünk, hogy a Birodalom – akarjuk, nem akarjuk – összeköt bennünket mind Sirnonnal, mind Leyovánnal.
Igen ám, csakhogy a Birodalmat névtelen múltunk útjának átka sújtja – ahogy a Jósnő is mondta. Míg azon törtük a fejünket, hogyan hidaljuk át ezt a problémát, Sirnonnak feltűnt, hogy az őr legyőzésével ugyan eldicsekedtünk, de azt elhallgattuk, hogy ő is végzett néhány derék hazafival közülünk.
– Ahá – gúnyolódott – mégsem volt hiába az őr! Bolygó lelkek is vannak közöttetek!
Nem törődtünk vele, a feladvány kötötte le minden figyelmünket. A Birodalom nevét kell kimondanunk, melyet az utolsó napokban vetettünk csak fel – addig valóban név nélkül éltünk. Most tehát elhangzott a sok ötlet: Erdőmellék, Lótusz… De egyik sem volt az igazi. És aki rossz nevet mondott, azon nyomban holtan rogyott össze.
Végre valahára valaki kimondta: Aquillon…
Sirnon elgyengült. Résnyire kinyitotta az ajtót, és halk, szenvedő hangon magához hívott egy polgárt. Ő nem mert közelebb lépni – Sirnon ismét becsukta az ajtót. Fölkacagott.
De ismét erőt vett rajta a gyengeség, és egy másik polgárt szólított. Vella már sokkal bátrabb volt, és rákiáltott Sirnonra, hogy azonnal engedjen minket királyunkhoz.
Ez, az erőteljes fellépésnek köszönhetően, meg is történt. Tufa ott ült egy apró szobácska közepén megkötözve; és ami a legborzasztóbb: a sarokban ülő kicsi, sötét köpenybe burkolózó warron kongatása ellenére is lába már elkezdett fává válni!
Mi kiszabadítottuk a királyt és sietve távoztunk. Sirnon a földre rogyott és nem kelt fel többé.
A csoport diadalmasan tért vissza Tufa királlyal hajnalban a Birodalomba Leyován várától.