Adler meghalt, ami önmagában véve még minden, csak nem hír, előfordul mindenkivel. De Adler szenzációs módon halt meg, és ez már valami, erről sokáig lehet beszélni. Egy januári vasárnapon elindult, hogy ő most megmássza a hegyet. Sok vita nem lehetett arról, hogy melyiket, mert a falu határában csak egy volt, amit a maga 800 méterével hegynek lehet nevezni. Lenkének megvolt a véleménye a téli túrázásról, de meg sem próbálta lebeszélni – minek, amikor egy férfi mindent alapból sokkal jobban tud, mint a szoknyások (akik egy ideje szintén nadrágban járnak, kizárólag azért, hogy összezavarják a férfiakat).
Az időjárás a legkevésbé sem volt ígéretes, és Adler már annyiszor járt a hegyen, hogy a barlangi trollok jó barátként üdvözölték. Teljes rejtély, miért akarta századszor is megtenni ezt az utat. A hegyoldal kezdetben nagyon szerényen emelkedett, a hó sem tudta eltakarni az összes fűcsomót. Hamarosan végképpen elromlott az idő, repkedtek a jégdarabok, és mindegyik olyan éles volt, mint a borotvapenge. Értelmes ember visszafordul, bezárkózik a meleg szobába, és legföljebb a sör hideg, amit az ebédjéhez elkortyolgat. Adlernek azonban más fogalmai voltak az értelemről. Megvárta, amíg sűrű köd társul a jégesőhöz, viharos szél cibálja a fákat, a narancssárga esőkabátját, meg egyáltalán mindent, amit magával vitt erre a kis sétára. Egy alkalmas – vagy alkalmatlan, ahogy vesszük – pillanatban egyszerűen kilépett a nagy semmibe, és mivel éppen egy szakadék szélén próbált előrearaszolni, le is zuhant. Jó harminc méteres zuhanást kevesen élnek túl, különösen ha tűhegyes sziklák fogadnak odalent. Adler olyan gyorsan halt meg, hogy észre sem vette, mi történt.
Nézd már, mondta őszinte csodálkozással, hogyan kerültem a Farkaslyuk-szakadékba?
Bosszankodott, mert ez további mászást jelentett a kutya hidegben. De ha már egyszer elhatározta, hogy fölmegy a tetőre, nincs az az Isten – az ember ne adja meg magát az időjárás szeszélyeinek.
Megfordult, és mi a manó, valaki ott feküdt a szakadék fenekén. Nem is valaki már, csak a teste. Adler szólongatta, de nem mozdult. A mindenségét, kiáltott fel Adler, és önkénytelenül füttyentett egy kicsit. Szerencsétlenül járt a koma, összezúzta magát. Én bizony nem tudom kihúzni innen. Mondjuk meg őszintén, mindegy is neki, hogy most vagy pár órával később – kell vagy három-négy markos
férfiember, hogy kihozzuk a szakadékból.
Töprengett egy kicsit, hogy akkor most továbbmenjen, vagy inkább segítséget hozzon. A tejfehér ködben semmit sem lehetett látni, de legalább a jégdarabok úgy döntöttek, hogy egyelőre fönt maradnak a felhőjükben. Milyen jó, gondolta Adler, nem is ütöttem meg magamat, szerencsés esés volt, – Úgy érezte, hogy a föld felett lebeg, talán egy arasznyival – repülni is tudna, persze ez szamárság, az ember nem tartozik a repülő állatok közé. Még egy utolsó pillantást vetett a halottra. Vicces, hogy ennek is narancssárga esőkabátja van! Pontosabban, nagyon logikus, hiszen mindenki a kínainál vásárol, és ha narancssárgát árul a kínai, akkor az utcák megtelnek ázott napraforgókkal és büdöskékkel. Haj-haj, tönkretették a magyar ipart! Persze hogy én is náluk vásárolok, nem vagyok én a saját pénztárcám ellensége.
Mégis csak föl kéne ugrani a csúcsra, ha már eljöttem a szakadékig, morfondírozott Adler. Könnyűnek érezte magát, mint a lepke, egyszerűen tovalibbent a küzdelmes kapaszkodás helyett. De hiszen már repülök! Hogy is van ez? Csak nem –
De bizony, én vagyok ott a szakadék fenekén. Illetve nem én, hiszen én itt vagyok a fenyvesben. Az ördögbe is, két példány van belőlem!
Na szóval, nézzük csak. Ez lenne a halál?
Adler enyhe csalódást érzett. Se fájdalom, semmi ünnepélyes érzés? Végül is nem csekélység, az ilyesmi csak egyszer fordul elő az ember életében. Se fanfárok, se vörös szőnyeg, nem is beszélve a szűzlányok sorfaláról. No igen, a falu kicsi, az óvoda nem tud egy egész sorfalat kiállítani. De legalább egy fehérruhás szűz liliomcsokorral, vagy a szokásos fogadóbizottság, az esküvő óta alaposan kihízott fekete öltönyökben, csíkos nyakkendők, mindegyik eredeti kínai modell! Végletesen kizsákmányolt, kis kínai krapekok csíkozzák ezeket a nyakkendőket, ezer darabot egy centért, de csak azért, mert nincs félcentes pénzdarab. Vagy van? Mindegy, ki vannak zsákmányolva, kiskorúak is vannak köztük, a nők és a gyerekek még kevesebb pénzt kapnak, mi pedig megvesszük, ha csíkos, ha pettyes. Bunkó állatok vagyunk.
Az elszánt turistának át kellett értékelnie néhány dolgot. Először is, minek hozzak segítséget? Neki is mindegy, nekem is. Másodszor, mostantól kezdve nem kell sietni. Semmi értelme, amikor az egész örökkévalóság az enyém. Harmadszor, most rögtön leveszem ezt a nevetséges esőkabátot. Engem már nem lehet eláztatni, ha öklömnyi jégdarabokkal bombáznak, azt sem érzem. Megszűnt a hideg és a meleg, tökéletes.
Megpróbált kibújni az esőkabátból, de az átkozott kínai gyártmány nem hagyta magát. Együtt haltunk meg, együtt fogunk kísérteni! – Ez nem fair, dühöngött Adler, narancssárgában egy örökkévalóságon át? Engem ez nem szórakoztat.
Fel se tűnt neki, hogy Viktória királynőt idézte, öntudatlanul.
Sőt könnyen lehetséges, hogy azt sem tudta, ki az a Viktória – amikor fiatal voltam, normális neveket adtak a lányoknak, Maris, Julis, Boris, csodálkoztam is, amikor a Lenke bemutatkozott – ő se szerette a nevét, mire jó egy ilyen különleges, meg aztán folyton csúfoltak, ügyetlenke, idétlenke – nem volt ilyen eszement brazil szappandivat.
Adler megállt egy pillanatra a nagy repülésben. Az ám, mit szól majd a Lenke, ha megmondom neki?
Szívem –
Ez nem jó, van vagy harminc éve, hogy utoljára sziveztük egymást. Szívem, galambom, mókuskám, ennek annyi. Komolytalan.
Lenke –
Rosszul hangzik. Sose szólítottam Lenkének. Amióta kikerültünk a cicukás-nyuszis korszakból, azt hiszem, nem is szólítottam meg sehogy. Minek? Az ember megmondja, mit akar. Ehetnénk már egy jó bablevest. Be kéne hozni az újságot. Ez ment egész nap. Nem ám az afféle ordenáréságok, mint: Lenke, főzz egy bablevest! Lenke, csengettek! Lenke, hova teszed azt a rengeteg pénzt, amit hazahozok?
De lehet, hogy nem is veszi észre rögtön. Nem kell megijeszteni. Majd vigyázok, hogy a talpam szépen lent maradjon a földön. Lassan szoktatom hozzá a gondolathoz. Özvegy Adler Jánosné – szerencse, hogy ez is kiment a divatból. Özvegy, elvált, külön él, egyáltalán nem él, nem tartozik senkire. Magánügy. Rám sincs fölírva, hogy én most tulajdonképpen a Farkaslyuk-szakadékban fekszem. Vagyis nem én, de a hivatalos állásponton ez nem változtat. Kiállítják rólam a bizonyítványt, néhai ez meg az. Álljunk csak meg egy percre! Mi az, hogy néhai? Csak néha voltam? Ahogy most visszaemlékszem, egészen folyamatosnak tűnök. 53 év folyamatos. Nem néha egy kis élet, néha semmi, bár ha jobban meggondolom, tényleg csak néha lehetett életnek nevezni. Amikor az ember leteszi a sarlót vagy a kalapácsot, fájrontot csinál, és azt mondja, szedelőzködjünk, emberek, valamikor élni is kell. Aztán elmentünk a Zöld Kecskebakhoz, ahol szólni se kellett, rögtön csapolták a sört. Bele a maradékot a félig kiivott poharakból. Zsiga mindig tiltakozott: Lehetetlen, úgy értem, technikailag – Persze az ember meg is érdemli, ha olyanokkal jár pitypalattyolni, akik a felét benne hagyják a pohárban.
De már haza is érkezett Adler, ez aztán a nagy találmányt, sose hitte volna, hogy ennyire jó a madaraknak. Nem caplatnak a sárban, nem csúszkálnak a jégen, csak elegánsan széttárják a szárnyaikat. Jól jött volna, legalább akkor, amikor a gyerekek kicsik voltak. Az ember hol belebotlott egy kisautóba, hol keresztülesett a gőzmozdonyon.
Még mindig rajta volt a komikus narancssárga, és most megint megpróbálkozott vele. Fránya anyag, belemegy az ujjam, kijön a túloldalon, és még csak ki sem lyukad. Valaki levehetné rólam.
Ki vegye le? A kilincs nem engedelmeskedett a tenyerének. Van kulcsom, persze hogy van, egy egész kulcskarika. Lakáskulcs, kamrakulcs, műhelykulcs, kulacs – az nem, pedig de jól esne most egy kis szilvórium.
Kutyafáját, nem tudom megfogni a kulcsokat!
Adler az udvar felé került, és bebámult a szobaablakon. Ott voltak mind, Lenke kissé megkopott glóriában, egy méterrel szélesebben –
a két fiú, jó magasra megnőttek mindketten, mondtam is nekik, hogy álljanak kosarasnak, persze nem hallgattak rám, milyen az már, hogy egy gyerek az apjára hallgat –
a két menyem, tudja fene, milyen ízlésük van a mai fiataloknak, két esőkukac, elől-hátul deszka, ki vannak festve, mint a malacól húsvétkor –
az unokák, és még ezekre mondják azt, hogy édesek és aranyosak?
Különben – Lenke egészen csinos, jól áll neki az a pár kiló.
Rendes gyerekek a fiaim, még a kamaszkort is megúsztuk nagyobb botrány nélkül.
Tolnám a két pipit – ja bocs, nem szóltam.
Hát, nem azért, mert az én unokáim –
Ahogy ott ültek az asztal körül, kanalazták az aranyló húslevest – Palika cumisüvegből kapta, Jucóka üvöltött, mint akit nyúznak – hej, de szép kispolgári család vagyunk, a kutyafáját neki, mi a hóhér legyünk, talán iparmágnások, földesurak? Kis ház, kispolgár, kis húsleves, a zöldség külön tányéron, ahogy kell, legalább kihagyom a nagy darab sárgarépát, nem való az felnőtt embereknek – ez a boldogság, vagy mi a fene? Itt ülünk egy fészekben, egy rakáson, a fiaim halálosan unják az anyjukat, a két menyem a pokolba kíván minden vasárnapot, Jucóka hangosan tiltakozik – bár lehet, hogy Palika tényleg boldog, Palika még nagyon kicsi, nincs esze.
Aztán egy hirtelen elhatározással nekiment a falnak, nahát, nem is kellett volna nekimenni, levegőből van ez? Már bent is volt a szobában, a kivételes napra való tekintettel megölelte a feleségét, aki nem vett észre semmit. Megpaskolta a fiai hátát, de semmi hatás, tömték magukba a levest szótlanul. Mégis csak felháborító, az ember meghal, és ezek a hálátlanok annyit se mondanak, hogy nyekk. Mit csináljak, hogy legalább egy kicsit törődjenek velem? Éltem – nem volt elég izgalmas nekik. Berúgtam – na jó, nem nagyon, sörből nem lehet annyit inni, hogy igazán üssön, de mindegy, mit mondtak erre? Majd kialussza az öreg. Betettem a lompost – Lenke türelmesen megvárta, amíg befejezem, aztán rohant mosakodni; sose értettem, miért olyan sürgős neki. Most meghaltam, és tessék, nyugodtan ebédelnek tovább, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, hogy apa időnként meghal, majd kialussza; reggel igyon savanyúkáposzta levet, az jó a másnaposság ellen. Micsoda érzéketlen banda! Hát érdemes meghalni, ezeknek?
Fel-alá járkált a lakásban, és megpróbálta felhívni magára a figyelmet. Mi lenne, ha becsapnék egy ajtót? Felborítanék egy széket? Leverném a virágvázát a szekrény tetejéről? Megharapnám a kutyát? Semmi, az ujjai keresztülmentek a tárgyakon, se ricsaj, se zúzás. Nagy meglepetésére, valahogy kibújt a narancssárga szörnyűségből. Na végre. Nem kell az örökkévalóságon át szégyenkeznem, amiért a kínainál vásárolok.
Elmenőben még odakiáltott a családjának: Keressetek magatoknak más halottat!
Télen korán sötétedik, és Lenke aggódni kezdett: Az a bolond apátok még mindig kint van a hegyen!
Aztán észrevette az esőkabátot. A hálószobában hevert, az ősrégi subaszőnyegen.
Ez meg hogy jött ide?
A fiúk hümmögtek, a fiatalasszonyokat nem érdekelte, alig várták, hogy hazamehessenek.
Csang xing vu zu, mondta az esőkabát.
Ami körülbelül azt jelenti, szabad utat kapott.
1 hozzászólás
Nekem mint amatör hegymaszonak, a gondolat, hogy meghalni a hegyen….szep es sorsszerü. Sokszor eszembe jut nekem is. Az inditokeped emiatt mar elkapta a figyelmem. Tetszettek az utana jövö gondolataid is, ahogy raebred föhösünk, hogy nincs tovabb…a kabat jelentese, ami ugyan kinai, de mely üzenetet hivatott közölni… Közben elgondolkodik az ember, hogy vajon en mit latnek, ha "igy" mennek haza…? Tetszett a novellad, tartalmas, örülök, hogy olvastalak.
H.