A zsalugátert csak félig-meddig engedtük le esténként. Nem szerettük a teljes sötétséget. Élveztük a félhomályt, az árnyékos, misztikus derengést, a lepedő illatú, lágy, bujtató-barnás szüremkedést. Elalvás előtt a leárnyékolt ablaküvegen bámultunk kifelé a folyóparti éjszakára, s a nagy nyárfasor sötét sóhajtozását csupán annyira érzékeltük, amennyire az megfesteni segítette gondolatainkat, melyek a holnap irányába szaladtak, miközben egymással is kergetőztek.
A nyolcvanas éveket írtuk és sok ilyen éjszakánk volt akkoriban. Egy emeletes ház alsó szintjén négyen éltünk, szülők, s gyerekek. A lakás, a maga kertvárosias hangulatával, és benne a nappali – mely éjszakára hálóvá alakult – nyugodt, meghitt életteret kínált számunkra. Különös aurát vont körénk az ottani létezés: a biztonság burkát, a mindig örök és sejtelmes várakozás folytonos elnyújthatóságát, az álmok megvalósulásának könnyű-lepel ígéretét. Jó volt élni, s jó volt hajnalonként felülni az ágyban és fülelni, a zsalu apró nyílásain keresztül figyelni, ahogyan egyre világosabb lesz a kinti kék, ahogyan az utcai lámpa fénye halványodik, s később, olyan négy óra tájban boldogan hallgatni a feketerigót, amint a reggel visszavonhatatlanságát ünnepli gyönyörűen bonyolult trilláival. És jó volt egy kicsit még visszaaludni, s átfonni éber valóságunkat a félálom kusza, szürreális pókhálójával.
Olykor, nyáron korán keltünk öcsémmel és felosontunk az emeletre – melyet akkor még nem laktunk – hogy meglessük a hajnalt. A felső szinten két szoba volt, egy kisebb és egy nagyobb, s bennük régi bútorok. A nagyszoba szekrénye – mely valamikor a hatvanas években készülhetett – tele volt kinőtt gyerekruhával, s mi ilyenkor ezekből válogattunk pulóvert, hogy ne fázzunk kint az erkélyen, a csípős hajnali levegőn. Kiültünk tehát a felső teraszra, mi a folyóra nézett, a nyárfasorra és belélegeztük a csodát. Csöndes, neszelő derengés, illat, mely egyszerre édes, friss és fülledt, egy-egy távoli visszhangos harsanás, s velünk együtt ébredő kakasszerenád. Így kezdődött korai „szeánszunk”, s folytatódott fénnyel, zajjal, nappallal, meleggel, játékkal és nyárral.
Minden ilyen mitikus felkelés várt pillanata a vöröslő tűzkorong horizont fölé emelkedése volt. A nyárfasor mögött, mintha a folyóból lépett volna elő a nap illatos, finom hajnali szellő kíséretében, méltósággal. Mindig rácsodálkoztunk, s beleborzongtunk. Ez a színpompás jelenet azután velünk maradt egész nap. Jó volt néha a játék izgalmából felocsúdni és visszaemlékezni rá. Gondolatainkon újra átszűrni hangulatát, boldogságot szívni természetfelettiségéből, s a következő „szertartást” tervezni. Valamiért rendre szükségét éreztük e túlvilági élmény ismételt átélésének.
Délelőttönként játékaink vártak szétterítve a nagyszobában, melyek fémes felületei szikráztak, miután a vakító fehérbe fordult nap, immár a nyárfasor fölé emelkedve az ablakon át rájuk ömlött. Katonák voltak fényes fémsisakban, karddal merev, műanyag kezükben, egymás ellen felsorakozva. Szelíd harcosok álmaink csataterein, ártatlan küzdelemre ítélve. Máskor fröccsöntött állatok kerültek elő, indiánok, egy egész tábornyi, sátrakkal, lovakkal, totemoszlopokkal. A lakozott, meleg parkettapadló élettel telítődött, derűvel, s langyos párával, a szünidő színes végtelenségével. Néha az üvegezett erkélyajtón keresztül a folyót fürkésztük, a nyárfasort, kajakozót, horgászt, sokszor egy arra tévedő játszótárs jöttét várva, jól ismert füttyjelét figyelve. Hónapok teltek így lustán, felelőtlenül, véget nem érően.
A nyári nap hosszú, szikrázó égi útját lestük, színe változásait általunk elnevezett időszakokhoz kötöttük, keltét, s nyugtát igézett csodálattal vártuk. A napszakokhoz különös hangulatokat tapasztottunk, s ezeket a magunk módján, saját „szótárunk” alapján el is neveztük. A délelőtt és a délután is több „időszakból” állt, melyeket precízen, órától-óráig határoztunk meg. Furcsa, nomád lelki röpülés volt ez, üde, gyermeki transzállapot, titok, mely csak nekünk jelentett valamit, s mások talán nem is értenék. Micsoda boldogság volt, mikor iskolai délelőttökön eszembe jutott, hogy otthon efféle csodák várnak. Mert bizony csodák voltak ezek az ábrándozó fiatal elme számára, hisz a világról még semmit sem tudtunk. Az a boldog lélekremegés, mit akkor, azokban az időkben, és még egy ideig utána is éreztem, mára teljesen eltűnt. Azóta is, ha a boldogságra, mint létállapotra gondolok, ez az érzelmi pezsdülés, ez a testben szétfolyó langyos, komfortos, intenzíven vibráló áramlás jut eszembe, nem valamiféle állandóság, kispolgári, hencegő jólét, vagy mindent elsöprő szerelmi illúzió, melynek végén csak a hamu kesernyés füstje száll. A boldogságot megérezni, átélni, talán nem több, mint csodát várni, s felfedezni.
Volt, hogy este nem feküdtünk le, mikor már csendessé szenderedett a ház, hanem az udvaron maradtunk, s élveztük, ahogyan elsötétül a világ, mély árnyékot ereszt minden és lassan előmásznak az éjszaka élőlényei. Úgy képzeltük, hajnalig kint leszünk. Virradtig. Közelről akartuk látni, hogyan alakul át a feketeség. Miként lesz belőle sötétkék, hogy az majd friss, illatozó fakulással zöldes-türkizzé olvadjon később. Harmonikus, bongó lüktetése volt az éj világának. Kábultan fedeztük fel, mennyire más levegője van ilyenkor, a nappal oly nyilvánvaló fizikai térnek. Mintha valahol, egészen más vidéken járnánk. Ezer titok simította végig arcunk. Elcsendesülő, de néha még a távolból idelebbenő ember, s állathangok, a nappal technikai trivialitását idéző, tompa, búgó vonatzaj, a tücskök ciripelésének monoton szőnyege font körénk mesés álomvilágot, melybe könnyű lélekkel, a kellemes izgalomtól fogvacogva merültünk el.
A nagy ház, a folyóparti környezet, s a nyárfasor minden nap biztosította a boldog várakozás misztériumát. Úgy hiszem, ez a legtöbb, mit gyermekként kaphattunk. Ma is ebből táplálkozom talán. Ezt hordom magamban, ettől élek, s ezért hiszek még. Létezésem indoka, azóta is ez. Minden, mi jó, ebből vezethető le, s minden, mi rossz, ezzel ellensúlyozható. Az évek múlnak, és én visszatalálásom keresem, de érzem, lehetetlen, mert valamilyen meg nem magyarázható ok miatt, egyszer csak végleg kitaszíttatunk személyes édenkertünkből. Bizonyosan megszűnik a kapcsolódás, hisz mindannyian kiüresedünk végül. Érezzük, legfeljebb tagadjuk. És mégis a forrást keresem ma is, a töltekezés lehetőségét, felnőtt éveim napfelkeltéit. Azt a boldog belső pezsdülést, melyet e tünemény jelentett akkor. A katarzist.
Ahogyan a piros nap emelkedett a nyárfasor mögött hajnalonként, úgy ébredt bennünk lelkes izgalom az élet aznapi apró finomságai iránt. Beszélgettünk, és a valóság fantáziánkkal keveredett a kora reggeli hűvösben. Izgága lényünk az átélt mágiát mélyen elrejtette, s vele bevonta az elkövetkezendő évek hosszú sorát. Most is, ha eszembe jut mindez, hangulata átjárja egész bensőmet. Újra érzem az estike illatát, mely sötétedéstől reggelig az erkély alatt lilásan levegőzött, s küldte az időtlenségbe álomlétezésünk, egyszervolt, s véglegesen elveszített édenkertünk múltbéli üzenetét a jelen csüggedő, lemondó, s tévelygő valósága felé.
4 hozzászólás
Kedves István!
A mű címe a szöveg végéhez érve hiánytalanul kiteljesedett bennem. A 80-as évek… nekem is ez volt a gyermekkorom észleletesebb fele, amikor már kezdtem tudni azt a kevés eszemet. Az írásod, a gondolataid valami fantasztikus téridő-utazásra vittek el magukkal, átjárták minden porcikámat. Köszönöm az élményt! Ez a prózád is visszahív, csodálatos.
Üdv: Laca
Kedves Laca!
Köszönöm, hogy írásaimhoz mindig visszatérsz, s értőn látsz. Véleményed rendkívül sokat jelent nekem.
Üdv: István
Kedves István!
Gyönyörűséges ez az írásod. Igen, az álmok évei, a gyerekkor, az eszmélés ideje… sajnos elveszítjük. Visszanézve olybá tűnik, hogy csak álom volt talán, vagy igaz sem volt. Nekem hasonló emlékezésem, az Elveszett mesék című novellában teljesedik ki.
Rendkívüli élmény volt olvasni írásodat. Köszönetem érte.
Szeretettel,
Ida
Kedves Ida!
Rákeresek a novelládra és elolvasom. Nagyon köszönöm, hogy ismét erre jártál. 🙂
Szeretettel: István