Mari néni kakasa tényleg óriási volt, méghozzá díjnyertes, medáliás szárnyas. A fényesen csillogó érem mellé járt egy oklevél is, amely még ma is ott ékeskedik a konyhai sifonér üvege mögött. No, meg egy zsák kukorica – Mari néni ennek örült csak igazán. Legszívesebben az aranyérmet is elcserélte volna valami baromfitápra, a versenybíróság azonban nem engedett a huszonegyből: vagy viszi az aranyat – vagy marad a kukorica. Ígyhát, természetesen, az első lehetőséget választotta. Hóna alá csapta a Marcit – mert majdnem elfelejtettem, így hívták a derék kakast, és nekivágott a hazafelé vezető útnak. A kukoricászsákot Sanyi bácsi, Mari néni ura dobta a vállára, miután jókorát köpött méretes tenyerébe.
Otthon aztán minden folyt a maga megszokott módján. A kukorica a kamrába került, az aranyérem a fiók mélyire, az oklevél, a már említett helyére, Marci pedig a baromfiudvarra, a tyúkok legnagyobb örömére. Tette is rendesen a dolgát, mint igazi kakashoz illik: hajnalban kukorékolt a szemétdomb tetejéről, napközben kapirgált, időnként jól megpetézte a feleségeit, napnyugtával pedig peckesen felsétált a tyúklétrán, és nyugovóra tért.
Minden a legnagyobb rendben ment volna, még legalább harminc évig, ha el nem jön ismét a falu napja, ahol Marci kakas a múlt éven megnyerte a díjat. E jeles dátum alkalmából határozta el Sanyi bácsi, hogy most már neki is ideje begyűjteni valami elismerést, miután a „Csillag születik”-ből kizavazta a zord zsűri (hogy a tüzes ménkű pörkölje feketére, a neve napján valamennyit). A borospincéből nagy nehezen felhozta a cimbalmot, amelyen még boldogult öregapja muzsikált, állítólag személyesen Edisonnak, amikor az Budapesten járt 1911-ben.
Sajnos a pincében kissé kiverte a penészvirág az öreg hangszert, ezért Sanyi bácsi kitette az udvar napsütötte részére szellőzni azzal a szándékkal, hogy később majd gyakorol. Addig is lecsoszogott a pincébe, hogy elfogyasszon egy-két pohárka hangulatserkentőt.
Ezalatt az udvaron mélységes csend támadt. A tyúkok eleinte gyanakodva figyelték a területükre tévedt idegent, majd éktelen kotkodácsolásba kezdtek. Erre figyelt fel Marci. Fél szemmel szemügyre vette a betolakodót, a szemétdomb csúcsáról. Megrázta tarajos, szakállas fejét, felborzolta a tollait, és támadásba lendült. Egyenesen neki a cimbalomnak!
Kemény fából faragták a hangszert, ám sajna, a pince nedves levegője kikezde karcsú lábait és szépen faragott fatestét. Egy ideig hősiesen ellenállt a támadásnak, csak néha pendült meg egy spontán quarta a húrjain. Aztán engedett a fa, reccsent a láb, és a dicső hangszer összeroskadt, megadva magát az enyészetnek! Földet érve még zendült egy végakkordot, egy hattyúdal utolsó hangjegyeit, és felibe hasadt.
Marci diadalittasan röppent fel a szemétdombra, és harsány kukurikúúúú-val adta tudtára győzelmét a világnak. Huszonöt felesége vidám kotkodáccsal válaszolt.
Ekkor jött elő a pincéből Sanyi bácsi, elégededten törölgelve bortól csöpögő bajszát. Résnyire húzott szemmel nézegette az egykori hangszer romjait. Füstbe ment egy álom, semmivé lett egy ereklye!
– Hát, ezt jól megba…bonázta Heródes – dünnyögte az orra alá.
Mivel nem volt ideges természetű ember, elballagott a hátsó udvar felé, ahol két óriási tök sárgállott a trágyadombon, hogy majd azokkal nevez be a falu napjára.
És a Sanyi bácsi tökei elnyerték az első helyért járó aranyérmet, az oklevelet és egy belépőt Pallér Elek, cimbalomművész koncertjére.
2 hozzászólás
Tetszett a történeted.Jól írsz. Gratulálok. Ágnes
Kösz szépen! Bocs, hogy csak most válaszolok, de kicsit foglalt voltam az utóbbi időben, annyira, hogy még az oldalt sem látogattam.