Bömbi

Annyira tiszta volt az idő, hogy tekertem egyet. Délután négy órakor indultam.
Segítőm szakszerűen felszerelte a csatos lámpát a kerékpár kormányművére.
Nem tudom, hogy hátul volt- e valamilyen villogató szerkezet, ez körülbelül félúton jutott az eszembe, hogy lehet nincs. Kicsivel azelőtt, hogy elkerültem egy városrendészet feliratú fehér autót. Kisebb csoportosulás vette körül az alacsony, vékony, barnacopfos, huszonévesnek kinéző, egyenruhás nőt.
Pergő nyelvel magyarázott valamit a parkolási rendről.
Azt hiszem őt láttam délelőtt egy lakberendezési áruházban, az akciós fürdőkádkilépők között válogatott.
Eleinte merev izmokkal haladtam, minél többet tekertem, annál jobban bemelegedtem. Ez mondjuk magától értetődő.
A vízparthoz érve meglepődve láttam, mintha kézen fogva járt volna a város.
A két fokos hideg ellenére sokan kint sétáltak, általában párban, ha a kutyákat is számoljuk. Babakocsit toló családok. Vakmerően bicikliző kisgyermekek.
Egy mókus-barna anorákban totyorgó, pirospozsgás törpét, éppen idejében kapott el az apukája. A lehető legóvatosabban közeledek ilyenkor, minden idegszálammal figyelek. Ki akar a sittre kerülni.
A kerékpárosutat keresztező aszfalton, kevés gépjárművel találkoztam.
Statisztika szerint ötven százalékosra számoltam ki az átengedési arányt.
A maszkviselési adat kb: hetvennégy százalékban mutatkozott meg. a járókelőket tekintve.
A bátrak nem viseltek védőeszközt az arcukon, kesztyűjük volt, de azt a hideg miatt, húzták fel.
A folyót szegélyező utca egyik házából, két kutya rohant elő, fürgén kapaszkodtak fel a töltésoldalra, utánuk a gazdik siettek. Póráz nélkül nagy szabadsággal halmozták el az állatokat. Előérzetem lassításra bírta drótszamaramat. Jól tettem, hisz a nagyobbik földszintes hurkatestű, a nagy lendülettől kifaralt és a füves részről az úttestre csúszott.
– Bömbi! – kiáltott utána, a hetven körüli, méregzöld-kabátos férfi.
A kutya értett a szóból, azonnal visszaugrott a biztonságos részre.
Nyugodtan tovább haladhattam.
A név régmúlt emléket idézett fel bennem.
Ismertem egy kisfiút, Bömbinek hívta a családja és a játszótér közössége. Édesapja megbetegedett. Az életerős erdőmérnököt hamarosan várandós felesége szállította a kezelésekre. Iszonyú volt látni a panellakás ablakából, ahogy a filigrán nőre támaszkodva, bizonytalanul biceg a piros autóhoz, a nemrég még jókedélyű ember. Nem kevés időbe telt, mire be tudott ülni.
Aztán jött a hír, hogy nem engedik haza.
Mikor megszületett a baba, édesapja már haldoklott. Az amerikai filmek forgatókönyve szerint, ilyenkor az újszülöttet odateszik az apa mellkasára, ismerkedni, elbúcsúzni. Nem tudom, itt hogy történt.
Két évvel később láttam őket újra. Bömbi óvatosan vezette az öccsét.