Első nap
Harmincöt fokot mutatott a hőmérő a diófa árnyékában, itt akadt el a mutató, mert valaki egy szegecskét állított az útjába, bizonyára azt gondolta, hogy ennél úgysem kell tovább forogjon, hiszen nem a Szaharába számította exportálni.
A higanyos hőmérő már semmit nem mutatott, mert kíváncsiságból kitettem napozni és úgy látszik nem bírta szegény, mert úgy kifutott belőle a higany, mint a tej százöt fokon a fazékból.
Mindazt amit a hőmérők mutattak, tulajdonképpen csak mellékesen jegyeztem le, a lényeg az volt, hogy úgy izzadtam mint az igásló terhelés alatt, pedig nem volt terhelésem és velem versenyt verítékezett a család többi tagja, kivéve Csöpit. Ez nem ment csodaszámba, hiszen ő egy kis kotorékeb, egyéves tacskókislány és tudva levő, hogy a kutyák nem szoktak megizzadni, csak a nyelvüket lógatják, ha már több kettőnél.
Mivel a kutyus is a nyelvét a földön húzta, földszintes magassága lévén, úgy éreztem itt az idő a klíma változtatásra, ezért odalihegtem a családnak:-pakolás gyerekek, megyünk esőerdőt keresni!
Általában úgy szoktunk elindulni egy kirándulásra, hogy nincs végcél, ha rossz az idő addig megyünk míg szép időt találunk, ott letáborozunk és addig maradunk, míg jól érezzük magunkat. Jelen esetben a helyzet fordítva volt, a túl sok nap elől menekültünk volna borúsabb vidékre és mivel a felhők magasan járnak, természetesen a hegyek felé indultunk, hogy minél közelebb kerüljünk hozzájuk.
A berakodás hamar ment, hiszen csak a legfontosabbakat kell berakni, a sátrat, hálózsákokat, üstöt, favágószerszámot, halászfelszerelést és csónakot, néhány ruhadarabot, egy kis elemózsiát, főként kenyeret. Ez a legfontosabb, mert általában ilyenkor letérek a civilizáció ösvényeiről és olyan eldugott helyeken táborozunk, ahova a mobiltelefon jele se merészkedik be, üzletek nincsenek, de tejet adnak a hegyi-lakók a kenyér mellé, gomba terem az erdőben, halat meg eszünk, ha fogunk.
Csöpi is ott lábatlankodott a lábunk alatt, érezte, hogy valami különlegesebb történik, mert nagyon ráérez a kis huncut, amikor valahova indulunk és ilyenkor olyan közel kíséri a sarkamat, amennyire csak az orra engedi.
A tavalyi kiránduláson még nem vehetett részt, hiszen csak egy öklömnyi kis gombóc volt és féltünk nehogy egy megtermettebb fejes domolykó bekapja csali helyett.
Elindultunk hát a hegyvidék felé, mindenki a helyén, a gyerekek játszottak, amíg az út unalmasabb részét magunk mögött hagyjuk, azaz elhagyjuk a civilizált vidéket, Csöpi meg boldogan aludt az autóbeli vackán, hiszen biztos volt benne, hogy nem maradt le a kirándulásról.
Egy órányi gurulás után azonban felébredt és ahányszor lassítani kellett, annyiszor nézte az ajtót, csak épp nem mondotta, hogy:- tárulj már ki Szezám, mert kiugranék rajtad. Egyhangúlag az volt a vélemény, hogy bizonyára valami kisebb, vagy nagyobb baja kerülgeti, ezért nem ártana félrehúzni, nehogy betegye tiszteletét valamelyik dugottabb sarokba.
A legelső alkalmas helyen lehúzok, nyílik az ajtó és a kutyus máris röpül ki rajta mint a golyó, de a másik pillanatban le is fékez, idegenkedve néz körül, aztán visszafelé somfordálna. Ám ekkora mi is kiszállunk, ha már megálltunk, akkor nem árt, ha mindenki megszabadul attól ami fölösleges, mert az út egyre meredekebb, nem árt tehát egy kis tehermentesítés. Mindenki végzi a dolgát, persze a kutya az egyetlen, akinek esze ágában sincs elvégezni, tojatnók pedig a szó szoros értelmében, de semmi eredmény.
Nincs mit tenni, vissza az autóba és indulás tovább, ha világosságba akarunk sátrat húzni. Csöpi pillanatokon belül ugyanolyan nyugodtan alszik, a kislányom meg is jegyzi:-milyen jó neki, hogy ilyen hamar el tud aludni!
Egy óra múlva minden ismétlődik és ezután minden órában megébred a kis dög és kéredzik kifelé, míg végre kisütjük, hogy bizonyára az időbeállításával van a gond, mert általában egy órányit utazunk a hétvégi házig, ez időt mindig végigalussza, hogy aztán pihenten tudjon rohangálni mindenféle tücsök-bogár után.
Mikorra erre rájövünk, már letértünk a közforgalomnak szánt utakról, majdnem járhatatlan hegyi ösvényszerű egyszemélyes úton haladunk, amelyik csak szakaszonként szélesedik ki annyira, hogy két járgány elfér egymás mellett. Ezeken az utakon nemigen lehet pihenőt tartani, minél hamarabb át kell haladni rajtuk, ha nem akarja az ember, hogy meg kelljen hátráljon egy szembe jövő fát fuvarozó teherautó elől, amelyik hátrálás olykor fél kilométeres is lehet. Itt nincs pardon, mert a lefelé ereszkedő teherautó nem tud a farakománnyal felfelé hátrálni, de ha tudna is akkor sem hátrál, így mindig az a vesztes aki a kisebb és bemerészkedett a célforgalomra szánt utacskára.
Az ilyen kellemetlen találkák elkerülése végett, nem árt, ha az ember tudja a fuvarosok programját. Reggel nyugodtan lehet befelé menni az erdőbe, mert egyirányú a forgalom, szürkülettől viszont csak kifelé érdemes jönni, hiszen a félhivatalos, nemhivatalos és egyel talán nemhivatalos fuvarok ilyenkor kezdődnek és jaj annak aki szembe megy velük.
Mielőtt egy ilyen szakasznak nekivág az ember, nyugodtan elrebeghet egy röpke fohászt, utána összeszorítja a fogát, nehogy megharapja a nyelvét a zötyögés közepette, de mást is szoríthat annyira, hogy a murok be ne férjen. Akinek tériszonya van, annak oldalra nézni nem ajánlatos, mert a több száz méteres mélységtől, ami az úttal karöltve halad, pánikba eshet, vagy felháborodik tőle a gyomra, hogy mi a szöszért néz olyasmit, ami nem neki való.
Mivel a naplementéig még volt, zökkenésmentesen haladtunk, óriási zökkenések közepette, amelyek nem hagyták szegény Csöpit nyugodtan pihenni, hiába ő nem kellett szorítson semmiért, mégis nyugtalanság vett erőt rajta. Gondolom legalább annyira várta már, hogy véget érjen az út mint mi és ez hirtelen meg is történt, mert egyszer csak fenyőktől körülvett, gyönyörű kis tisztásra értünk, egy hegyi patak mellett. A patak vidáman kacarászva futott le a völgybe, bizonyára a halacskák csiklandozták, habzó hullámai szinte hívogattak:- gyertek, telepedjetek mellém!
Valójában a patak medrén számítottam visszaereszkedni, amíg azt a tavat elérjük, amelyikbe a patak ömlik, de ilyen szívélyes meghívást nem lehetett visszautasítani, no meg az idő is megérett már a táborverésre, így hát elfogadtuk az ajánlatát. Finoman lekecmeregtem a partra, kerülve a mélyebb kátyúkat és a magasabban kiálló szikladarabokat és végül ott volt a szabadság! A két kislány(az egyik a kiskutya, a másik a kislányom) azonnal vidám hancúrozásba kezdett, mi a nagyobbak egy kis nyújtózkodás után nekiláttunk a sátorveréshez. A két középső fiam volt csak velünk, de már ők is majdnem férfisorba kerültek, így rekord idő alatt feszültek ki a sátrak, gyorsan berendezkedtünk és máris lehetett rakni a tábortüzet. Első nap általában csak tábortüzet rakunk, nincs főzés, a menüben száraz étel szerepel és egy-egy sör enyhítő körülményként.
Miközben elfoglaltuk magunkat ezekkel az apróságokkal, egyszer csak észrevesszük, hogy az örökbefogadott kislány eltűnt. Senkinek nem tűnt fel, mert egy ideig ott sürgölődött és segített volna, hol a logó madzag végeket rángatta, hol a sátor ponyváját húzta morogva, míg valaki el nem kergette.
Hívogatni kezdtük, de minden eredmény nélkül, nagyon nem aggódtunk, hiszen vadászkutya és kiváló szimata van, így bizonyára hazatalál.
És haza is talált, igaz először egy olyan fertelmes bűz kezdett terjengeni, hogy gondolom a szkunksz is gázmaszkkal húzott volna el, még így is visszatartva a lélegzetét, utána jelent meg nagy büszkén Csöpi és minél jobban közeledett, annál jobban sűrűsödött a tiszta hegyi levegő. Mikorra közénk ért, szinte lélegzeni se lehetett, a bundájáról valami nyálkás fehér folyadék csöpögött, ekkor már tudtam, hogy valami dögöt talált és igazi kutya szokás szerint jól hozzádörgölőzött, átadva magát a parfümözés élvezetének.
Nem ez volt az első dögös eset és ilyenkor hirtelen kell dönteni, még mielőtt odakeni magát valamihez, mert akkor egyel-kettővel nem szabadulunk meg a dögszagtól, elkaptam hát és be a patakba, kényszer fürdőzni. Igazából nem tetszett neki, pedig a víz amelyik máskor olyan hideg volt, hogy szinte lenyeste az ember lábát, amikor belelépett, most a tartós kánikula hatására kellemesen elviselhetővé enyhült. Bizonyára kárba ment erdei parfümjét sajnálta, mert nagyon vickándozott az agresszív fürdetés közepette, szerencsére emberfia nem volt pár kilométeres körzetben, így nem kellett féljek, hogy valaki állatkínzásért bejelent.
A sok sikálás eredményeként a a hullaszag háromnegyede eltűnt, a megmaradt egynegyedét becsavartam a kutyával együtt egy rongyba és tisztes távolságba eltettem őket másnapra. Mi is lefeküdni készülődtünk, esőerdőt egyelőre nem találtunk, de a selymesen susogó fenyves is megtette helyette, melynek rejtelmes neszeit csak Csöpi hangoskodása tarkította. Mert nem sokáig bírta a pólyában, álmos nem volt, így aztán felcsapott éjjeliőrnek.
Mi a többiek nagyjából elaludtunk, örülve a vadon csendjének és csak egyesek(mármint én) bosszankodtak néha a kutyaugatáson, mert nagyon komolyan vette a kiskutya a házőrzői szerepét és végig csaholta a fél éjszakát. Szerencsére a gyerekek álmát ez nem zavarta, ez okból kifolyólag én is tűrtem és nem álltam le vitázni a hangoskodóval.
6 hozzászólás
Igazán jól sikerült útleírás.
Enyhe humorral fűszerezett írásod élmény volt olvasni.
Szeretettel
Ida
Köszönöm kedves Willie! Üdv. István
Örülök, hogy tetszett kedves Ida! Egyébként még van egy része, csak elfelejtettem megjegyezni. Szeretettel: István
Kedves István!
Hűha micsoda kalandok! Végig izgultam, hogy ennek a hirtelen jött kirándulásnak valami kellemetlen kimenetele lesz, de végül minden a legjobban alakult!
Csöpi ugyan nem értene velem egyet…
Judit
Kedves Judit!
Általában kalandos kirándulásaink vannak, egy hatszemélyes +1 családban mindig történik valami, no meg bevallom, nem is szoktam mindig a sima utat választani. Szeretettel: István